Népújság, 2002. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

2002-01-08 / 5. szám

2002. január 8., kedd FALURIPORT NÉPÚJSÁG f Mezőfelét meg kell mutatni a világnak­ ­ A magyar falut okvetlenül meg kell mu­tatni a világnak — mondta a nyáron egy ha­lászlétől pöttyös fogadós, amikor halászta­nyáján tátottam a számat­­ Tata környékén. Aztán környékbeli svábbal vagy németorszá­gi polgárral pörölt valamiért. Nem mondom, hogy minden imponált, de a nád, az aztán igen. Halászcsárdában jól fest, nagyon. Volt a gyűjteményben még kalota­szegi festett tulipánosláda, parasztágy és lóca, rézmozsár, vékás, sulykoló, hímzett függöny, petróleumlámpa, és ki tudná felsorolni mind. A szobák szépen elrendezve, ahogy régen volt, ahogy kell ma a turistának. Érdeklődésemre, honnan a témás „gyékény” faliszőnyeg, amelybe kilenc szar­vast szőttek vala, honnan a tulipánosláda, és honnan a dagasztótekenő, a fogadós mondta: mind a Dél-Alföldről való... Akkor már piro­sabb lett és paprikásabb a halászlénél, ami­kor „kiigazítottam”, mondja inkább azt, hogy Erdélyből hozta, az efféle portékáknak a ha­zája a Királyhágón túl van... Még Felében is fonnak „nádat" Hát igen, csakugyan Erdélyből hozta az „ó” dolgokat, röstelkedett egy kicsit előbbi állítása miatt, aztán megsúgta: ha nem tud­nám, mindent bagóért adnak az erdélyi fal­vakban. Üzlettársával menetrendszerűen hordják a „vacakot”. Amíg még van mit. Csak a korondiak kérik meg mindennek az árát. A gyékényfonatos portékáért is forintot emlegetnek, de meg is dolgoznak vele, ismeri be a fogadós. A lét egy kicsit félreesett Mezőfeléről életében nem hallott. Amikor mondom, hogy tévedésben van, hadd tudja meg, Korondon nem is fonnak nádat, akkor még érdekesebb vagyok: hol van, merre az a falu? Mondtam, hogy városom akármelyik toronyházából oda is láthat, ha akar. Közbe­esik egy ötszázéves harangláb, a csávási te­tőn. Meg lehet nézni, ha jön, okvetlenül ka­merával jöjjön. Úgy lesz, ígéri. Lejegyzi szé­pen:­ Mezőfele. Románul is: Kimpenica, így is jó neki. Javasolom, kit keressen: Lázár Évát, Koncsag Erzsébet, Ábrám Margit peda­gógusokat. Egyébként az egész falut lehet. Kérdezte: - De ha híres falu és van ősi mestersége, miért nincs benne a forgalom­ban? Mert Korondról mindenki hallott már, jövet Nagykend neve is ismerősen cseng a magyarországi fülében, fejlődő falvak, sár­ból, szalmából nőtték ki magukat, akkor mi­ért ne lehetne a lápból is szépen kifejlődni? A halászlé emlékével a kérdést hazahoz­tam. Ilyentájt élni lehet vele, mert ha lehull a hó, akkor Mezőfelében mindenki fon. Fon és fon. Évszázadok óta jár a feles ember keze. A hazahozott kérdésre a választ sejteni le­het. Csak arra vártam, hogy mezőfelet szórja ki a száján: Mezőfele nincs a nemzetközi utak mentén. A lét egy kicsit félreesett - mondja Koncsag Erzsébet tanítónő. Se káefté, vagy szövetkezet? A tanács, az önkormányzat felől semmi felismerés, vagy a nádszálnál is magasabb a közöny? Mi komolyak vagyunk, lejegyezzük:­­ egy alapítványt próbálnak létrehozni, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének egyik fíliája lenne. Ha bejegyzik és sínen lesz a dolog, ak­kor már esedékes, hogy Mezőfele külföldre is szállíthasson árut - mondja a tanítónő. (Karácsony táján mindig erős a remény.) Por­tékát nagyobb tételekben nem szállíthattak a felesek eddig, hiszen nincs arra jogi biztosíté­kuk. Mindössze kiállításokra járnak. Ahová csak hívják. Ott