Népújság, 1993. szeptember (45. évfolyam, 171-192. szám)

1993-09-23 / 187. szám

4 AMÍG MEGSZÓLAL A GONG írákészütetlen Augató madár A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulatának el­ső idei bemutatója országos pre­mier. Az együttes októberben vi­szi színre Sütő András új szín­művét, melynek ősbemutatójára a Gyulai Várszínpadon került sor a nyáron. A darabot műsorra tűzte a Budapesti Nemzeti Szín­ház is. A szerző városában Az ugató madár második, végső vál­tozatát láthatja a közönség Kin­cses Elemér rendezésében. Az előadás díszleteit és jelmezeit Kabancz Klára tervezi, zenéje Csíky Csaba munkája. A dráma életre keltése nemcsak az egész társulatot veszi igénybe, hanem a Színművészeti Akadémia Szent­­györgyi István tagozatának tel­jes II. és III. évfolyamát is. Mint­egy harminc­ szereplő és számos epizodista járul hozzá az egy­kori Marosvásárhely, Bodor Pé­ter és kora felelevenítéséhez, az itteni magyarság KIK. század­középi, szabadságharc-kori, utáni társadalmának, jeles egyéniségei­nek megidézéséhez. Folytatva a Sütő színművek bemutatóinak sorát, a vásárhelyi színtársulat nagy, de képessé­geihez, szép hagyományaihoz méltó vállalkozásba kezdett. Mint a magyar tagozat művé­szeti vezetője és az új produkció rendezője, Kincses Elemér mon­dotta a múlt szerdai megbeszélé­sen, amelyen a szerző találkozott a feladat megvalósítására össze­hozott népes csapattal, ünnepi e­­semény ez a társulat életében. A darab magasra állította mind­­annyiuk előtt a mércét, a mű­vészekben, a produkció minden részvevőjében rejlő tartalékokra is szükség lesz, hogy le ne ver­jék azt, megfeleljenek az elvá­rásoknak. A következő hetekben meg­próbáljuk nyomon követni a premier előkészületeit­, érzékel­tetni a színházban tapasztalta­kat a Múzsa olvasóival, felvillan­tani az együttes, a próbák han­gulatát, a szereplők s a többi közreműködő műhely gondjait, elképzeléseit, reményeit. Sütő András hitvallásszerű, bensőséges hangú gondolataival kezdjük. Mielőtt a szerepek ala­­kítói feltették neki kérdéseiket, az író beszélt a darab keletkezé­séről, szándékairól, a benne élő Bodor-képről. A közel egyórás hangfelvételből ma a rögtönzött monológ első részét másoljuk i­­de, néhol rövidített, szerkesztett formában. A későbbiekben lehe­tőségeink szerint sort kerítünk a szerzői vallomás további rész­leteinek közlésére is. SZXNHAZ Sütő András Magyarok három felvonásban El szeretném mondani rövi­den, miben különbözne ez az én munkám az előzőektől. Valami mást és újat szerettem volna ír­ni. És abban reménykedem, hogy ha csak részlegesen is, de talán sikerült. A dráma alcíme: Ma­gyarok három felvonásban. Nem a játék kedvéért írtam ezt, ha­nem a darab jellegét próbáltam ezzel hozzávetőlegesen meghatá­rozni. Mindaz, ami a darabban történik, valójában a magyarság sorsproblémáihoz kapcsolódó sze­mélyi történés. Kihangsúlyoznám, hogy személyi történés, egyéni­ségek, egyéni sorsok, magányok, közéleti problémák fonódnak egybe a cselekmény keretében. Ez talán az egyik jellegzetessége ennek az én mostani vállalkozá­somnak. Szemben az előzőekkel, amikor a­­­iszta dráma eszménye lebegett előttem, annak ellené­re, hogy igen sokan állítják, nincs tiszta dráma, mert a tör­ténelem átfordult az irónia ré­giójába meg