Népújság, 1997. december (49. évfolyam, 234-252. szám)

1997-12-03 / 234. szám

I1)1)-?, december 3., s­enki A név nem minden? Minden településnek van hagyománya, van­nak nagyjai. Tegyem hozzá: elfeledett nagyjai is. Régi jó szokás az is, hogy nagyjaink kultuszát ápoljuk, emléküket nem hagyjuk kiveszni: iskolát, művelődési házat, színjátszó csoportot, táncegyüttest, dalkart, kórust, művelődési egyesületet nevezünk el róluk. Megyénkben is van erre példa, bár nem elég. A dicsőszentmártoni művelődési egyesület az író Sipos Domokos nevét vette fel, a szászré­­geni a Kemény Jánosét, a szovátai a Bernády Györgyét, az erdőszentgyörgyi a Bodor Péterét, egy másik polgári szerveződés pedig a Rhédey Claudiáét, a makfalvi a Wesselényi Miklósét. A búzásbesenyőiek egykori tanítójukról, a népművelő Rátoni Jánosról nevezték el a kultúrházat — ilyen példát viszont többet nem tudok felhozni magyar közösségek lakta Maros megyei települések vonatkozásában. Erősebb településeink szerte tartanak falu­napot, találkozót, emlékünnepet. Nem emlék­szem rá, hogy az ilyen esemény arra is alkalmat szolgáltatott volna, hogy valamelyik művelődési intézményüket a település, a vidék valamely jeles személyiségéről nevezték volna el. Mintha a kevés falun maradt értelmi­séginek kisebb dolga is nagyobb volna ennél. Mintha a polgármesteri hivatalok, a községi tanácsok (az önkormányzatok) nem látnának tovább az orruknál (itt kétnyelvű falutáblát kell érteni). De ha kerül pénz szakemberrel megíratni egyik-másik kerek­ évfordulós helység történetét, monográfiáját, miért nem ötlik senkinek az eszébe, hogy megérdeklődje a kutatótól: milyen nagy emberre lehetünk büszkék itt, a Kisküküllő mentén, a Nyárád mentén, a Bekecs alatt, a Maros völgyében, a Felső-Maros mentén, a Mezőségen?!... Ki akadályoz meg bennünket szűkebb pátriánk kultúrhistóriai kincseinek feltárásában? Ezek felmutatásában és tudatosításában? Miért marad jobbára csak a lelkészekre s egy-két tanárra, orvosra ezeknek a gondoknak a napirenden tartása? Honnan bennünk ez a őstunyaság, hogy gyakran nem látunk túl a kukoricatáblán? Nézem az erdőszentgyörgyi műkedvelő színjátszó találkozóra benevezett csoportok műsorrendjét. Csaknem minden csoportnak van neve. (Ezzel kezdődik a dolog, a középkori anonimitásnak régen vége.) A helybeliek Bodor Péterről nevezik el magukat, másik csoportjuk a kimondhatat­lan Játssz színt! elnevezést dallamosította Jácintra. A körtvélytájiak Fintornak nevezik magukat. A marosszentgyörgyiek neve Mozaik csoport. Dicsőszentmártonban és Szászrégenben, de úgy hallom, talán Szovátán is Népszínház működik. Nem volna túl nagy újítás, de feltétlenül szebben hangzana és személyiséget kölcsönözne mindhárom társu­latnak, ha valaki híres magyarnak a nevét is fölvennék, milyen másként hangzik például ez: Kemény János Népszínház, Sándor János Népszínház, Jászai Mari Népszínház...(A Mária-forrás még megvan a fürdőhelyen, a nyár folyamán épp akkor szerettem volna inni vizéből, amikor a fölötte lévő bükk iker­törzsének egyikéről leszakadt az ág, és csaknem agyonütött. Ennek ellenére vagy azért is: adom a tippeket!) Magyarózdról jobbára Ludasra szállingózott a fiatalok egy része. Ludasnak szép reményekkel kecsegtető művelődési élete alighogy beindult, köz­­művelődési egyesületet elfelejtettek alakítani, így az intézményes segítségadás is bo­nyolultabb. De van EMKE-csoport, helyi szer­vezet. Lehet, hogy helyből