Népújság, 2016. augusztus (68. évfolyam, 176-201. szám)
2016-08-03 / 178. szám
2016. augusztus 3., szerda KULTÚRA Fehéregyházi megemlékezés Július 31-én Fehéregyházán az idén is megemlékeztek a fehéregyházi csata és Petőfi Sándor haláláról a 167. évfordulón. Szabó József Az ispánkúti emlékezést Nagy Judit, a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület alelnöke Móra Ferenc Petőfiről írt szavaival nyitotta meg. Imecs Lajos nagybani református lelkipásztor igeolvasását koszorúzás követte, majd Czerják Réka diáklány szavalata zárta a rendezvény első részét. Ezt követően 10 órától a református templomban megtartott ünnepi istentiszteleten igét hirdetett nagytiszteletű Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület missziói előadója, a brassói egyházmegye esperese. A fehéregyházi Petőfi-múzeumkert adott helyet hagyományosan a megemlékezésnek. A jelenlevők a Kövecsi Csaba vezette fehéregyházi fúvósok előadásában a román és magyar himnuszt hallhatták, Varga Gergő segesvári diák Ábrányi Emil Petőfi című versét szavalta. Nagy Judit műsorvezető köszöntötte a megemlékező közönséget, külön kiemelve az ünnepélyen megjelent erdélyi ésanyaországi személyiségeket, majd felkérte Szabó Józsefet, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökét a koszorúzás levezetésére. Miután egyesületek, hazai és magyarországi önkormányzatok, egyházi, tanügyi intézmények és különböző szervezetek képviselői a turulmadaras emlékműnél és a Petőfi-szobornál elhelyezték a tisztelet és kegyelet koszorúit, az emlékezők felállva, néma csenddel adóztak az 1848-49-es szabadságharc elesett hőseinek emléke előtt. A Csíkszeredai főkonzulátus részéről jelen volt dr. Farkas Balázs konzul, aki beszédében külön hangsúlyozta a zsarnokság elleni küzdelmet, melyet írásaiban meg is fogalmazott. Az ünnepélyt megtisztelték jelenlétükkel Maros, Hargita és Kovászna megye tanácselnökei. Péter Ferenc, a Maros Megyei Tanács elnöke a fehéregyházi csatával kapcsolatban kijelentette: „Én tudom, hogy a költő nem eshetett el sem itt, sem máshol. Csak az embert érhette el a kozák lándzsája. Az embert, aki 27 évet sem tölthetett. Bár léte csak egy villanás volt, kész életművet hagyott ránk. Ahogy Jókai Mór fogalmazott: az a bolond kozák, aki Petőfit leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel”. A Hargita Megyei Tanács elnöke, Borboly Csaba beszédében kifejtette: „Büszkeséggel tölt el, hogy történelmünkben vannak olyan dicső pillanatok, amelyek erőt adnak ahhoz, hogy ma is legyen hitünk, és ma is tudjunk egymás felé fordulni, így sok minden lehetséges, ha együtt megkeressük a megoldásokat, kicsiből, kevesebből is lehet több és nagyobb, vagyis lehetséges minden remény teljesülése, ha összetartunk és összefogunk”. Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta: „Azokra emlékezünk, akik nem futamodtak meg, hanem szembefordultak a halállal is. Petőfi példája mutatja: a jövőnk a hitünk függvényében alakul. Ha hiszünk benne, akkor nekünk kedvez”. Dr. Tarjányi József, a kiskunfélegyházi Petőfi-emlékbizottság elnöke beszédében kiemelte: „Ma az igehirdetésnél megtudhattuk, hogy mindenkinek van példaképe. És mi, akik itt vagyunk, egyértelműen választhatjuk példaképünknek Petőfi Sándort. Kérdezhetjük, hogy miért. A hitéért, az igazmondásáért, a hazaszeretetéért”. A költő szülővárosából, Kiskőrösről Pohankovics András alpolgármester a költő életművének megőrzéséről szólt, és arról, hogy 60 éve egy román-magyar akadémiai bizottság hozzáértő csapattal kutatásokat végzett Fehéregyházán a költő