Népújság, 1993. október (45. évfolyam, 193-214. szám)
1993-10-14 / 202. szám
» 6 (Folytatás az 5. oldalról) sámánja a fametszésnek, Demján József. ... Bár a második világháború dúlta Európát a fellépésétől számított első évtizedben, mégis felfigyeltek csodás, a maguk nemében egyedülálló színes fametszeteire szerte a világon: Stockholm, Malmö, Koppenhága és más városokban, és alig 15 évvel azután, hogy diplomáját megszerezte, már nemcsak a londoni Victoria és Albert múzeumban, de Luganótól Ljubljanáig, Bécstől Genfig mindenfelé kiállított . 1958-tól kezdve Damján neve a legismertebb és legsikeresebb grafikus művészkével vált egyenrangúvá a nyugati féltekén. Alig van jelentős múzeum Alaszkától Patagóniáig, Manhattan szigetétől San Franciscóig, ahol a grafikai gyűjteményeknek ne lenne féltett, büszkén őrzött kincse egy párt Domján-műalkotás. .. • ,1955-ben az a szinte hihetetlenül nagy, bár valóban megérdemelt kitüntetés érte, hogy a Kínai Fametszők (csaknem egy milleneumra visszatekintő) Művészeti Egyesülete az „Évszázad legjobb színes fametszője“ díjjal tüntette ki. Tizennyolc önálló kiállítást rendeztek számbra Kínában, látogatása nemcsak Demján Józsefnek, de a magyar képzőművészetnek is diadalútja volt.“ Szügyi Zoltán Háború ugat a falak mögött háború ugat a falak mögött hallom gránátok szántják a szikest aknatűzben perzselődik újra az őszi hadak elől menekülnek a vaduk törnének elő belőlem a szavak de minek szólni azt mit leírhat bárki nekem * itt és most megkülönböztetett vérű magyarnak lenni és a hitben megmaradni feladatom (1992) •••••••••••••••••••• •»••••••••••••• Demján József: A meggyötört Lánchíd Fölényben a hagyomány Ami van, mind régi, s mind új... Eminescu verssora jutott az eszembe, amikor a jubiláló marosvásárhelyi fotóklub XV. fotóművészeti biennáléjának anyagát próbáltam egy mondatban jellemezni- Fotósaink régi erényeit és, újabb törekvéseit tükrözi a Nemzeti Színház emeleti csarnokában rendezett szép, színvonalas kiállítás. Az előbbit nagyobb mértékben, mit az utóbbit, aminek az az egyik lehetséges magyarázata, hogy a válogatás igényes munkáját végző zsűri talán fogékonyabb volt a fényképészet hagyományos vonulatára, mint az újítóra, kísérletezőre. De az is megeshet, hogy a beküldött fekete-fehér és színes fotók nagy hányada volt ilyen, fotóművészeink többségének sajátja ez a látásmód. Ennek jelzése nyilván nem jelent értékítéletet, csupán behatárolni TÁRLAT kívánja a marosvásárhelyi, tágabban a romániai fotósok irányulási vonalait. Az értékekről mindaz a sok hazai és nemzetközi díj beszél, amelyeket a kiállított felvételek közül jónéhány kapott a közelebbi, távolabbi múltban. De nem kell feltétlenül kitüntetettnek lennie egy képnek ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet. Ezt a tárlatlátogatók bizonyára ismételten megállapították magukban. Tematikailag gazdag, változatos a biennálé Bár kétségtelen, ami a legérdekesebb a fotóművészek számára, az az ember maga. Portrék, aktok, élet- és zsánerképek, riportfotók uralják a tárlatot. A természetfotó, a tárgylátványra építő, a festészeti és grafikai hatásokra alapozó fényképészet sem hiányzik a kiállításról, ám a benyomások egészét a barázdált arcok, a tágra (Folytatás a 7. oldalon) Sütő András Megvárok három felvonásban A városi magisztrátus valamelyest arctalan emberek csoportjának tűnik, mégis egyéniségekből összeálló csapat. Akik őket fogják játszani a darabban, lalán megtalálhatják bennük azokat a vonásokat, amelyek megkülönböztetik egyiket a másiktól. Annak idején Harag Gyurival tárgyaltunk erről a csoportról, akkor még a darab előző változata kapcsán. Kifejtettem neki aggodalmamat, hogy úgy érzem, nem eléggé egyénített emberek a magisztrátus tagjai, és át kell dolgoznom kissé őket. Megtiltotta, hogy hozzányúljak, azzal, hogy ezt a kérdést majd oldja meg, neki ugyanis éppen ez