Népújság, 2004. december (56. évfolyam, 283-306. szám)
2004-12-08 / 288. szám
4 NÉPÚJSÁG POLITIKA-KÖZÉLET Liberális „normalitás” Hétfő este igazán „érdekes” kampányszövegeket hallhattunk a D.A. Szövetség olyan jeles képviselőitől, mint Aurelian Pavelescu és Varujan Vosganian. A két politikus országjáró kampánykörútja egyik állomásaként állt meg Marosvásárhelyen: Kolozsvárról jöttek, Brassó felé folytatták útjukat. Már az első pillanattól „témában voltak”, a november 28-i „rettenetes” választási csalást ecsetelték, nem győzve ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ennek ellenére ők a „jogállamiság útját” választják, nem akarják „ukrainizálni” Romániát, ám a második forduló után mind a parlamentben, mind a kormányban „folytatják a november 28-i választások elemzését” és mindenkit törvény elé állítanak... Ugyanis, jelentette ki, a választási csalás előre megfontoltan és „rendelésre” történt, maga Hrebenciuc készítette elő, úgyhogy „le kell állítani az állampárt reakciós intézkedéseit”. A másik kéznél levő „téma” természetesen az RMDSZ volt. Varujan Vosganian drámai hangon jelentette be, hogy az örnények szövetségének elnökeként ha valaki, akkor ő biztos tudja, mit jelent kisebbséginek lenni. (Arra bizonyára már nem emlékszik, hogy egy másik látogatása során, amikor még a Jobboldali Erők Szövetségének volt az elnöke, éppen a Népújság kérdésére jelentette ki, hogy csak „otthon” önkény, az ajtón kívül és egyébként „román szenátor”. Azóta a jelek szerint változtak az idők, és talán a politikai tőke reményében már nem szégyelli örménynek vallani magát a választási kampányban is, nemcsak otthon. Emellett, tudni kell, nemcsak az örményeket karolta fel, hanem beállt a Nemzeti Liberális Pártba is.) Szerinte a kisebbségek „kényes” helyzetben vannak, és mindent meg fog tenni, hogy a „neokommunista” párt (értsd PSD), se zsarolással, se másként ne állíthassa őket a saját szolgálatába. Ezzel rátértek az RMDSZ-re. A két politikus egybehangzóan „elítélte” a szövetséget, mert szerintük a PSD „antidemokratikus magatartását” bátorítja, és egy „korrupt politikai erőt legitimál”. Ezzel pedig, vonták le a mélyreszántó gondolkodásra valló konzekvenciát, „maga ellen fordíthatja a román nacionalisták egy részét”. Mintha a román nacionalisták egy vagy más része valaha is az Miimumáér RMDSZ sikerének drukkolt volna: a rendszerváltástól a 2004-es államelnök-választás második fordulójáig! Arról a Basescu-féle nyilatkozatról is beszéltek, amely szerint a múlt hét végén Adrian Nastase és Markó Béla Marosvásárhelyen úgymond sínre tette a székelyföldi autonómiát. Ezzel pedig, derült ki, az RMDSZ azt akarja „újraéleszteni”, amit már régen túlhaladottnak véltek, nevezetesen „az etnikai alapú területi autonómiát”. És folyt a szöveg ebben a stílusban... A „témához” csatlakozott az egyik jelenlevő „egyszerű” (gyalog) liberális, aki azt kérdezte, „vajon nem csalással jutott be a parlamentbe az RMDSZ is”? És vajon nem azért készítette a PSD elő a választási csalást, hogy nehogy kiessen támogatója a parlamentből? Ezt nevezik magyar királyi észnek! Az meg sem fordult a fejében, és a tapasztaltabb és nevesebb politikusok sem igazán tiltakoztak a felvetés ellen, hogy a romániai magyarság tudja, hogy csak az ő érdekvédelmi szervezete, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség képes és