halálával kapcsolatosan, Dienes András kiváló Petőfi-kutató irányításával. Beszéde végén így fogalmazott: „Milyen is volt? Egészen fiatal. A lány volt benne. Szertelen volt és gyöngéd, táblabíró és őrnagy, 26 éves... és Petőfi. Tudott angolul és franciául, megírta művét és meghalt a hazáért”. Nagy Judit műsorvezető köszöntötte a ma Erdőszentgyörgyön élő Szilágyi Zoltánt, a 60 évvel ezelőtti Dienes-féle kutatás egyetlen élő tanúját, és külön megemlékezett a 200 éve Marosvásárhelyen született és a fehéregyházi csatában 1849. július 31-én elesett Zeyk Domokos honvéd századosról és halálának körülményeiről. A szónoklatok között Petőfi-versek hangzottak el, Jakab Gabriella (Egy gondolat bánt engemet), Székely Tünde (A magyarok istene) és Czerják Réka (Csonka torony) előadásában. A megemlékezés második részében a kiskunfélegyházi Constantinum Intézmény diákjainak Mindent átíró 1848 című összeállítása következett. Ezt követően az újra visszatérő sárospataki Ókor Színház szereplésének lehettek tanúi a megemlékezők. Végül a 100 tagú Székely Férfikórus fellépése gazdagította a nap kulturális programját. A múzeum falán és belsejében kis kiállítás emlékeztetett az 1956- os kutatásra és Dienes András műveire. Az eseményt a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szervezte a Maros Megyei Tanács és a Communitas Alapítvány támogatásával. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke gratulált a héjjasfalvi Zeyk Domokos-megemlékezés szervezőinek, és sajnálatát fejezte ki, hogy a két esemény időpontjának egybeesése nem tette lehetővé a közös ünneplést. Hangsúlyozta, reméli, hogy a jövőben a héjjasfalvi megemlékezés is hagyományossá válik, és együtt emlékezhetnek mindkét helyszínen. A fehéregyházi rendezvény a székely himnusz eléneklésével zárult. Újra jó volt magyarnak lenni a Petőfi-múzeumkertben. n fényes feketét álmodott a tenger, aői méltóságteljes magányát csak egy is két alacsonyan szálló lampion törte meg. A homokos parton túl, a bazárok sűrűjében azonban színek, hangok, illatok kavalkádjától lüktetett az éjszaka. Mintha a sosem alvók titokzatos ritmusába olvadtak volna bele az áruhegyeket meg-megtapogató, mindegyre pénztárcájukért nyúló emberek. Későre járt, az üdülőtelepek között zötyögő kisbuszok aznapi utolsó útjukra indultak. A gyúródó tömegbe fehér inges, hátizsákos lány szállt fel hirtelen. Első látásra nem tudtam, miért, de valahogy nem illett az üdülők színes mozaikjába. A leghátsó szék mellett állt meg, mozdulatlan fegyelemmel, fogózkodás nélkül utazott. Egyszerre szálltunk le az éjjel-nappal nyitva tartó bevásárlóközpont előtt. Tíz perc volt még éjfélig, a műszakváltás ideje, amikor csaknem fél órára bezárják az üzletet. Többen lézengtek a bejárat előtt, mások a lépcsőn várakoztak. Mi a közeli padra telepedtünk le. - Nem tudja, mennyi az idő? - szólított meg románul a lány. - Lemerült a telefonom. A kiejtéséből arra következtettem, hogy magyar, és megkockáztattam, hogy feltételezett anyanyelvén válaszoljak. Öröm helyett inkább meglepődés tükröződött az arcán, aztán mégis elmosolyodott. Nemsokára beszélgetni kezdtünk. - Hargita megyéből jöttem, ez az első nyaram itt, a tengeren - vágott bele a történetbe. - Régebb, kislánykoromban mindig a hegyeket jártuk a szüleimmel. Aztán édesanyám megbetegedett, fél év alatt el is vesztettük. Én akkor még csak kilencéves voltam, nem nagyon tudtam felfogni, mi történt. Apám egészen magába roskadt, de egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy van egy lánya, aki rajta kívül másra nem igazán számíthat. Másodállást