tetszik. Szerinte ezek az alakok szinte már fogalmak, együttesen azonban egy személyt fognak alkotni, magát a megalkuvást. Érdekes volt, amit Harag György mondott, de nem vagyok biztos, hogy mint lehetőség és probléma, ez most így megismétlődik. Annál is inkább, mert időközben azért én mégis egyénítettem ezeken a figurákon. Tehát ennek a csapatnak a szerepe az a tragikus magyar kényszer, amely az örökös labanc és kuruc ellentétben jelentkezett. Ezek az emberek a levert forradalom után kényszerűsen kapcsolódnak be a közéleti munkába, kényszerűleg az állam kiszolgálói és titokban összeesküvők. A mindenkori kuruc labanc ellentét tragikus mivoltát jelzik. Azt hiszem, ez színpedilag megoldható. Ismert közhiedelem, egyszerű, könnyed dalok is szólnak róla, hogy a labanc micsoda gyalázatos figurája a magyar életnek. Hát pontosan a magyar közélet tapasztalhatta évszázadokon keresztül, hogy a labanc állapota sem menynyei állapot, amennyiben nem gátlástalan, cinikus hazaárulókról és jellemben, emberségben abszolút ronggyá lett valakikről van szó. A magisztrátus tagjai nem ilyenek. Ezért szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem caragialei értelemben szatirizálható negatívummal állunk itt szemben. Azt a kényszerűséget kell a színpadra vinni, amikor nem rongyemberek, hanem megalkuvásra hajlamos, ám a megalkuvásnak bizonyos határáig menő emberek lépnek a kényszerűség útjára. Ez a két vonulat, a kuruc-labanc kérdés is itteni problematika. Ennek kapcsán s a Bolyaiak révén került a darabba „a párhuzamosok az akasztófán találkoznak“ mondat. Viszont én azt hiszem, hogy a játékot úgy kell megkonstruálnunk, hogy ne legyenek előreláthatóak a fejlemények, mert akkor unalmassá válhat, amit csinálunk. Ahogy a darabbeli szereplők megtévesztettek, és nem láthatják világosan a velük szembenállók erkölcsét, erkölcsi tartását és megalkuvásaiknak a lényegét, okát, fokát, ugyanúgy a nézőnek is lehetőleg ezzel a tájékozatlansággal kell végigkísérnie mindazt, ami történik. A fináléban világosodhat meg számára is az, ami valójában az életben is csak akkor világosodik meg. Káli István 1. Here Halálvártában nagyot gondolt — remélt — s egyedül repült ki a here, virágról virágra szállva, hogy akkor már inkább nektárt hordana be. Egy virító kerti tátingó — buzgón rászállt — lett szomorú végzete: ámulattól elnyílt kelyhébe kapta és szirmai közé temette. 2. Csiga Szomorú, szemérmes, szánalmas puhány. Nyáladzó talpakkal araszolva hány céltalan órája veszett el úton, levélen, s nem szűnik vágyni, hogy kússzon GERINCTELENÜL egydül, védtelen. Szarvai csúcsán vigyázó szemekkel tapintja furcsán táguló világát, nem sejtve hol áll lesben a házára taposó halál. 3. Pók Selymesem tapadó hálóját fonja szüntelen — szálait merészen vonja vészesen tátongó, szédítő űrön — kerettől keretig ívelőt. Tűrőn várja, hogy gyanútlan áldozat szálljon csapdába. Szemérmes, nem kéri számon, hogy finnyás világnak osztja a kegyet: magába temet egy kártékony legyet. t (Folytatás a 2. oldalról) folyásos, nagy tekintélyű, arisztokrata feleségre, hogy elfogadtassa a szituációt, főhőse felmentését. Ezt csakis Claudia tudta kijárni — Nehéz tehát megoldani a népi jelleg és a kékvérűség szerves összeeppezte-^sét? így elfogadtatni a nézővel? — Nyilván nem szabad elfelejtenünk, hogy nem történelmi hűséghez ragaszkodó darabot játszunk, hanem egészen mást. Ettől függetlenül se szeretnék semmiképp egy rideg, arisztokratikus nőt formálni, nem is úgy van megírva. Szerető nő, a férjéért ramagló feleség aki messzemenően társa akar lenni mindenben Bodor Péternek- Bízom benne, hogy a bemutatóig a kezdeti bizonytalanságaim teljesen eltűnnek, az ellentmondásosság, amit jelenleg még érzek az alakban, feloldódik, és közös erőfeszítéssel olyan Rhédey Claudiát teremtünk, akit mindenki elfogad, s a dráma egyik igazi kulcsfigurájaként tart majd számon. (nk)