akarja is a magyarok érdekeit képviselni, harcolni azokért és érvényesíteni a kiharcolt jogokat. Nem fogja megtenni helyette egyetlen román párt sem. Annál kevésbé a liberálisok, akiknek a képviselői csak az eltelt négy esztendőben például, nemegyszer a nagyromániásokat megszégyenítő stílusban beszéltek a magyarság „követeléséről”, kezdve a Bolyai líceum ügyétől, az OGYE magyar beiskolázási számain át, el egészen a megyei tanácsban felszerelt tolmácsgépig.Ezek után az csak „természetes”, tudhattuk meg, hogy, ha a második fordulóban nem szavaznak a magyarok a D.A. jelöltjére, sose „derül ki az igazság”, Romániának semmi esélye sem marad, hogy „kilábaljon” a nehézségekből és fucscsot mondhatunk „az EU- integrációnak is”. Az már csak hab volt a tortán, hogy felháborodottan tették szóvá, hogy egyetlen helyi tévéadó sem hívta őket adásba, holott kutya kötelességük lett volna teret szentelni a véleményüknek. Amikor az Antena 1 riportere azt mondta, hogy az „eseményről” hírt adnak, az örmény politikus felháborodottan tiltakozott: „Én nem egy hír vagyok, én Varujan Vosganian vagyok"! Summa summarum, azt vártam volna el a két bukaresti tapasztalt vezérpolitikustól, ne azzal akarjanak meggyőzni, hogy az ő jelöltjükre szavazzak, hogy másokat pocskondiáznak, hogy szidják a kormányt, nem szólva arról, hogy kígyót-békát kiabálnak a magyarság érdekképviseleti szervezetére. Inkább arról szerettem volna hallani, mi az, amiben többet, jobbat nyújtanak majd, ha esetleg hatalomra kerülnek, és bár egy fél mondat erejéig valamit arról is mondtak volna, mit kívánnak tenni a kisebbségi jogok biztosítása terén. Azzal azonban, amit hétfő este hallottam, nem győztek meg. Mert az a meggyőző szónok, aki nem azzal akar többnek látszani, hogy másokról kizárólag rosszat mond, hanem azzal, hogy hitelesen bizonyítani tudja, mennyivel nyom többet ő maga a latban. Ez lenne a normális, s talán a normalitás kezdete. A hétfői „liberális” normalitás azonban nem erről szólt. Mózes Edith Magyar levelek Hitvány ikszek Ma jó napom volt. Immár nem agitált senki. Sem miattam, sem érettem. Sem az újságban, sem a képernyőről nem tömték a fejemet holmi képmutatók meg álszenteskedők. Senki nem ügyködött rendíthetetlenül arról, hogy számára miféle szerzet a határon túli magyar. Nem volt ki keblére öleljen, és nem volt ki úgy ítélkezzen rólunk, mint leselkedő veszélyről. Postaládámat is kiüríthettem, a kilónyi szórólapot erkölcsi zűrzavarban hemzsegő frázisaival kényszeredetten ugyan, eltettem nyugalmasabb napokra, hogy emlékeztessen mindig, miféle skizofrénia tört a magyarra, az úrnak kétezernegyedik esztendejében, szinte nem véletlenül. Csak azért, mert drámázni muszáj, ha éppen azokat kell kárhoztatni valamiért, akik olyan régen élnek kitaszítottan a nemzet közösségéből. Ködös, borongós vasárnap volt, hitvány téli nap. És számomra mégis kivételes. Élhettem szerzett jogommal, és egy alkalmi szavazófülke magányában hitem és meggyőződésem szerint kinyilváníthattam véleményemet. Aztán csak szépítgettem magamban azokat a bizonyos ikszeket, amelyeket odahuzigált az emberfia a hivatalos papírra, ahová kellett, hogy valamiféle legitimációt jelenthessenek a múlt leírására az erdélyi magyarnak s mindazoknak, akiket, anélkül hogy megkérdeztek volna, bűnösként csatoltak el az anyaországtól hajdanán. Megítélés kérdése, fölöslegesen