vállalt, hogy bár anyagilag ne érezzem annyira a változást. Akkoriban sokat vigyázott rám egy fiatal szomszédasszony, akivel anyukám mindig jóban volt. Én is rövid idő alatt közel kerültem hozzá, moziba, színházba jártunk, megkért, hogy tegezzem. Apám mindig fáradt volt, így újdonsült barátnőmmel beszéltem meg az iskolai gondjaimat, a fiús ügyeimet. Aztán egy külföldi nyaralás alkalmával megismerkedett egy férfival, aki itt élt, Mangalián. Távkapcsolatnak indult, mégis házasság lett belőle. Amint az várható volt, az esküvő után a barátnőm hozzá költözött. Engem nagyon megviselt az elválás, bár interneten továbbra is gyakran beszélgettünk. Két évvel ezelőtt ajánlotta fel a barátnőm, hogy töltsem náluk a nyarat. Akkor apám még nem akart elengedni, de tizedik osztály végére sikerült meggyőznöm, hogy tudok vigyázni magamra, nem lesz semmi baj. Június végén meg is érkeztem. Úgy volt, hogy nyaralni jövök, de két hét elteltével már nem találtam a helyem. A barátnőm ugyanolyan kedves volt, mint régen, de a párja kicsit mintha érzékeltette volna, hogy a terhére vagyok, talán ezért nem tudtam igazán felszabadulni náluk. Egy buszmegállóban figyeltem fel a hirdetésre, palacsintázóba elárusítólányokat kerestek a nyári idényre. A barátnőm eleinte hallani sem akart róla, hogy munkába álljak, de végül beadta a derekát. Először persze meg kellett győződnie arról, hogy tisztességes ajánlatról van szó, el is kísért a főnökömmel való első találkozásra. - Korábban otthon is dolgoztál már? - Egyszer szórólapoztam, és kisebb számítógépes munkákat is vállaltam, de a vendéglátóiparban nem volt tapasztalatom. Ezt el is mondtam a főnöknek, mégis adott egy esélyt. Igaz, nem a mangaliai palacsintázójába kerültem, hanem két üdülőteleppel odébb, egy utcai standjához, ahol üdítőt, édességet és különféle rágcsálnivalót árulok. Reggel 7-re járok dolgozni, este 11 órakor ér véget a munkaidő. Tudom, soknak tűnik, de van egy cseretársam, így minden harmadik napom szabad. - Nem nehéz egész nap kint állni a hőségben? - Mindig jól bírtam a meleget, meg aztán van egy kis székem, ha elfáradok, leülhetek. Kezdetben eléggé izgultam, nehogy valamit rosszul csináljak. Délben, a reggeli strandolás után és este 8 után több a vásárló, olyankor gyorsan kell mozognom, különben odébbállnak a vevők, még mielőtt kiszolgálnám őket. Mintha éreznék, hogy vendégmunkás vagyok. Megfigyeltem, hogy az idevalósi árusok nagyon ráérősek, ha éppen telefonon beszélnek, képesek hátat fordítani a vásárlónak, velük mégis türelmesebbek a nyaralók. De nem panaszkodom. Megszerettem ezt a munkát, sok új ismerőst szereztem. A Mangalia és Neptun közötti üdülőtelepekre beosztott kolléganőimmel gyakran találkozunk a buszon útban hazafelé. Mindig van egy-két kedves szavuk hozzám. - Hogyan telnek a szabadnapjaid? - Hajnalban gyakran lesétálok a tengerpartra, megnézem a napfelkeltét, zsemledarabokat szórok a sirályoknak. Számomra ez jelenti az igazi feltöltődést. A strandolók tömege valahogy nyugtalanít, napközben nem is megyek le a tengerhez, inkább a járatlanabb utcákon sétálgatok. De legszívesebben otthon, a hűvös szobában lapozgatok egyegy jó könyvet vagy alszom egy jót. A közeli vendéglőben ekkor zendített rá az első dalra egy énekes. Ekkor vettük észre, hogy a körülöttünk várakozók már rég eltűntek, az üzlet jó ideje kinyitott. Beszélgetőtársam újra megkérdezte a pontos időt, aztán zavartan elnézést kért, és gyors léptekkel indult a fotocellás ajtó felé. Napfelkelték Hétköznapi történet - Nagy Székely Ildikó - ________ NÉPÚJSÁG 5