a komikumba. Ezt én nem fogadom el. Jugoszlávia nem irónia, nem kom­ikum, sza­tirikus hangvételre nem alkal­mas. Hasonlóképpen a mi sor­sunk sem puszita komikum, iró­nia meg játék, esetleges szexuá­lis aberrációk tájékán. Ebben a munkában mégsem a tiszta tragikum felé próbáltam irányt venni, hanem olyan for­mában megragadni valamit, ami­nek a színe is meg a fonákja is, tehát a tisztán drámád és ugyan­akkor az ironikus, a hamisan csengő, hamisan megnyilatkozó kényszer nevetséges állapotai­­ együtt kerülnek előadásra. Ezért érzem, hogy nem könnyű ezt színpadra vinni, mert mindenkor hajszálon táncol a drámai feszültség és a kacagást kiváltó helyzet. Nem könnyű magukat a főhősö­ket sem kibontani, mert ők ma­guk is az egyik ellentmondásból a másikba keverednek, egy drá­mai helyzetből olyan komédiás helyzetbe kerülnek, ahol joggal kelthetnek mosolyt, esetleg ka­cagást a nézőtéren. Nem félek ettől, mert talán éppen ezzel le­het az élet gazdagságát inkább egybefogni. Abban reménykedem, hogy ezek az ellentétes elemek, amelyek bizonyos esztétikák sze­rint nem férnek meg egymás mellett, ellenkezőleg, egymást támogathatják. Visszatérve az alcímre, azért Magyarok három felvonásban, mert a magyar kényszerűségek drámáját próbáltam megírni. Kényszerűség egy közösség életé­ben a magyar szabadságharc 1849-es leverése után és kénysze­rűség a magánemberi életben. A két ág ebben a történetben egy­befonódik, folklorizált időben, az időtlenségben zajlik a cselek­mény. Megengedtem magamnak azt a játékot, hogy Bodor Pétert, aki meghalt 1848 augusztus 6- án, föltámasztván, újra a halál­ba vigyem 1854-ben, amikor a marosvásárhelyi összeesküvők le­buktak és a három székely már­tírt felakasztották. A történetet mindannyian ismerjük. Bizonyos idősíkokat elmozdítottam tehát, majd egyesítettem azért, mert ezt kívánta a drámai szituáció. Azt hiszem, hogy egy dráma ese­tében, amely nem történelem­könyv és nem tudós munka, ez az eljárás megengedett. A játék vezércselekménye a két főszereplő sorsa. Bodor Pé­ (Folytatás az 5. oldalon) (Folytatás a 4. oldalról] tér és Rhédey Claudia grófnő története, amely engem már ko­rábban, évekkel előbb megraga­dott. De nem kevésbé fontos e­­mellett a környezet, amelyben a történet zajlik, így nem mellék­­szereplő senki, aki kevesebb szö­veggel, de annál több jelenléttel és a szótalan, szöveg nélküli já­ték dinamikájával válik részesé­vé a darab cselekményének­. A városi vezetés tagjai például, a­­kik párhuzamosan alakítják en­nek a drámának a történetét, a magisztrátus tagjai, akik nagy­részt történelmileg konkrét sze­mélyek s akiket én a korabeli Vásárhely történetéből húztam elő... Ez a csapat is magában hordoz­za annak a tragikus magyar kényszernek a szerepét, amely az örökös kuruc és labanc ellentétben jelentkezett. Ezek az emberek, akik egy le­vert forradalom után kényszerű­­leg bekapcsolódnak a közéleti munkába, kényszerűleg az ál­lam kiszolgálói és titokban össze­esküvők, a mindenkori kuruc-la­­banc ellentét tragikus mivoltát jelzik. A magyar közélet tapasz­talhatta évszázadokon keresztül, hogy a labanc állapota se men­­nyei állapot, amennyiben nem gátlástalan, cinikus hazaárulók­ról és jellemben, emberségben abszolút ronggyá lett emberek­ről van szó. Ezek a