Népújság, 2004. december (56. évfolyam, 283-306. szám)

2004-12-08 / 288. szám

4 NÉPÚJSÁG POLITIKA-KÖZÉLET Liberális „normalitás” Hétfő este igazán „érdekes” kam­pányszövegeket hallhattunk a D.A. Szövetség olyan jeles képviselőitől, mint Aurelian Pavelescu és Varujan Vosganian. A két politikus országjá­ró kampánykörútja egyik állomása­ként állt meg Marosvásárhelyen: Ko­lozsvárról jöttek, Brassó felé folytat­ták útjukat. Már az első pillanattól „témában voltak”, a november 28-i „rettenetes” választási csalást ecsetelték, nem győzve ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ennek ellenére ők a „jog­­államiság útját” választják, nem akar­ják „ukrainizálni” Romániát, ám a második forduló után mind a parla­mentben, mind a kormányban „folytatják a november 28-i választá­sok elemzését” és mindenkit törvény elé állítanak... Ugyanis, jelentette ki, a választási csalás előre megfontoltan és „rendelésre” történt, maga Hrebenciuc készítette elő, úgyhogy „le kell állítani az állampárt reakciós intézkedéseit”. A másik kéznél levő „téma” ter­mészetesen az RMDSZ volt. Varujan Vosganian drámai hangon jelentette be, hogy az örnények szövetségének elnökeként ha valaki, akkor ő biztos tudja, mit jelent kisebbséginek lenni. (Arra bizonyára már nem emlékszik, hogy egy másik látogatása során, amikor még a Jobboldali Erők Szö­vetségének volt az elnöke, éppen a Népújság kérdésére jelentette ki, hogy csak „otthon” önkény, az ajtón kívül és egyébként „román szenátor”. Azóta a jelek szerint változtak az idők, és talán a politikai tőke remé­nyében már nem szégyelli örmény­nek vallani magát a választási kam­pányban is, nemcsak otthon. Emel­lett, tudni kell, nemcsak az örménye­ket karolta fel, hanem beállt a Nem­zeti Liberális Pártba is.) Szerinte a kisebbségek „kényes” helyzetben vannak, és mindent meg fog tenni, hogy a „neokommunista” párt (értsd PSD), se zsarolással, se másként ne állíthassa őket a saját szolgálatába. Ezzel rátértek az RMDSZ-re. A két politikus egybe­hangzóan „elítélte” a szövetséget, mert szerintük a PSD „antide­mokratikus magatartását” bátorítja, és egy „korrupt politikai erőt legiti­mál”. Ezzel pedig, vonták le a mélyreszántó gondolkodásra valló konzekvenciát, „maga ellen fordít­hatja a román nacionalisták egy ré­szét”. Mintha a román nacionalisták egy vagy más része valaha is az Miimumáér RMDSZ sikerének drukkolt volna: a rendszerváltástól a 2004-es államel­nök-választás második fordulójáig! Arról a Basescu-féle nyilatkozatról is beszéltek, amely szerint a múlt hét végén Adrian Nastase és Markó Béla Marosvásárhelyen úgymond sínre tette a székelyföldi autonómiát. Ezzel pedig, derült ki, az RMDSZ azt akar­ja „újraéleszteni”, amit már régen túl­haladottnak véltek, nevezetesen „az etnikai alapú területi autonómiát”. És folyt a szöveg ebben a stílusban... A „témához” csatlakozott az egyik jelenlevő „egyszerű” (gyalog) liberális, aki azt kérdezte, „vajon nem csalással jutott be a parlamentbe az RMDSZ is”? És vajon nem azért készítette a PSD elő a választási csa­lást, hogy nehogy kiessen támogatója a parlamentből? Ezt nevezik magyar királyi észnek! Az meg sem fordult a fejében, és a tapasztaltabb és nevesebb politikusok sem igazán tiltakoztak a felvetés el­len, hogy a romániai magyarság tud­ja, hogy csak az ő érdekvédelmi szer­vezete, a Romániai Magyar Demok­rata Szövetség képes és akarja is a magyarok