színezgettem magamban illúzióimat. Hiába, persze. Hiszen napok óta látszik, hogy ami itt történik, kínos közjáték mindössze, velünk és ellenünk, otromba és nehezen felejthető giccse a politikának minden nekiveselkedése. Amikor olcsó stílusban finom és durva rafinériával (kinek mire tellett) a magyart akarták kijátszani a magyar ellenében. Felébredhetünk, hát sikerült! Jó napomnak estére befellegzett. Pofon csattant arcunkon. Éjféltájban, amikor sietve írom ezeket a sorokat, már nem búslakodom miatta. Megint gazdagabb lettem egy keserű tapasztalattal. Természetesen hazudnék, ha nem bántana, hogy ennek így kell lenni. De nincs más magyarázat. Most már egészen biztos, a dolgok olyan rosszak, ahogyan sokszor látszanak, vagy még rosszabbak. Mi egy szerencsétlen ikszre sem vagyunk jók egy szavazócédulán. Szégyentelenül kevés az igenlés, ha a jogszolgáltatót állampolgárság-ügyben netán kérdezni merészeljük. Nincs válaszút, nincsen nagy tanakodás. Miért is lenne? Mi méltatlanok vagyunk. És akármi megtagadható tőlünk. Mintha csak hazudoztak volna a nagyok, kik nem győzték lelkünkre kötni, hogy minden magyar felelős minden magyarért. Minket itt elutasítanak. Mert kicsi az érzelem, kicsi az együttérzés. Csak a rongyokat látják rajtunk, és hisznek az áltatásban, hogy csak élősködők vagyunk. A csonka magyar soha jobban nem félt az érzelemnyilvánítástól, mint ma. És leplezi, amikor teheti. És annál büszkébb, hogy védheti magát körömszakadtáig. Nincs ebben semmi meglepő. Itt klappol minden. Kísért annak a valamikori vidám barakknak a hangulata. Amikor köszönték szépen, ők elég tűrhetően megvoltak, másokkal mit sem törődve. Azóta is számítgatnak csupán, összeadnak, kivonnak, és tudnak önzők lenni. Hogy erre a méltánytalan ceremóniára kidobtak hárommilliárd forintot, nem rajtuk múlott. Nem sokat törődtek azzal, hogy önmaguk előtt megmérettettek. És annak eredményével sem... Könnyűnek találtattak. S ki így, ki úgy bánja is, meg nem is. Felőlem akár lesüthetik a szemüket, tulajdonképpen nem érdekel, hadd vezekeljen, akiben mocorog valami. Sem ez, sem az nem érdekes. Mi maradunk avval, amit az öreg székely mondott egyszer nagy bánatában... Az első világháborús magyar katona, valahonnan Nagygalambfalváról, amikor már a honvédségtől kapott bakancsa elkopott, felutazott Budapestre, hátha kaphatna másikat; mondták is a hivatalban, járna bizony magának egy új bakancs, de nem adhatunk, mert már nem magyar állampolgár; egy nagy könyvben ott volt az obsitos katona neve, és még a bakancs is, mint korának kitörölhetetlen dokumentuma, de csak ennyi. És a bácsi boldogan ment haza, s büszkén mesélgette fiainak. „Elengedtek üres kézzel, de csak annyi baj legyen, mert van ennél fontosabb, legalább megtudhattam, hogy az én édes hazám még számon tart engem.” Számon tartanak hát ma is, mi tagadás. Kényszeredetten. És nem túl lelkesen. Még akkor is, ha ki nem mondanák, akinek ennyi nem elég, magára vessen. A köntörfalazás napjai jönnek majd megállíthatatlanul. Mintha mi sem történt volna. Pakol Fülöp 2004. december 8., szerda A régi és új megyei tanácselnök kapcsolatápoló körutakon Az újságírók meglepetésére tegnap a megyei tanács sajtótájékoztatóján nemcsak a jelenlegi, hanem a volt tanácselnök is megjelent Emil Groza alelnök társaságában. Az ok: mind Virág György volt, mind Lokodi Edit Emőke jelenlegi