elüldögélnek, véleményt cse­rélnek, gyorsan jár a kezük, így volt ez nem­rég, jött a szegedi Dél-Alföldi Egyesület, köl­csönösen zsűriztek, egyezményt kötöttek, visznek árut az alföldre, ha lesz rendelés és engedély. Mezőfeles termékkel Kalotaszegre, Torockóra, idegenforgalmilag jegyzett vidé­kekre a korondiak járnak. Meg aztán Makóról is jöttek nemrég hímző­asszonyok és gyerme­kek, kiállítást rendeztek a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének székházában. Mond­ják, hogy némelyik vendég még ma is nehez­tel egy kicsi, mert Bandi Dezső „elszólta” munkáját. Nem baj, a barátságot tartják úgy­is. Sós levegőn nagy kiadás Kiss Tibor azt mondja, hogy reálisan látja a dolgokat. Egy életnyi tapasztalatot kanyarít hozzá, ha akarom. 1979-ben elkerült Szovátára, iparengedélyt váltott, 1999-ig árultak a telepi piacon. Jól ment az üzlet. Épí­tettek, autót vettek, jól alakult soruk. Miután a korondiak pénzzel, üzleti kedvvel masszí­vabban törtek be Szovátára, a felesek szép lassan kiszorultak a piacról, más szóval: le­nyelték őket. Szeptember végén már oda a szalmakalap, a piaci költségek meghaladták a szezonárat. - Haza kellett jöjjünk - mondja Kiss Ti­bor. - Most pedig rá vagyunk kényszerülve arra, hogy megint a korondiaknak adjuk el az árut, mert nem éri meg nekem, hogy két­­három hónapig a piacon álldogáljak és a sós levegőért fizessek egész évi piaci költséget. Nekem most is megvan az iparengedélyem, csak azért, hogy legyen „fedezékem”, hadd dolgozhassak.­­ Persze, jó üzlethez, jó hírnévhez kell egy nemzetközi út, de mivel Mezőrücs és Mécs között ez egyelőre nem az, hát akkor mi ma­radhat hátra, minden jó üzletnek reklám a tit­ka. Kiss Tibor úgy tartja, hogy a nemzetközi út „közömbös” lett már Szovátához is, akik mennek a Hargitára, a Székelyföldre, már nem mennek fel a piacra, útba esik Korond, jövet Nagykend esetleg. Pokróc, cserge, cse­répáru ott is van. Meg lehet nézni még a lela­kott szász portákat is egy dobással tovább. Ma már az is üzlet. A reklámra visszatérve, Kiss Tibor tudja: a korondiak egész Magyar­­országot megtöltötték kiváló reklámmal. Té­vedésben van a világ, mert azt hiszi minden­ki, hogy a feles gyékényfonatot, nádmunkát is a korondiak gyártják. A köröndi ember gyártói engedélyébe az is benne foglaltatik, így Fele hírnévben s pénzben még csak fele sem mellette, elszürkül bizony, elszívja hírne­vüket Korond. Kiestünk a piacról, kiestünk a hírnévből. Kiss még egy szuszra elmondja: lépett még egyet kilencven után csak azért is. Próba, sze­rencse. A forradalom után jóval egy káeftével lepték meg magukat. Igen ám, de jött a köröndi, felvásároltak megint mindent feke­tén. Miért vegye tőlem az árut hivatalosan, „ faktúrán”, amikor megkapja olcsón is a falu­ban, így a káefténk rövid másfél év alatt be­döglött... Találgatjuk: bár Fele földje sovány, gyenge búzát ad, mégis a legmódosabb falu a Szé­kely Mezőségen. Hát mégiscsak a mester­ség... Ehhez még jön egy istenes vélemény:­­ a falu lakosságának közel 50 százaléka ad­ventista, kocsmába nem jár. Egy szövetkezeti ivó van mindössze a faluban, az is déltájt zár­va van, konstatálnom kell. A feles ember ál­landóan dolgozik, nincs ideje pénzt költeni. Az építkezésben van versenyszellem, 1983- ban 43 autó volt a faluban, ma már négyszer annyi, sok kapun kettő-három jön ki, ha az élet úgy kívánja meg. Nád nincs, csak írás egy lápról Honnan a nyersanyag? Azt hinnénk, a