érdekeit képviselni, har­colni azokért és érvényesíteni a ki­harcolt jogokat. Nem fogja megtenni helyette egyetlen román párt sem. Annál kevésbé a liberálisok, akiknek a képviselői csak az eltelt négy esz­tendőben például, nemegyszer a nagyromániásokat megszégyenítő stílusban beszéltek a magyarság „követeléséről”, kezdve a Bolyai lí­ceum ügyétől, az OGYE magyar be­iskolázási számain át, el egészen a megyei tanácsban felszerelt tolmács­gépig.Ezek után az csak „természetes”, tudhattuk meg, hogy, ha a második fordulóban nem szavaznak a ma­gyarok a D.A. jelöltjére, sose „derül ki az igazság”, Romániának semmi esélye sem marad, hogy „kilábaljon” a nehézségekből és fucs­­csot mondhatunk „az EU- integrációnak is”. Az már csak hab volt a tortán, hogy felháborodottan tették szóvá, hogy egyetlen helyi tévéadó sem hív­ta őket adásba, holott kutya köteles­ségük lett volna teret szentelni a véle­ményüknek. Amikor az Antena 1 ri­portere azt mondta, hogy az „eseményről” hírt adnak, az örmény politikus felháborodottan tiltako­zott: „Én nem egy hír vagyok, én Varujan Vosganian vagyok"! Summa summarum, azt vártam volna el a két bukaresti tapasztalt ve­zérpolitikustól, ne azzal akarjanak meggyőzni, hogy az ő jelöltjükre sza­vazzak, hogy másokat pocskondiáz­nak, hogy szidják a kormányt, nem szólva arról, hogy kígyót-békát ki­abálnak a magyarság érdekképvi­seleti szervezetére. Inkább arról szerettem volna hallani, mi az, amiben többet, jobbat nyújtanak majd, ha esetleg hatalomra kerül­nek, és bár egy fél mondat erejéig valamit arról is mondtak volna, mit kívánnak tenni a kisebbségi jogok biztosítása terén. Azzal azonban, amit hétfő este hallottam, nem győztek meg. Mert az a meggyőző szónok, aki nem azzal akar több­nek látszani, hogy másokról kizá­rólag rosszat mond, hanem azzal, hogy hitelesen bizonyítani tudja, mennyivel nyom többet ő maga a lat­ban. Ez lenne a normális, s talán a normalitás kezdete. A hétfői „liberális” normalitás azonban nem erről szólt. Mózes Edith Magyar levelek Hitvány ikszek Ma jó napom volt. Immár nem agitált senki. Sem miat­tam, sem érettem. Sem az újságban, sem a képernyőről nem tömték a fejemet holmi képmutatók meg álszentes­­kedők. Senki nem ügyködött rendíthetetlenül arról, hogy számára miféle szerzet a határon túli magyar. Nem volt ki keblére öleljen, és nem volt ki úgy ítélkezzen rólunk, mint leselkedő veszélyről. Postaládámat is kiüríthettem, a kilónyi szórólapot erkölcsi zűrzavarban hemzsegő frázi­saival kényszeredetten ugyan, eltettem nyugalmasabb na­pokra, hogy emlékeztessen mindig, miféle skizofrénia tört a magyarra, az úrnak kétezernegyedik esztendejében, szinte nem véletlenül. Csak azért, mert drámázni muszáj, ha éppen azokat kell kárhoztatni valamiért, akik olyan ré­gen élnek kitaszítottan a nemzet közösségéből. Ködös, borongós vasárnap volt, hitvány téli nap. És számomra mégis kivételes. Élhettem szerzett jogommal, és egy alkalmi szavazófülke magányában hitem és meg­győződésem szerint kinyilváníthattam véleményemet. Aztán csak szépítgettem magamban azokat a bizonyos ikszeket, amelyeket odahuzigált az emberfia a hivatalos papírra, ahová kellett, hogy valamiféle legitimációt je­lenthessenek a múlt leírására az erdélyi magyarnak s mindazoknak, akiket, anélkül hogy megkérdeztek volna, bűnösként csatoltak el az anyaországtól hajdanán. Meg­ítélés kérdése, fölöslegesen színezgettem magamban