elnök a megye számára nagyon fontos külföldi küldetésben voltak, erről számoltak be tegnap a sajtó képviselőinek. Mindjárt az elején Virág György elmondta, december 2-án az a megtiszteltetés érte, hogy Győrben, a magyarországi Győr-Moson-Sopron megye székhelyén érdemoklevéllel és plakettel tüntették ki, elismerve tevékenységét a két megye közötti kapcsolat ápolásában. Mint hangsúlyozta, ezáltal szerette volna a sajtó és volt kollégái tudtára adni, hogy e kitüntetést nemcsak magának, hanem elsősorban a megyei tanács munkaközösségének vette át, hiszen nélkülük nem tudta volna e kapcsolatot megfelelően előmozdítani. Rövid visszatekintőként hallhattuk, hogy a kapcsolatot 1995-ben létesítették a nyárádgálfalvi, illetve a Győr-Moson-Sopron megyében levő Kunsziget közötti testvértelepülési kézfogás továbblépéseként. Azóta a két megye művelődési intézményei között jött létre cserekapcsolat, és itt külön kiemelte, hogy ennek köszönhetően látogathatott el Marosvásárhelyre a világhírű Győri Balett társulata. Gazdasági vonalon pedig a győriek nagyon sokat segítettek: a Vidrátszeg mellett létesítendő ipari park elképzelésében, megtervezésben. Virág György kifejtette: meglátogatta a mindössze egy éve létesített győri repülőteret, ahol eddig több mint 1000 bérjárat fordult meg. Igaz, ez az Audi Volkswagen cégnek köszönhető elsősorban, hiszen a vállalat vezetői használják leginkább ezt a közlekedési eszközt. Példaként mondta, a marosvásárhelyi ipari park beindítása hasznos lehet a repülőtér számára is, reméli, hogy a győriekhez hasonlóan majd itt is élénk forgalom lesz. A győri repülőteret üzemeltetők máris egy járat indítását fontolgatták. Konkrétan pedig január végén egy küldöttség keresi fel megyénket, hogy ezúttal a gazdasági, illetve iskolák közötti kapcsolatok felvételéről tárgyaljanak. Lokodi Edit Emőke elmondta, Milanóban az Includ program bemutatásán vett részt. A rendezvényen, amelyet a lombardiai régió látott vendégül, olyan olasz, magyar, bolgár és román cégek, intézmények képviselői is részt vettek, akik érdekeltek abban, hogy a projekt alapján a faipart, illetve a bútorgyártást fejlesszék megyénkben. A terv következő lépéseként elhangzott, hogy Marosvásárhelyen egy tájékoztató, szolgáltató központot szeretnének létrehozni, ahova a faipar és bútorgyártás iránt érdeklődő cégek, cégcsoportok, illetve oktatási intézmények fordulhatnának üzleti kapcsolatfelvételért, más hasznos információért. Ez a terv is egyértelműen megyénk gazdasági fellendítését szolgálná. Milánót megelőzően Lokodi Edit Emőke részt vett a budapesti turisztikai börzén, amelyet a Danubius cég szervezett a margitszigeti Danubius Termál Szállodában. Több mint 70 turisztikai ügynökség volt jelen, amelyek érdekeltek abban, hogy Erdélybe turistákat utaztassanak. A megyei tanács elnöke ismertette a 7-es Központi Régióba tartozó megyék (Maros, Hargita, Kovászna és Szeben) turisztikai potenciálját, lehetséges célállomásait. A Népújság arra volt kíváncsi, hogy a költségvetési leosztás hogyan alakul. Erre Lokodi Edit Emőke a következőket válaszolta: Tekintettel arra, hogy a költségvetés nagyon sok tételből áll, most nem tudom ezeket felsorolni. Az tény, hogy jövőre nagyon szegényes lesz. Ma volt egy operatív gyűlés, ahol ezt tárgyaltuk, holnap is lesz egy konzultáció, amelyen polgármesterek is részt vesznek, s csak