darabban nem olyanok. Nem Caragiale ér­telmében szatirizálható jelenség az, amit képviselnek. Nagyon ne­héz színpadra állítani ezt a kényszerűséget, érzékeltetni, hogy nem rongyemberekkel állunk szemben, hanem a kényszerűség útjára lépett, megalkuvásra haj­lamos, ám a megalkuvásnak bizonyos határáig menő emberek azok, akik megelevenednek a színpadon. (Folytatjuk) Sütő András, Kincses Elemér és a főszereplő Ferenczi István a megbeszélésen, KARÁCSONYI ZSIGMOND felvétele az egyik legérdekesebb évad lesz a miénk — Interjú KOVÁCS LEVENTE rendezővel, a Marosvásárh­elyi Színművészeti Akadémia dékánjával — Megszoktuk, hogy a Stúdió Színházat teljes értékű szín­háznak tekintsük, a közönség épp oly kíváncsi a színészjelöltek műsortervére, mint a hivatásos társulatokéra. Ezt a színisek teljesítménye is indokolja. Nem egyszer az ő előadásaik nyújtot­ták a maradandóbb élményt. Érthető tehát, hogy a nézőket érdekli az intézettel kapcsolatos minden újdonság. Az is például, hogy a nemrég zárult felvételin mennyire tehetséges fiatalok ju­tottak be az I. évre. — Az egész vizsgáztató bizott­ság nevében mondhatom, hospi jó érzésekkel zártuk a felvételit, mennyiségi és minőségi szem­pontból is növekvő tendencia mutatkozott. Többen jelentkeztek mint a tavaly és az emberanyag is ígéretes. A hivatalosan meg­hirdetett 9 helyre 12 hallgatót tudtunk felvenni a megfelelő törvényes lehetőségek közt. — Most már minden évfolya­mon nagy létszámú osztályok vannak, feltöltődött az Akadé­mia. — Igen, kialakult egy normá­lisabb számbeli összetétel, ez nagyobb kínálatot jelent majd a színházak felé, ugyanakkor nö­veli a versenylehetőséget a hall­gatók körében. Megkezdődött a szelekció is, az I. év végén már egy személyt eltanácsoltunk, a mostani III. évre menő osztály­ból pedig már ketten lemorzso­lódtak. A végzősök közül nem mindenki kapott szerződést, kezd tehát kialakulni az a fajta ver­senyhelyzet, amely az egész vi­lágon általában jellemző. Ebben nekünk is meg kell állnunk a helyünket. — A számbeli növekedés ma­gával hozza a színvonalemelést is? — Természetesen. Ilyen körül­mények között sokkal jobban és koncepciózusabban lehet dolgozz­ni. A pedagógiai munka követ­kezetlenségei elsősorban abból adódnak, hogy nincs folyama­tos építkezés. Akkor, amikor két-három hallgat­óval dolgoz­tunk, az I. évre bekerülő hall­gató már IV. éves szerepeket játszott, ugyanakkor pedig vis­­­sza kellett térnie az osztályába alapozó munkára. A színháznak is kölcsönadtuk, tehát zavar ala­kulhatott ki benne arról, hogy honnan indul és hova tart a mesterség. Most végre be tudjuk tartani a normális fokozatokat; alapozás-kibontakozás-tetőépítés, ami ebben a szakmában is elen­gedhetetlenül fontos. Első évese­ket semmilyen külső szereplésre, semmilyen Stúdió-szereplésre nem adunk, II. éveseket nagyon indokolt esetekben, nagyon kis feladatokra. A stúdió-évad tulaj­donképpen most már a IV. é­­vesekre épül, mint annak idején régebb, amikor nagy megtisztel­tetés volt egy elsőéves számára, ha be tudott jutni egy végzős produkcióra.­­ Nézzük akkor a végzősök kínálatát. Eddigi szerepléseik alapján ígéretes, tehetséges gár­dának tartják őket. Milyen é­­vadra számíthatunk a Stúdióban? Az idén az egyik legérdeke­ (Folytatás a 6. oldalon)

Next