New Yorki Magyar Élet, 1974 (27. évfolyam, 1-51. szám)

1974-01-05 / 1. szám

NEW YORKI HUNGARIAN LIFE MAGYAR ÉLET Kol. 27. No. I. XXVII. évfolyam, 1. szám, 1974. január 5. szombat. Ára: 25 cent Havi 33 gallon lesz az amerikai üzemanyag-fejadag Benzin-jegyek ez USAl-ban? Meghiúsult merénylet Kissinger ellen Újabb arab terror­kampány? A nemrég felavatott keleti tengerparti Lubmin keletnémet városi atom­erőmű felépítése során 400 magyar szakmunkás is dolgozott. A Szolzsenyicin szovjet Nobel díjas író egyik külföldön nemrég kiadott könyvében a sztálinis­ták bíróság elé állítását követeli, s a nyugatnémeteket hozza fel példának, ahol 1966-ig bezárólag 86.000 háborús bűnös személyt ítéltek el. „Ez a szovjet la­kosság arányszámára átszámítva megfelel negyedmillió sztálinista háborús bűnösnek", — írja a szovjet szellemi ellenállás egyik főalakja. — Az 1974 mag Gyar—szovjet árucsereforg­almi egyezmény keretében „többek között" a ma­gyarok 40.000 személygépkocsit kapnak. Cserébe autóbuszok, divatcikkek. "Gyógy­szeráru, komputerek és persze be nem vallott uránium áramlanak kife­lé az országból. — Lengyelország a világ 4-ik széntermelője, s az energiakorlá­tozások miatt nagy kereslet mutatkozik a lengyel szén iránt. — Angol-nyugat­német tengeri szállítmányozók terve: a­tom meghajtású teherhajók építése, melyek egy üzemanyagfelvétellel több évig közlekedhetnének. — Az oroszok remélik, hogy az 1980-as olimpiai játékok rendezési jogát neol­ kapják. — A második, ugyancsak karácsonykor született Trudeau fiúgyermek neve Alex­andre Emmanuel lesz, nyilatkozta a boldog szivar-osztogató atya, s a „Szása vitára” csak ennyit mondott: ,.Alexandre, az egyik pápa, vagy az egyik cár után ... de semmiesetre sem VI. Sándor után." — A Bell Telefon­társaság 1974-re áremelést tervez. — A Kanadai Királyi Lovas Csendőrség kantinjában az egyik pénzváltó automatában több hamis bankót találtak. — A Fehér Ház szerint „a túlzott őszinteség" Nixon elnöknek nem használ, hanem inkább ár­talmára szolgál ... ■ AZ USA FELKÉSZÜL A BENZ­IN­­ADAGOLÁSRA William Simon, az Egye­sült Álhim­ek energia-elosz­tási csúcsminisztere kije­lentette: amennyiben az ön­kéntes energiaspórolási mozgalom nem hozza meg a kívánt eredményeket, az­­esetben máris felkészültek egy országos benzin-fej­adag rendszer bevezetése­­miszerint .1­­egyés, haj­tási igazolvány tulajdono­soknak havi 55 gallon üzemanyagot szolgáltatná­nak ki. A kormány az állami nyomdát megbízta, hogy három hónapra szóló, nehezen hamisítható benzinjegyeket készít­sen, nehogy a Maffia, — amint hírlik — hamisított ben­zinjegyek forgalmazásával egyrészt újabb törvényte­len haszonhoz jusson, más­részt az állami terv zavar­talan lebonyolítását eset­leg megbénítsa. A százmilliónyi gépkocsi üzemanyagának állami ada­golása — jegyrendszer ke­retében — rendkívül költ­séges adminisztrációt je­lent: a szakértők másfél­millió dollár körüli összeg­re becsülik az első év körül­ségeit.­­ A benzinszelvényeket minden 18 éven felüli amerikai lakos meg­kapná, amennyiben hajtási igazolvánnyal rendelkezik. A szelvényeket különböző színekben nyomják és a szín minden hónapban vál­tozik. A II. világháborús korlátozásokkal ellentét­ben, ezúttal , ha bevezetik a benzinjegyrendszert — szabad piacon értékesíthe­tik a szelvényeket a tulaj­donosok, hogy ezzel is ele­jét vegyék a feketepiac el­burjánzásának. * Az USA energia-csúcsmi­­niszter még mindig re­ménykedik aban, hogy ha a nagyközönség betán­ja az állam­­által tett energia­­megtakarítási javaslatokat, az esetben nem kerül sor a szükség­intézkedésekre. A kibocsátandó igazolvány ára egy dollár lesz és aki 35 gallonnál több benzint igé­nyelne, magasabb árat kell majd érte lepengetnie. Nem újság . . . ■ ÚJABB 400.000 MUNKANÉLKÜLI ANGLIÁBAN! Alighogy a gyér angliai­­ karácsonyi fények kialud­­­­tak, az ország sivár kilátá­­­­sokra ébredt a jövőre néz­­­ve, mert máris 400.000 mmn- s­kast kellett elbocsátani az áramszüneteltetések és egyéb energiahiány miatt leállt gyárakból. És az Újév első hetében beve­zetik a háromnapos munkahetet, ami újabb egymilliós munkanél­külit jelenthet, mielőtt januárius hónap­ját eltapossák Nagy-Bri­­tanniában. Az ország iparának talp­raállítási reményei ugyan­csak füstbe mentek, ami­kor a szénbányászokkal folytatott túlórapénz tár­gyalások nemrég zátonyra futottak. A mammutvállalatok, mint a BRITISH STF.El. CORPORATION, heti 312 millió dollár veszteséggel