nehezebb magas­ba nézni, de a Magyarózdi toronyalja szerző­jének nevét legalább a néprajzi kör fölvehetné. De nyíltan vállalhatja bárki azt a Horváth Istvánt, akinek híres verssorát szava­lóversenyek mottójaként is olvashatjuk lap­jainkban: A NYELV CSAK ÉLVE TÜNDÖ­KÖL! A kendiek fél éve keresik jövendő névadójukat (mármint az EMKE irodalmi köre). Valahogy vége a nagy őszi munkálatok­nak, lehetne kutakodni, irattárakba, könyvtárakba benézni, könyvek, papírok, ira­tok között matatni. Ki teszi meg? Nyilván, nem a bakter. Számos faluban él még a "falu esze", egy-egy tudós értelmiségi vagy föld­műves, aki vagy irkáiba temeti, vagy a sírba viszi tudását, hiszen nem kutató, hogy felve­gyék a Kriza János Néprajzi Társaságba; ő csak tudója majdnem­ mindeneknek ott, a falu­jában. Ezt a tudást még imitt-amott menteni lehet. És átmenteni lehet nemzedékekre azál­tal, hogy nagyjaink nevét művelődési csopor­tok, irodalmi körök viselik, igyekezvén méltókká válni azokhoz. Nem is olyan régen ismerősöm pana­­szoskodott: a fészek, amelyben felejtette magát, istenverte hely, semmi lehetőség a művelődésre. Semmit­­ sem tudnak saját múltjukról az emberek. Ő nyugdíjas éveit per­geti ott, gyermekei természetesen (?) Mag­yarországon élnek, illetve tanulnak. És ezen az istenverte helyen, ahol ő kiérdemelte a nyugdíját, senki sem akar művelődni. (Disznótor nem erőszak.) Ez neki most is nagyon fáj. Ha nem volna a Duna tévé, ők felakasztották volna magukat, az asszonyával. És milyen a világ, mit ad az Isten? Éppen a Duna tévében láttak valamit a falujukról. S küldöttséget menesztettek hozzá, akit ugyan ma is a falu nyugalmazott vezérének tartanak: derítené ki már, ki is volt az a... Itt mondott egy nevet, amelyet bizony neki magának is illett volna ismernie. Hát most beutazott ide, a városba s indul is vagy a Telekibe, vagy Pál-Antal Sándorhoz, megtudni a valót!... (Természetesen a falu költségén.) Megígérte, hogy majd levélben tájékoztat az eredményről. Valami tehet a postával. Vagy kihalt e cudar világból az én késő-kíváncsi ismerősöm. Bölöni Domokos Baarni segítségből Körtvélyfája fejlesztésére Rendelő és turistaház Baarni segítségből egészségügyi rendelőként és turistáimként is üzemeltethető épület emeltetett Körtvélyfáján. Baam huszonötezres lélekszámú holland település, arról híres, hogy odavalósi a holland király­nő, kastélya is van ott. Az időnként Körtvélyfájára látogató küldöttség egyik tagja a királynőnek ■ rokona. A hollandok 1990 óta hoz­zák a­­ segélyszál­lít­­mányokat.­­ Eleinte a refor-­­m­á­t­u­s­­ lelkészhez jöt­,­tek, aki a prés-­ biterek segít­ségével osz­totta ki a használtruha-csomagokat, aztán a fogadó csoportba bevonták a faluban köztiszteletnek örvendő Szabó Margitot és férjét is, akiket hamarosan megkértek, valami­lyen formában hivatalosítsák a létrejött kapcso­latot. Sipos Attila alpolgármester közreműködésével falugyűlést hívtak össze, amelyen részt vettek a település iskolai, művelődési és sportéletében szerepet játszó személyek, és az a határozat született, hogy létre kell hozni egy alapítványt, amelynek Szabó Margit legyen az elnöke, és amelynek a hollandokkal fenntartott kapcsolatok ápolása és bővítése, valamint a falu művelődési, gazdasági és társadalmi életének fellendítése legyen a fő célja, így jött létre a Barátság Alapítvány. — Már ak­kor felmerült, hogy a holland szállítmányokból többet is csinál­hatunk — mondta Szabó Margit. — A falut felosztottuk nyolc egyenlő részre, mindegyiket ketten képviselik, ezek besegítenek a csoport­nak. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a szegényebb emberek mindig is kapták és a továbbiakban is megkapják azt a részt, ami a segélyből őket megilleti. Elhatároztuk vi­szont, hogy bizonyos dolgokat minimális pénzért értékesítünk, az így összegyűlt pénzt pedig — a közvélemény így akarta — egészségügyi rendelő építésére fordítjuk. A munka beindult, az épület ma áll, funkcionális, a doktornő hetente két alkalom­mal rendel. Célunk, hogy állandó egészségü­gyi ellátás működjön a faluban. A hollan­dok fenntartás nélkül megbíznak az alapítványban. Az alapításkor egyébként székhelyként a frissen felépített épületet jelölték meg, amelynek felső szintjét beépítet­ték, s amikor a németalföldi vendégek legutóbb itt jártak, már ezekben a manzárd­szobákban szálltak meg. Az épületet hiva­talosan még nem adták át, erre a tervek szerint jövő év májusában kerül majd sor. Az ünnepségre a baamiakat is meghívják. A szobák faluturisztikai célokra is megfelelőek. A körtvélytájiak testvértelepülési viszony létrehozását kezdeményezték a baarni önkor­mányzattal, ám erre egyelőre nincs lehetőség. A hollandok vállalták viszont, hogy alapítványi vonalon továbbra is támogatják az iskolát, óvodát, művelődési otthont, a külön­böző egyházakat, a gazdakört, a kultúrcso­­portot, valamint a különböző sport­­tevékenységeket, ugyanakkor nem feled­keznek meg a súlyos betegek segítéséről sem: eddig két szívbeteg műtétjét fizették ki és egy súlyosan beteg lány kezeltetését is támogatták.­­ Szívesen fogadnánk üzletembereket "terepfelmérnit, szállást, teljes ellátást biztosí­tanánk azoknak, akik arra lennének kíván­csiak, milyen beruházási lehetőségeket kínál Körtvélyfája — mondta Sipos Attila alpol­gármester. — De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy az évek folyamán elég sok család között alakult ki kapcsolat, ez pedig egyet jelent a két település barátságának hosszú időre szóló megalapozásával. " Farczádi Attila Fotó: Vajda György KÖZÉLET NÉPÚJSÁG 5 Lehet vagy nem vízórát szereltetni? (6.) Marosvásárhelyen, a Kövesdombon az az 56-os lakótársulás a legnagyobb, amelyikhez 26 tömbház, illetve 538 lakás tartozik, és amelynek Blaga loan az elnöke. Az ő Koós Ferenc utcai otthonában is működnek a nagyon precíz vízórák, annak bizonyságakép­pen, hogy — bevallása szerint — a méltányos költségelosztás híve, s mint ilyen nem zárkózik el attól, hogy mások is éljenek a műszaki fejlődés nyújtotta lehetőséggel. Mint mondja, a Corazo és az Iron Electronic magáncégek egyaránt szereltek vízórákat körzetükbe. A lakótársulás vezetősége azok­tól, akik kéréssel fordultak hozzá, csak egyetlen dolgot kért cserébe: ne legyen a beleegyezés megadásakor tartozásuk. Szó sincs tehát arról, hogy az egyéni fogyasztás­­mérő készülékek üzembehelyezéséhez az összes lakótársak "jóváhagyását" igényelnék. Kérdésünkre, hogy voltak, vannak-e viták amiatt, hogy egyesek csak az órák által kimutatott mennyiségű hideg és meleg vizet fizették meg, tagadó választ kaptunk. Minde­zekből azt értettük, hogy nincs különösebb akadálya a műszerezési akció folytatásának. Beszélgetőpartnerünk azonban szükségesnek tartott pontosítani, nehogy azt higgyük, náluk ideális állapotok uralkodnak. Milliós elmaradások Épp aznap szereztek a házkezelőségnél tu­domást arról, hogy egy, a Godeanu utca 