Népújság, 2002. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
2002-01-08 / 5. szám
2002. január 8., kedd FALURIPORT NÉPÚJSÁG f Mezőfelét meg kell mutatni a világnak A magyar falut okvetlenül meg kell mutatni a világnak — mondta a nyáron egy halászlétől pöttyös fogadós, amikor halásztanyáján tátottam a számat Tata környékén. Aztán környékbeli svábbal vagy németországi polgárral pörölt valamiért. Nem mondom, hogy minden imponált, de a nád, az aztán igen. Halászcsárdában jól fest, nagyon. Volt a gyűjteményben még kalotaszegi festett tulipánosláda, parasztágy és lóca, rézmozsár, vékás, sulykoló, hímzett függöny, petróleumlámpa, és ki tudná felsorolni mind. A szobák szépen elrendezve, ahogy régen volt, ahogy kell ma a turistának. Érdeklődésemre, honnan a témás „gyékény” faliszőnyeg, amelybe kilenc szarvast szőttek vala, honnan a tulipánosláda, és honnan a dagasztótekenő, a fogadós mondta: mind a Dél-Alföldről való... Akkor már pirosabb lett és paprikásabb a halászlénél, amikor „kiigazítottam”, mondja inkább azt, hogy Erdélyből hozta, az efféle portékáknak a hazája a Királyhágón túl van... Még Felében is fonnak „nádat" Hát igen, csakugyan Erdélyből hozta az „ó” dolgokat, röstelkedett egy kicsit előbbi állítása miatt, aztán megsúgta: ha nem tudnám, mindent bagóért adnak az erdélyi falvakban. Üzlettársával menetrendszerűen hordják a „vacakot”. Amíg még van mit. Csak a korondiak kérik meg mindennek az árát. A gyékényfonatos portékáért is forintot emlegetnek, de meg is dolgoznak vele, ismeri be a fogadós. A lét egy kicsit félreesett Mezőfeléről életében nem hallott. Amikor mondom, hogy tévedésben van, hadd tudja meg, Korondon nem is fonnak nádat, akkor még érdekesebb vagyok: hol van, merre az a falu? Mondtam, hogy városom akármelyik toronyházából oda is láthat, ha akar. Közbeesik egy ötszázéves harangláb, a csávási tetőn. Meg lehet nézni, ha jön, okvetlenül kamerával jöjjön. Úgy lesz, ígéri. Lejegyzi szépen: Mezőfele. Románul is: Kimpenica, így is jó neki. Javasolom, kit keressen: Lázár Évát, Koncsag Erzsébet, Ábrám Margit pedagógusokat. Egyébként az egész falut lehet. Kérdezte: - De ha híres falu és van ősi mestersége, miért nincs benne a forgalomban? Mert Korondról mindenki hallott már, jövet Nagykend neve is ismerősen cseng a magyarországi fülében, fejlődő falvak, sárból, szalmából nőtték ki magukat, akkor miért ne lehetne a lápból is szépen kifejlődni? A halászlé emlékével a kérdést hazahoztam. Ilyentájt élni lehet vele, mert ha lehull a hó, akkor Mezőfelében mindenki fon. Fon és fon. Évszázadok óta jár a feles ember keze. A hazahozott kérdésre a választ sejteni lehet. Csak arra vártam, hogy mezőfelet szórja ki a száján: Mezőfele nincs a nemzetközi utak mentén. A lét egy kicsit félreesett - mondja Koncsag Erzsébet tanítónő. Se káefté, vagy szövetkezet? A tanács, az önkormányzat felől semmi felismerés, vagy a nádszálnál is magasabb a közöny? Mi komolyak vagyunk, lejegyezzük: egy alapítványt próbálnak létrehozni, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének egyik fíliája lenne. Ha bejegyzik és sínen lesz a dolog, akkor már esedékes, hogy Mezőfele külföldre is szállíthasson árut - mondja a tanítónő. (Karácsony táján mindig erős a remény.) Portékát nagyobb tételekben nem szállíthattak a felesek eddig, hiszen nincs arra jogi biztosítékuk. Mindössze kiállításokra járnak. Ahová csak hívják. Ott