Népújság, 1993. április (45. évfolyam, 63-83. szám)
1993-04-01 / 63. szám
Kányádi Sándor !uplé már annyi minden költészet e földön házak hidakt gépek és röpterek hogy lassacskán azon kell eltűnődnöm miért is írunk pajtás verseket s van-e vajon költészet még a versben vagy már régen elmúlt megszökött nem ül a rímek bilincsébe verten s a versek kongó cellák börtönöki ■ hová csak jámbor múzeumi nézők tekingetnek be egy-egy ünnepen ájjogatni a sárarany s a mélyzöld rozsdával díszes üres rímeken míg a költészet ezer más alakban éli világát tudósok mérnökök mivelik már számokban vonalakban jelenti már magát ég és föld között már annyi minden költészet e földön házak hidalt gépek és röpterek hovatovább azon kell eltűnődnöm írunk-e még valaha verseket de hát a múzsák és mi mind a költők! — alkalmazottak valamennyien a múzsák tisztes öreg jegyszedőnek s a költőkre nem figyel senki sem Farkas Árpád elégészet Ne játsszatok a csontjaimmal." Elherdáljátok végül őket. Hiába búrom ezer éve értük a székely temetőket? Nézzétek bár e hátgerincet: rőt ragyogással tör a Napra. Ugye, a derék, fürge férgek milyen szép munkát hagytak rajta? Könyök- és járomcsont kell néktek, kiket a húsok régen unnak, s nagy keletje a koponyának, íróasztalra — szimbólumnak! Noshát, a csontok seregeinek! Én öltöztetem húsba, vasba, gyöpűt szántunk — s a koponyának ismét megnő majd hatalma. Ne játsszatok hát csontjaimmal, elherdáljátok végül őket. Kutathatom majd, újrakezdve, az ősi asszír temetőket. Szőcs Géza fedetlen fűvel a csigalépcsőt. Mindaz, amit mondtál egykor. Vagy a ruha, amit hordtál. Csöngetések. Suttogások. Nem én voltam. Nem te voltál? Nem telefon. Csak egy oltár. Belső asztal, belső leltár. Zsellérasztal az esőben. Fojtott beszéd. Csöngetések. Ég egy lámpa Saint-Simonnál. • ■ És egy zsoltár. Szenczi Molnár. Simon Endre: Házak Díjazottaink Március idusán a hagyományokhoz híven, a mániai magyar tollforgatók is voltak. Három magyarság nemzeti ünnepén irodalmunk, mű költőnket érte ezúttal a nem mindennapi megvészeti életünk jeles alkotóit munkásságuk, kié tiszteltetés. Kányádi Sándor Kossuth-díjat emelkedő életművük elismeréseként a magyar Farkas Árpád és Szőcs Géza József Attila-djállam magas kitüntetésekkel jutalmazta. Mint jót kapott. Olvasóink nevében is gratulálunk ahogy az természetes is, az utóbbi évek gyakori nekik, s örömmel olvassuk ez alkalommal is laténak megfelelően, a kitüntetettek között rá egy-egy költeményüket. —|T|---- ............“ (Folytatás a 6. oldalról) Együtt örvendtünk hát, amikor — novemberre — kész lett az ,út, és végig ledöngölve, lekavicsolva várta, hogy meginduljanak rajta a szekerek: kettő kényelmesen elfért rajta egymás mellett, akármit is hozott. Együtt néztük el egyszer, amikor csak magunk maradtunk a tetőn — kicsid az ölemben, a véka a kezemben, a Kelemen karja a vállamon —, hogy indul neki és áramlik a hegyre a környék minden kincse: fehérre faragott gerendák — a Várnak, gömbölyű boronák — az állványoknak, hatalmas mészkövek — a hegy derekára tervezett kemencékbe, agyag, deszka, rozsé és hulladékra mindenféle célra; ameddig csak a szem eli látott, végig a csigaúton és a hegy alatt; minden mozgott, mindenünnen elvittek valamit és mindenüvé hoztak valamit; ahogy én a kamrát télire élelemmel, úgy rakta meg Kelemen a hegyet talpától tetejéig mindennel, ami a tavaszra kell. Az utat állandóan gondozta — ezt a sváb hagyta meg, amikor elment. Volt is baja miatta Kelemennek: az öregek azt mondták, az nem munka, reggeltől estig a kavicsot lapogatni és elszórogatni, amint a szemet szokás a majorságnak, s nem akarták csinálni, mert felesleges. Végül is legénykéket állított oda, de azok meg naphosszat helytelenkedtek. Hideg kezdett már lenni. Kicsidet ettől fogva otthon is hagytam. Dér csípte meg a fákat, fújt a szél, jég kormözött a Maroson, és lehullt a hó, a tetőről már rég letakarodtak a kőtörök — körös-körül rakták ott a helyet egyformára, kenyérszeletnyire hasogatott kövekkel, hogy tavasszal csak a készből kelljen venni —, de az úton még mindig döcögött nagy csikorogva egy-egy megrakott szekér; az emberek mind szaporábban emelgették a lábukat az ökrök mellett, hogy meg ne fagyjanak, és szidták Kelement, mint a bokrot, hogy Isten ellen vét; ekkora nagy munka egy esztendőre bőven elég; nem is láttak ilyet, mióta a világ most már hazaereszthetné őket egész bátran; megtetvesednek itt a hegyen, nem egyéb, már ha a tetű is ki nem fagy belőlük. Kelemennek vittem meleg ruhát és szilvapálinkát is, hogy ne fázzon úgy — lehozta a sátrát a hegyoldalba, ott nem vágott a szél —, s lassan