34. szám alatti család, mindamellett hogy jócskán eladósodott a szolgáltatókkal szemben, megengedte magának, hogy nap mint nap moslékot készítsen a blokkban a valahol nevelt két jóétvágyú sertésnek, amelyek mel­lett még egy kutyát is tartanak, így, bár megkésve, de ezután másként terhelik meg őket a víz és kalória-fogyasztással — határozták el az adminisztráción. Majd annak érzékeltetése végett, hogy ábrándot kerget, aki azt hiszi, hogy belátható időn belül mindenki órákat szereltet a maga lakrészébe, neveket sorolnak föl nyilvántartá­sukból. Eszerint Kolozsvári Jenő 1840000 lejjel, Biro b­an (akinek állítólag kft-je van), 3,5 millióval, Horn Sigismund 4,5, Gombos Irén 5,6 millió lejjel tartozik a lakótársulás­nak. És a felsorolás távolról sem teljes, tudniillik az összrestanciájuk 30 milliót tesz ki. Mint halljuk, a közös költség rájuk eső részét ki nem fizető személyeket a türelmi idő lejártával bíróság elé idézik, de ez sem vezet minden esetben gyors eredményre. Van, aki a tárgyalóteremben fűt-fát megígér, holott nem gondolja komolyan, hogy betartsa a szavát. S olyan családfővel is volt dolguk, aki késsel fenyegette meg őket, amikor felkeresték, hogy törlesszen. Hol a gazdaszellem ? A szóban forgó lakótársulásnál azt mond­ják, három hónapja sikerült elérniük, hogy a tömbházakat hideg vízzel ellátó fővezetékekre kapcsolt vízórákat a közüzemiek a fogyasztók képviselőivel együtt olvassák le — úgy, amint arról már az 1993-ban kiadott miniszteri ren­delet rendelkezett. Hogy miért kellett erre majdnem négy évet várni? Jó kérdés, ugye? Nagy Károly, a Godeanu utca 4. szám alatti tömbház felelőse, akivel az adminisztráción ismerkedünk meg, azt is eredményként említi fel, hogy rendszeres időközökben csaknem minden apartament ajtaján becsengetnek, megkérdezni, illetve ellenőrizni, hogy rend­ben vannak-e a vízvezetékek, csapok. Egyik közeli lakótömbben egy nyugdíjas férfi vala­mennyi családnak felajánlotta, hogy ingyenes munkával rendbeteszi a rosszul záró csapokat és öblítőtartály-harangokat, csupán arra kéri őket, hogy állják a pakolások árát. Hát vala­hogy így kellene hozzáállni a kérdéshez a jelen körülmények között, amikor még a vízveszteségek ellenértékét is leosztják személyekre, tehát egyvalaki hanyagságáért az egész lakóközösség szenved. Akinek a lakásában már léteznek egyéni fogyasztás­­mérő készülékek, természetesen mentesül a gyanúsítgatás alól, hogy elhanyagolta a kony­hai és fürdőszobai berendezéseket, hiszen a szükséges javításokat noszogatás nélkül is elvégzi vagy végezteti, mert a túlfogyasztást egy az egyben kénytelen megfizetni. Mire jó a diszpécser... Ezzel szemben elmondják a lakótársulásnál, hogy amikor egyik szombati napon csőrepedést észleltek a kazánház közelében lévő szabadtéri melegvíz-tartálynál, és a dol­got azonnal jelentették a közüzem diszpécser szolgálatának, onnan "megnyugtatták" őket, hogy hétfőig nem megy ki a helyszínre semmilyen javítócsoport. Folyt is a víz sza­badon napokig. A közönyösség láttán pedig joggal merül fel az előfizetőkben a kérdés: kinek a rovására írják ilyenkor a jelentős kárt? Vajon kihagyják-e a játékból a lakókat, akik igazán nem hibásak az üzemzavarért, sőt, arra való tekintettel, hogy jelezték a ren­dellenességet, dicséretet is érdemelnének? De senki sem vette a fáradságot, hogy legalább közölje, miszerint a szolgáltató, avagy a fogyasztó számlájára kerül a veszteség. Ajtay László

Next