elüldögélnek, véleményt cserélnek, gyorsan jár a kezük, így volt ez nemrég, jött a szegedi Dél-Alföldi Egyesület, kölcsönösen zsűriztek, egyezményt kötöttek, visznek árut az alföldre, ha lesz rendelés és engedély. Mezőfeles termékkel Kalotaszegre, Torockóra, idegenforgalmilag jegyzett vidékekre a korondiak járnak. Meg aztán Makóról is jöttek nemrég hímzőasszonyok és gyermekek, kiállítást rendeztek a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének székházában. Mondják, hogy némelyik vendég még ma is neheztel egy kicsi, mert Bandi Dezső „elszólta” munkáját. Nem baj, a barátságot tartják úgyis. Sós levegőn nagy kiadás Kiss Tibor azt mondja, hogy reálisan látja a dolgokat. Egy életnyi tapasztalatot kanyarít hozzá, ha akarom. 1979-ben elkerült Szovátára, iparengedélyt váltott, 1999-ig árultak a telepi piacon. Jól ment az üzlet. Építettek, autót vettek, jól alakult soruk. Miután a korondiak pénzzel, üzleti kedvvel masszívabban törtek be Szovátára, a felesek szép lassan kiszorultak a piacról, más szóval: lenyelték őket. Szeptember végén már oda a szalmakalap, a piaci költségek meghaladták a szezonárat. - Haza kellett jöjjünk - mondja Kiss Tibor. - Most pedig rá vagyunk kényszerülve arra, hogy megint a korondiaknak adjuk el az árut, mert nem éri meg nekem, hogy kéthárom hónapig a piacon álldogáljak és a sós levegőért fizessek egész évi piaci költséget. Nekem most is megvan az iparengedélyem, csak azért, hogy legyen „fedezékem”, hadd dolgozhassak. Persze, jó üzlethez, jó hírnévhez kell egy nemzetközi út, de mivel Mezőrücs és Mécs között ez egyelőre nem az, hát akkor mi maradhat hátra, minden jó üzletnek reklám a titka. Kiss Tibor úgy tartja, hogy a nemzetközi út „közömbös” lett már Szovátához is, akik mennek a Hargitára, a Székelyföldre, már nem mennek fel a piacra, útba esik Korond, jövet Nagykend esetleg. Pokróc, cserge, cserépáru ott is van. Meg lehet nézni még a lelakott szász portákat is egy dobással tovább. Ma már az is üzlet. A reklámra visszatérve, Kiss Tibor tudja: a korondiak egész Magyarországot megtöltötték kiváló reklámmal. Tévedésben van a világ, mert azt hiszi mindenki, hogy a feles gyékényfonatot, nádmunkát is a korondiak gyártják. A köröndi ember gyártói engedélyébe az is benne foglaltatik, így Fele hírnévben s pénzben még csak fele sem mellette, elszürkül bizony, elszívja hírnevüket Korond. Kiestünk a piacról, kiestünk a hírnévből. Kiss még egy szuszra elmondja: lépett még egyet kilencven után csak azért is. Próba, szerencse. A forradalom után jóval egy káeftével lepték meg magukat. Igen ám, de jött a köröndi, felvásároltak megint mindent feketén. Miért vegye tőlem az árut hivatalosan, „ faktúrán”, amikor megkapja olcsón is a faluban, így a káefténk rövid másfél év alatt bedöglött... Találgatjuk: bár Fele földje sovány, gyenge búzát ad, mégis a legmódosabb falu a Székely Mezőségen. Hát mégiscsak a mesterség... Ehhez még jön egy istenes vélemény: a falu lakosságának közel 50 százaléka adventista, kocsmába nem jár. Egy szövetkezeti ivó van mindössze a faluban, az is déltájt zárva van, konstatálnom kell. A feles ember állandóan dolgozik, nincs ideje pénzt költeni. Az építkezésben van versenyszellem, 1983- ban 43 autó volt a faluban, ma már négyszer annyi, sok kapun kettő-három jön ki, ha az élet úgy kívánja meg. Nád nincs, csak írás egy lápról Honnan a nyersanyag? Azt hinnénk, a