Del­tából. Mentek régen, igaz. Ma már nem. Sok­ba kerül a vízi és a vasúti szállítás. Sajátos fe­les számítás szerint 200 km-es szállítási távol­ságon felül nyersanyagot hozni a feles ember­nek nem éri meg. A nádnak 1 kilométeres szállítása 10 ezer lejt kóstál, sokallják na­gyon. Maradnak a patakok, a mocsarak. Még házalni is lehet. Távolabb Gyeke és a Tóvi­dék. De ott van még a kölpényi tó, a sámsondit lecsapolták. Felében nincs nád, csak írás egy lápról. Szegedi Ilka néni tudja, hogy valamikor Szentegyháza tavának hív­ták. Jó volt, mikor jött a tatár. Kaliforniában strandszatyor Ilka néni hatvan éve fan. Ismer minden technikát. Bár iskolába nem járt, nem volt egy osztálya sem, amikor a színház érte jött, hogy díszletet készítsen. Jött Bandi Dezső népművész és tanár, Marosi Ildikó irodalom­történész, biztatták: Ilka néni, ezt csinálni kell. Ilka néni kötött gyékénysüvegeket, pele­­rineket, jegyezte nevét színházi plakát. Leg­alább hat diplomát őriz a vitrinben. Munkáját vitték Magyarországra, Jugoszláviába, és a tengerentúlra is. A dél-ausztrál forróságban jól fog a mezőfelei kalap, Kaliforniában meg a strandszatyor, ha fityeg... A nádat kezelni is kell. Azt mondják a Sze­gedi-házban, hogy az időjárás hordozza az anyag minőségét. A nádvágás augusztus 10. után kezdődik, eltarthat, amíg csak az ember belefagy a tóba. De fagy előtt levágják, zsúp­ba kötik, pakolnak, jönnek haza. Külön él­mény látni ősszel, amint a kévék hatalmas le­gyezőként ott száradnak a kerítések mentén. Ha esős időt fog ki a feles ember, megette a fene, ha száraz az idő, beszárad, törik. Össze­szedik, elnyilázzák, a nád leveleit levágják, mondják ők: le kell rosszhajazni, na, utána szétbontják, meglátják, miből mi lesz. Meg­áztatják, este forró vízzel leforrázzák, reggel­re jó puha lesz. Az újságíró ujját sem hasítja már fel. Seprűben mérve is... Ha azt mondják, hogy Felében nincsen olyan ember, aki ne tudna nádat fonni, akkor ez a seprűkötésre is áll. A háború után min­denki hozzáfogott. György Dániel is. Neje is. Fia is. Leánya inkább gyógyszerésznő lett. A cirok Felében megterem vékonyan, mert nem első osztályú a föld neki. Olyan csak a Bánátban van. A seprünyélhez meg nincs fa, azért mezőség a mezőség, ugye. Hoznak a Görgény-völgyi románok autószám. A jövedelemről nincs nagy dicsekvés. Ha jó a ciroktermés, egy seprű előállítása, nye­lestől, drótostól a 10 ezer lejt megüti. Egy seprűn 2-3 ezer lejt lehet keresni, ha elviszik a városba, Bücsre, Ludasra. György Dániel külföldet járt ember, a kü­lönbséget levonja, seprűben mérve is. Azt mondja, háztól 11 ezer lejért viszik, de látta, egy nyugati ország üzletében 11 márkáért kínálta a kereskedő. Már rég ki van számít­va: ha exportra dolgoznának, a sok ilyen­olyan százalék után még 11 ezer lejt sem számolnának darabjáért. A terményt egyeselni, gyomirtózni, kapálni kell, mint a kukoricát. Amíg hazakerül, a cirokszál leg­alább hússzor megfordul a kézben. Van nyűg elég. A cirokmagnak vékája 40 ezer lej körül, s meg kell tudnom, hogy kitűnő takarmány. De inkább ott üljön a padláson, mert jól melegít ezekben a kemény fagyokban - mondja György gazda. Nagy Tibor elkísér egy darabig. Van egy javaslata: Mezőfelét okvetlenül meg kell mu­tatni a világnak. Még ők is gondolkoznak efelől. Lokodi Imre A télben napocskát fon Szegedi Ilka Megélhetés: mindig lesz mit seperni. Munkában a György család Fotó: Szász Károly

Next