illú­zióimat. Hiába, persze. Hiszen napok óta látszik, hogy ami itt történik, kínos közjáték mindössze, velünk és ellenünk, otromba és ne­hezen felejthető giccse a politikának minden nekivesel­­kedése. Amikor olcsó stílusban finom és durva rafinériá­val (kinek mire tellett) a magyart akarták kijátszani a ma­gyar ellenében. Felébredhetünk, hát sikerült! Jó napomnak estére befellegzett. Pofon csattant arcun­kon. Éjféltájban, amikor sietve írom ezeket a sorokat, már nem búslakodom miatta. Megint gazdagabb lettem egy keserű tapasztalattal. Természetesen hazudnék, ha nem bántana, hogy ennek így kell lenni. De nincs más magyarázat. Most már egészen biztos, a dolgok olyan rosszak, ahogyan sokszor látszanak, vagy még rosszab­bak. Mi egy szerencsétlen ikszre sem vagyunk jók egy szavazócédulán. Szégyentelenül kevés az igenlés, ha a jogszolgáltatót állampolgárság-ügyben netán kérdezni merészeljük. Nincs válaszút, nincsen nagy tanakodás. Miért is lenne? Mi méltatlanok vagyunk. És akármi meg­tagadható tőlünk. Mintha csak hazudoztak volna a na­gyok, kik nem győzték lelkünkre kötni, hogy minden magyar felelős minden magyarért. Minket itt elutasíta­nak. Mert kicsi az érzelem, kicsi az együttérzés. Csak a rongyokat látják rajtunk, és hisznek az áltatásban, hogy csak élősködők vagyunk. A csonka magyar soha jobban nem félt az érzelemnyilvánítástól, mint ma. És leplezi, amikor teheti. És annál büszkébb, hogy védheti magát körömszakadtáig. Nincs ebben semmi meglepő. Itt klap­pol minden. Kísért annak a valamikori vidám barakknak a hangulata. Amikor köszönték szépen, ők elég tűrhetően megvoltak, másokkal mit sem törődve. Azóta is szám­ít­­gatnak csupán, összeadnak, kivonnak, és tudnak önzők lenni. Hogy erre a méltánytalan ceremóniára kidobtak hárommilliárd forintot, nem rajtuk múlott. Nem sokat tö­rődtek azzal, hogy önmaguk előtt megmérettettek. És an­nak eredményével sem... Könnyűnek találtattak. S ki így, ki úgy bánja is, meg nem is. Felőlem akár lesüthetik a szemüket, tulajdonképpen nem érdekel, hadd vezekeljen, akiben mocorog valami. Sem ez, sem az nem érdekes. Mi maradunk avval, amit az öreg székely mondott egy­szer nagy bánatában... Az első világháborús magyar katona, valahonnan Nagygalambfalváról, amikor már a honvédségtől kapott bakancsa elkopott, felutazott Budapestre, hátha kaphatna másikat; mondták is a hivatalban, járna bizony magának egy új bakancs, de nem adhatunk, mert már nem magyar állampolgár; egy nagy könyvben ott volt az obsitos kato­na neve, és még a bakancs is, mint korának kitörölhetet­len dokumentuma, de csak ennyi. És a bácsi boldogan ment haza, s büszkén mesélgette fiainak. „Elengedtek üres kézzel, de csak annyi baj legyen, mert van ennél fontosabb, legalább megtudhattam, hogy az én édes ha­zám még számon tart engem.” Számon tartanak hát ma is, mi tagadás. Kényszeredet­ten. És nem túl lelkesen. Még akkor is, ha ki nem mon­danák, akinek ennyi nem elég, magára vessen. A köntör­falazás napjai jönnek majd megállíthatatlanul. Mintha mi sem történt volna. Pakol Fülöp 2004. december 8., szerda A régi és új megyei tanácselnök kapcsolatápoló körutakon Az újságírók meglepetésére teg­nap a megyei tanács sajtótájékoz­tatóján nemcsak a jelenlegi, ha­nem a volt tanácselnök is megje­lent Emil Groza alelnök társaságá­ban. Az ok: mind Virág György volt, mind Lokodi Edit Emőke je­lenlegi elnök a megye számára na­gyon