Deltából. Mentek régen, igaz. Ma már nem. Sokba kerül a vízi és a vasúti szállítás. Sajátos feles számítás szerint 200 km-es szállítási távolságon felül nyersanyagot hozni a feles embernek nem éri meg. A nádnak 1 kilométeres szállítása 10 ezer lejt kóstál, sokallják nagyon. Maradnak a patakok, a mocsarak. Még házalni is lehet. Távolabb Gyeke és a Tóvidék. De ott van még a kölpényi tó, a sámsondit lecsapolták. Felében nincs nád, csak írás egy lápról. Szegedi Ilka néni tudja, hogy valamikor Szentegyháza tavának hívták. Jó volt, mikor jött a tatár. Kaliforniában strandszatyor Ilka néni hatvan éve fan. Ismer minden technikát. Bár iskolába nem járt, nem volt egy osztálya sem, amikor a színház érte jött, hogy díszletet készítsen. Jött Bandi Dezső népművész és tanár, Marosi Ildikó irodalomtörténész, biztatták: Ilka néni, ezt csinálni kell. Ilka néni kötött gyékénysüvegeket, pelerineket, jegyezte nevét színházi plakát. Legalább hat diplomát őriz a vitrinben. Munkáját vitték Magyarországra, Jugoszláviába, és a tengerentúlra is. A dél-ausztrál forróságban jól fog a mezőfelei kalap, Kaliforniában meg a strandszatyor, ha fityeg... A nádat kezelni is kell. Azt mondják a Szegedi-házban, hogy az időjárás hordozza az anyag minőségét. A nádvágás augusztus 10. után kezdődik, eltarthat, amíg csak az ember belefagy a tóba. De fagy előtt levágják, zsúpba kötik, pakolnak, jönnek haza. Külön élmény látni ősszel, amint a kévék hatalmas legyezőként ott száradnak a kerítések mentén. Ha esős időt fog ki a feles ember, megette a fene, ha száraz az idő, beszárad, törik. Összeszedik, elnyilázzák, a nád leveleit levágják, mondják ők: le kell rosszhajazni, na, utána szétbontják, meglátják, miből mi lesz. Megáztatják, este forró vízzel leforrázzák, reggelre jó puha lesz. Az újságíró ujját sem hasítja már fel. Seprűben mérve is... Ha azt mondják, hogy Felében nincsen olyan ember, aki ne tudna nádat fonni, akkor ez a seprűkötésre is áll. A háború után mindenki hozzáfogott. György Dániel is. Neje is. Fia is. Leánya inkább gyógyszerésznő lett. A cirok Felében megterem vékonyan, mert nem első osztályú a föld neki. Olyan csak a Bánátban van. A seprünyélhez meg nincs fa, azért mezőség a mezőség, ugye. Hoznak a Görgény-völgyi románok autószám. A jövedelemről nincs nagy dicsekvés. Ha jó a ciroktermés, egy seprű előállítása, nyelestől, drótostól a 10 ezer lejt megüti. Egy seprűn 2-3 ezer lejt lehet keresni, ha elviszik a városba, Bücsre, Ludasra. György Dániel külföldet járt ember, a különbséget levonja, seprűben mérve is. Azt mondja, háztól 11 ezer lejért viszik, de látta, egy nyugati ország üzletében 11 márkáért kínálta a kereskedő. Már rég ki van számítva: ha exportra dolgoznának, a sok ilyenolyan százalék után még 11 ezer lejt sem számolnának darabjáért. A terményt egyeselni, gyomirtózni, kapálni kell, mint a kukoricát. Amíg hazakerül, a cirokszál legalább hússzor megfordul a kézben. Van nyűg elég. A cirokmagnak vékája 40 ezer lej körül, s meg kell tudnom, hogy kitűnő takarmány. De inkább ott üljön a padláson, mert jól melegít ezekben a kemény fagyokban - mondja György gazda. Nagy Tibor elkísér egy darabig. Van egy javaslata: Mezőfelét okvetlenül meg kell mutatni a világnak. Még ők is gondolkoznak efelől. Lokodi Imre A télben napocskát fon Szegedi Ilka Megélhetés: mindig lesz mit seperni. Munkában a György család Fotó: Szász Károly