eszébe kezdtem jut- tatgatni én is, hogy azért haza is lehetne néha jönni, bár egy héten egyszer melegben halni. Haza is jött vagy két ízben, szekéren de sok nyugta nem volt, már másnap kora reggel útnak indult, gyalog, és addig le nem vette a szemét a hegyről, amíg mindent a helyére nem raktak, le nem takartak, fedtek, borítottak, úgy, amint megkívánta, hogy semmibe se tegyen kárt a tél. Amikor utoljára vittem neki ebédet abban az évben, már sürű hó borult a farakásokra, kőhalmokra és szerszámos sátrakra, az új úton pedig szekér már nem is járt, csak egy keskeny ösvény húzott végig rajta, amit ő taposott ki ötödmagával. Pirosra csípett arccal, megdermedt kézzel értem fel a sátorhoz , meg kékre fázottan került elő, lábát csapkodva. Megraktam a tüzet, hogy megmelegíthessem neki az ételt — kővé fagyott az úton —, az a négy férfi még, akit ott tartott a raktárakra vigyázni s az útra ügyelni, keservesen morgolódott aeelettünk: miféle új szokás ez? Meg is mondták, hogy karácsonyon túl nincs az az isten, akinek a kedvéért rettegyék a lábukat a hegyre, vagy bár az arcukat is arra fordítsák. Kelemen mosolygott a zsörtölődésükön, akárcsak én; jól tudtuk, hogy alapjában mindenki — a négy zsémbes is — éppolyan büszke erre az esztendőre s abban magamagára, mint mi. Kelemen utoljára járta be a hegyet, s ezen is, azon is igazított még egyet, ezt is, azt is odább tolta valamivel, vagy csak letört egy ágat és megjelölte vele azt a helyet, ami valamire a legalkalmasabb. Aztán érettünk jött a városból egy szán: Kelemen fogadta volt meg hogy a holmiját is két nagy átalvetőben, és a szerszámait, kőmintáit meg csak ő tudja, hogy mit, egy hosszú zsákban, hazavihessük, mert azokat nem hagyta Otthon láttam csak, hogy pénz is vanbenne: nagy, degesz bőrzacskóban sok ezüst meg arany. Azt azután még vagy háromszor is újraszámolta a tél folyamán. Amikor hazaértünk, úgy rémlett nekem, hogy Kelemen immáron nem fér be a házba. A hegy, a szabad ég, a szép szálfák, hatalmas kőrakások jobban illettek már hozzá, mint ez a nyomorúságos földkunyhó. Szűk volt az még kettőnknek is. Anyámmal, hát még most, hogy négyen szorongtunk benne. Úgy éreztem — és bizonyára ő is —, mintha ránk nehezedne, összenyomni készülne minket ez az odú, az apró falak és az alacsony mennyezet. De lassacskán megszokta és megült otthon szépen, ha egy kicsit vendégnek is tudta magát és tudtuk őt mindnyájan. Napvilágnál irkáll, számolt megint, lerajzolta újból az egész várat, most már véglegesen, a változtatásokkal, úgy láttam, hogy valósággal örvend amiért nyugodtan végiggondolhatja, milyen is lesz végül ez az egész, és ahhoz foghat, ami őt ebből a hatalmas munkából igazán érdekelte. ne is tisztázta a rajzot, amikor kész volt és bevitte a városba megmutatni vagy tán elküldeni annak az Ernye úrnak. Ugyanolyan ünneplésen öltözött fel, mint első ízben, csakhogy most prémekbe, téliesen. Esténként meg mesélt, templomokról, hidakról és tornyokról, testes , várfalakról meg védősincokról, ilyesmiről. Elmondta, hogy az igazi nem a ház és nem is a vár, hanem a templom, mert annak egyedül kell szépnek is lenni, sőt elsősorban szépnek. Úgy hallik, hogy itt ni, Gyula-ehérvárt is készülnek helyrehozni, megnövelni a régit; no, hát I azt szívesen el is vállalta volna . I vagy vállalná, de az ilyent ide- I gén , mesterrel építtetik. A templom azért szép, mert másra nem való. Oda csak ünnepelni járnak az emberek. Az törhet az égnek egyenesen, nem szegi szárnyát semmi. Egyedül abba nem kell szükséghelyet tervezni. Ha gazdag egy vidék, hát hét országra szóló templomokat emel; olyan cifrát, amilyen csak kitelik tele, és olyan egyszerűt, amilyent csak lehet. Egy kőfaragónak sincs nagyobb válsgya, mint templomon dolgozni — de egy kőművesnek sem. Tudná is, hogy kiket kellene hívni, s jönnének is, csodálatos kezűek, de hát a várfélékhez inkább katonakell. Bele is szól mindenki, aki már embert ölt, s nem mondja mert sok jó tanácsot adnak, ha mindegyre kétfelé beszélnek is: mást akar a ' régi"lovas, és megint mást az új, j a páncélos, így beszélgettünk ketten, éjszakánként, fejemmel a karján, s ahogyan kicsidről szerettem volna vele egyszer elbeszélgetni, így jó mesélt nekem az én Kelemenem, s amióta megtudtam, hogy a templom az ő igazi álma, már nem haragudtam a várra egy cseppet sem: munka volt csak, szép, nagy, megtisztelő vállalkozás —, de olyan, ami tízesével készül csak most is, szerte az országban. Kelemennek való, de pusztán erőpróba, mert ha jól sikerül, nagyobb várakat is kap, s tán egyszer templomot. Nagyot, szépet, külországból hozott kőfaragókkal. -0—