fontos külföldi küldetésben voltak, erről számoltak be tegnap a sajtó képviselőinek. Mindjárt az elején Virág György elmondta, december 2-án az a meg­tiszteltetés érte, hogy Győrben, a ma­gyarországi Győr-Moson-Sopron megye székhelyén érdemoklevéllel és plakettel tüntették ki, elismerve te­vékenységét a két megye közötti kapcsolat ápolásában. Mint hangsú­lyozta, ezáltal szerette volna a sajtó és volt kollégái tudtára adni, hogy e kitüntetést nemcsak magának, ha­nem elsősorban a megyei tanács munkaközösségének vette át, hiszen nélkülük nem tudta volna e kapcso­latot megfelelően előmozdítani. Rö­vid visszatekintőként hallhattuk, hogy a kapcsolatot 1995-ben létesí­tették a nyárádgálfalvi, illetve a Győr-Moson-Sopron megyében levő Kunsziget közötti testvértelepülési kézfogás továbblépéseként. Azóta a két megye művelődési intézményei között jött létre cserekapcsolat, és itt külön kiemelte, hogy ennek köszön­hetően látogathatott el Marosvásár­helyre a világhírű Győri Balett társu­lata. Gazdasági vonalon pedig a győ­riek nagyon sokat segítettek: a Vidrátszeg mellett létesítendő ipari park elképzelésében, megtervezésb­­en. Virág György kifejtette: meglá­togatta a mindössze egy éve létesített győri repülőteret, ahol eddig több mint 1000 bérjárat fordult meg. Igaz, ez az Audi Volkswagen cégnek kö­szönhető elsősorban, hiszen a válla­lat vezetői használják leginkább ezt a közlekedési eszközt. Példaként mondta, a marosvásárhelyi ipari park beindítása hasznos lehet a repülőtér számára is, reméli, hogy a győriek­hez hasonlóan majd itt is élénk for­galom lesz. A győri repülőteret üze­meltetők máris egy járat indítását fontolgatták. Konkrétan pedig január végén egy küldöttség keresi fel me­gyénket, hogy ezúttal a gazdasági, il­letve iskolák közötti kapcsolatok fel­vételéről tárgyaljanak. Lokodi Edit Emőke elmondta, Mi­lanóban az Includ program bemuta­tásán vett részt. A rendezvényen, amelyet a lombardiai régió látott vendégül, olyan olasz, magyar, bol­gár és román cégek, intézmények képviselői is részt vettek, akik érde­keltek abban, hogy a projekt alapján a faipart, illetve a bútorgyártást fej­lesszék megyénkben. A terv követ­kező lépéseként elhangzott, hogy Marosvásárhelyen egy tájékoztató, szolgáltató központot szeretnének létrehozni, ahova a faipar és bútor­­gyártás iránt érdeklődő cégek, cég­csoportok, illetve oktatási intézmé­nyek fordulhatnának üzleti kapcso­latfelvételért, más hasznos informá­cióért. Ez a terv is egyértelműen me­gyénk gazdasági fellendítését szol­gálná. Milánót megelőzően Lokodi Edit Emőke részt vett a budapesti tu­risztikai börzén, amelyet a Danubius cég szervezett a margitszigeti Danu­bius Termál Szállodában. Több mint 70 turisztikai ügynökség volt jelen, amelyek érdekeltek abban, hogy Er­délybe turistákat utaztassanak. A me­gyei tanács elnöke ismertette a 7-es Központi Régióba tartozó megyék (Maros, Hargita, Kovászna és Szeben) turisztikai potenciálját, le­hetséges célállomásait. A Népújság arra volt kíváncsi, hogy a költségvetési leosztás hogyan alakul. Erre Lokodi Edit Emőke a következőket válaszolta:­­ Tekintettel arra, hogy a költség­­vetés nagyon sok tételből áll, most nem tudom ezeket felsorolni. Az tény, hogy jövőre nagyon szegényes lesz. Ma volt egy operatív gyűlés, ahol ezt tárgyaltuk, holnap is lesz egy konzultáció, amelyen polgármes­terek is részt vesznek, s csak a decem­ber 16-i