a december 16-i tanácsülésen véglegesítjük a költségvetést. Az biztos, mi a leosztott pénzösszeg mindössze 17 százalékával gazdálkodhatunk, a többinek már megvan a rendeltetése. Vajda György Levél Magyarországi testvéreink! A lelkünk tele van keserűséggel, de az érvényes és sikertelen népakaratot, ha szomorú szívvel s csalódottan is, tudomásul vettük. Nyolcvan éven át megtanultuk, az akkori felelőtlen és hozzá nem értő politikusok tettei miatt, hogy gondjainkban, saját erőinken kívül másra nem támaszkodhatunk a szülőföldön való boldogulásunk és magyarnak maradásunk nehéz történelmi folyamatában. Ezer éven át mi testvéri szeretettel adtuk nektek ingyen és ti elfogadtátok értékeinket, amelyekkel ma is büszkélkedtek. Mi adtuk a magyar hazának Hunyadi Jánost és fiát, Mátyás királyt, Erdély szülöttje Arany János,, Ady Endre, Bartók Béla, Tamási Áron, Áprily Lajos, Bolyai Farkas. A semmiből Bolyai János teremtett egy új, matematikai világot, s ősi gyökereink felkutatására atyánkfia, Körösi Csoma Sándor innen indult el, akkor is támogatás nélkül. Unokáitoknak este elalvás előtt, ha még egyáltalán olvastok vagy mondtak mesét, azok közül néhány bizonyára Benedek Elektől (Elek apótól) való. Innen kényszerült bujdosó útjára Mikes Kelemen, aki úgy szerette Rodostót, hogy el nem feledhette Zágont. Ne feledjétek, hogy amire annyira büszkék vagytok és mindig mindenütt vigyázzban énekelitek, a magyar himnuszt is tőlünk kaptátok, Kölcsey Ferenc erdélyi költőtől. Ezek az érdemes kultúremberek ma nem lehetnének magyar állampolgárok, sikertelen népakaratotok nyomán. Mi sem házaitokat, mezeiteket vagy egyéb jószágaitokat tőletek el nem kívánjuk, csupán egy nyolcvanéves kitaszítottság és megalázottság lelki nyomora után, 2004 decemberében kifényesített reménycipőinket kitettük a kisebbségi sors reménytelen, bezúzott ablakába, hogy Mikulás talán nekünk is tesz bele valamit. Bizonyára rosszak voltunk, mert meglepetésünkre csak virgácsot találtunk cipőinkben, és ajándék helyett keményen arcul ütöttetek, s ismét el akarjátok hitetni velünk, hogy még mindig jobb egy hűvös román ölelés, mint egy anyaországi testvéri, de fájdalmas pofon. Használjátok büszkén értékeinket, mi testvéri szeretettel adtuk és adjuk nektek ingyen, nem költségvetési tételként. Ezen kincseink nem költségvetési számok egyszerű megfelelői, nem voltak és nem is lehetnek azok soha, ezek a magyar nemzet személyazonossági adatai, egy nagyszerű kultúra lelkületi anyajegyei, nélkülük mi is maradna egy nemzet, ha nem mohás sírkövek alatt nyugvó, korhadó koponyacsontok tömkelege. Kincstárba gyűjtött adófizetői forintjaitokra jól vigyázzatok, mert azokat nem mi, hanem lelketlen, haszonleső vezetőitek fogják elherdálni értelmetlenül. 2004. december 5-e után, mint hányatott történelmünk során annyiszor, rádöbbentünk újra, hogy nem is vagyunk magyarok, csupán erdélyiek vagyunk és azok is maradunk, még akkor is, ha egyes politikusaitok pénzzel megvásárolható potyalesőknek tekintenek bennünket, ami mélyen sérti az erdélyi ember büszkeségét és emberi méltóságát. Mi írtunk magunknak is himnuszt, és lelkünkben még mindig visszavárjuk a Hadak útjáról a legendás Csaba királyfit, aki talán elmesélhetné nektek, hogy mi is Árpád nemzetségéből valók vagyunk és nem is akármilyenek. Testvéri ragaszkodással Csata Ernő oki. gépészmérnök, vállalkozó