tanácsülésen véglegesítjük a költségvetést. Az biztos, mi a leosz­tott pénzösszeg mindössze 17 száza­lékával gazdálkodhatunk, a többinek már megvan a rendeltetése. Vajda György Levél Magyarországi testvéreink! A lelkünk tele van keserűséggel, de az érvényes és sikertelen népaka­ratot, ha szomorú szívvel s csalódot­tan is, tudomásul vettük. Nyolcvan éven át megtanultuk, az akkori felelőtlen és hozzá nem értő politikusok tettei miatt, hogy gondja­inkban, saját erőinken kívül másra nem támaszkodhatunk a szülőföldön való boldogulásunk és magyarnak maradásunk nehéz történelmi folya­matában. Ezer éven át mi testvéri szeretettel adtuk nektek ingyen és ti elfogadtá­tok értékeinket, amelyekkel ma is büszkélkedtek. Mi adtuk a magyar hazának Hunyadi Jánost és fiát, Má­tyás királyt, Erdély szülöttje Arany János,, Ady Endre, Bartók Béla, Ta­mási Áron, Áprily Lajos, Bolyai Far­kas. A semmiből Bolyai János te­remtett egy új, matematikai világot, s ősi gyökereink felkutatására atyánk­fia, Körösi Csom­a Sándor innen in­dult el, akkor is támogatás nélkül. Unokáitoknak este elalvás előtt, ha még egyáltalán olvastok vagy mondtak mesét, azok közül néhány bizonyára Benedek Elektől (Ele­k apótól) való. Innen kényszerült buj­dosó útjára Mikes Kelemen, aki úgy szerette Rodostót, hogy el nem feled­hette Zágont. Ne feledjétek, hogy amire annyira büszkék vagytok és mindig minde­nütt vigyázzban énekelitek, a magyar himnuszt is tőlünk kaptátok, Kölcsey Ferenc­ erdélyi költőtől. Ezek az ér­demes kultúremberek ma nem lehet­nének magyar állampolgárok, siker­telen népakaratotok nyomán. Mi sem házaitokat, mezeiteket vagy egyéb jószágaitokat tőletek el nem kívánjuk, csupán egy nyolcvan­­éves kitaszítottság és megalázottság lelki nyomora után, 2004 decembe­rében kifényesített reménycipőinket kitettük a kisebbségi sors reményte­len, bezúzott ablakába, hogy Mikulás talán nekünk is tesz bele valamit. Bi­zonyára rosszak voltunk, mert meg­lepetésünkre csak virgácsot találtunk cipőinkben, és ajándék helyett kemé­nyen arcul ütöttetek, s ismét el akar­játok hitetni velünk, hogy még min­dig jobb egy hűvös román ölelés, mint egy anyaországi testvéri, de fáj­dalmas pofon. Használjátok büszkén értékeinket, mi testvéri szeretettel adtuk és adjuk nektek ingyen, nem költségvetési té­telként. Ezen kincseink nem költség­­vetési számok egyszerű megfelelői, nem voltak és nem is lehetnek azok soha, ezek a magyar nemzet sze­mélyazonossági adatai, egy nagysze­rű kultúra lelkületi anyajegyei, nél­külük mi is maradna egy nemzet, ha nem mohás sírkövek alatt nyugvó, korhadó koponyacsontok tömkelege. Kincstárba gyűjtött adófizetői fo­rintjaitokra jól vigyázzatok, mert azokat nem mi, hanem lelketlen, ha­szonleső vezetőitek fogják elherdálni értelmetlenül. 2004. december 5-e után, mint há­nyatott történelmünk során annyi­szor, rádöbbentünk újra, hogy nem is vagyunk magyarok, csupán erdélyi­ek vagyunk és azok is maradunk, még akkor is, ha egyes politikusaitok pénzzel megvásárolható potyalesők­­nek tekintenek bennünket, ami mé­lyen sérti az erdélyi ember büszkesé­gét és emberi méltóságát. Mi írtunk magunknak is himnuszt, és lelkünkben még mindig visszavár­juk a Hadak útjáról a legendás Csaba királyfit, aki talán elmesélhetné nek­tek, hogy mi is Árpád nemzetségéből valók vagyunk és nem is akármilye­­nek. Testvéri ragaszkodással Csata Ernő oki. gépészmérnök, vállalkozó

Next