számol, ami negyedmilliós munkásgárdájának 50 szá­zalékos „lay-off" útilaput jelent­ve a BRITISH LIF’-‘ LAND 160 000 főnyi alkal­mazottja is részleges, kény­szerű munkabeszüntetést kapott karácsonyra, mert a világcég két gyárát áram­hiány miatt máris lezár­ták. Az angol alkalmazottak, szánta 22 millió és ebből kb. 7 millió munkást nem érint a háromnapos mun­kahét veszélye, mert ún. kivételezett iparágban dol­goznak, mint az élelmiszer, szállítás, közlekedés, sajtó, egészségügyi, közügyi és persze a tűzoltási területek alkalmazottai. A sors iróniája, hogy a sztrájkoló szénbányászok is a kivételezett kategóriá­ba esnek,­­ de régesrég be­szüntették a munkát, így egyre több angliai áruházban térnek át az elem­- és viharlámpa vi­lágításra. Amíg az elem-készlet tart . . . a Vihar már megjött. ■ A VENEZUELAI OLAJ „ARSROFOLÁSA” A közel-keleti, indonéziai olajárak emelése után Ve­nezuela is bejelentette, hogy csaknem duplájára emeli a jelenlegi hordón­kénti 7,75 dolláros árat. Ez a lépés Kanadát rendkívül módon érin­ti, hisz a kanadai kő­olaj import (napi egy­millió barrel) 44 száza­lékát Venezuelából szerzi be. Macdonald Im-Tgiátijfin -mi­niszter ugyancsak bejelen­tette, hogy februártól kezd­ve az USA-ba irányuló ka­nadai kőolajszálltmányok után az árat 78 százalékkal emelik, hogy ezzel is eny­hítsék a keleti tartomá­nyok beszerzési gondjait.­­Jelenleg a világpiaci árak­(Folytatás a 2-ik oldalon) Boldog újévet kívánunk minden olvasónknak! Quo Vadis Románia ? A közel-keleti események óta egy újabb román elnyomó hullám sújtja Erdély magyarságát. Eleinte nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget a viharjeleknek, — azt gondolva, — hogy ez hozzátar­tozik a román kormány állandó taktikájához, amely eddig is alkal­mazta a húzd­ meg-ereszd­ meg elvét a nemzetiségi politikában. De most olyan tények híre jutott el hozzánk, ami azt bizonyít­ja, hogy komolyabb, fenyegetőbb megtorlásokról van szó, — nem­csak a megszokott taktikáról. K­I VÁLTOTTA KI AZ ÚJABB MEGTORLÁSOKAT? Az izraeli—arab háború kitörésekor a szovjet kormány erélye­sen felszólította Bukarestet, hogy szakítsa meg a diplomáciai vi­szonyát Izraellal. Románia ugyanis az­ egyetlen kommunista állam, amely — a Szovjetunió ismételt követelése ellenére — 1967 óta még ma sem szakított Izraellal. — Amikor Ceausescu ezt újból megtagadta, Moszkva elővette egyik leghathatósabb politikai fegy­verét, az erdélyi magyarság kérdését, s ezzel próbált nyomást gya­­korolni Romániára. Ez a szovjet fegyver eddig sem volt lényegében valami hatha­tós,­­ de annyi eredménye eddig mégis volt, hogy „bevetése” után Románia látszatengedményeket tett az erdélyi magyarságnak,­­ így akarva bizonyítani az erdélyi magyarság állítólagos egyenjogú­ságát. Most azonban visszafelé sült el a szovjet fegyver: a román kormány nem szakította meg a diplomáciai viszonyát Izraellal és nemhogy látszat-engedményeket sem tett az erdélyi magyarság­­nak( amit Moszkva nem is akart!), hanem bosszúját egy sor, a ma­gyar kisebbséget sújtó intézkedéssel töltötte ki. Ceausescu, akinek kitűnő orra van külpolitikai téren, jól tud­ja, hogy a mai kelet—nyugati nagy barátkozás légkörében Moszk­va erélyes lépésekre nem szánhatja rá magát a renitenskedő Romá­niával szemben, anélkül, hogy liberalizálódó politikai hírnevét ne veszélyeztetné. Ezért barátkozik tovább Izraellal, sőt Kínával — és ezért gyakorol újabb, meg keményebb nyomást az erdélyi magyar­ságra. A JELEK SŰRŰSÖDNEK Először csak arról kaptunk hírt, hogy az erdélyi magyar írók­tól, művészektől és tudósoktól megvonták a nyugati útleveleket. Torontóba is készült a marosvásárhelyi Székely Képi Együttes, s már megvolt az útlevelük, a nyugati körútjuk elő volt készítve,­­ aztán egyszerre leállították az utazást. Ez még csak a kezdet volt. Megdöbbentőbb volt az a hír, hogy az idén ősszel megszüntettek Erdélyben 57 nyolc osztályos magyar iskolát, 12 középiskolát, 16 szakiskolát és teljesen törölték a ma­gyar nyelvű előadásokat a kolozsvári és marosvásárhelyi egyete­meken! Egyéni tragédia is kapcsolódott az újabb elnyomó rendelkezé­sekhez: a fiatal Szőts Kálmán író, a marosvásárhelyi magyar napi­lap, a „Vörös Zászló” főszerkesztője, tiltakozásul a lap beszüntetése miatt­­ öngyilkos lett. Életáldozatának annyi eredménye volt, hogy a lapot nem szüntették be, habár csak fordítása lett az ugyancsak Marosvásárhelyen megjelenő román napilapnak. — Szőts Kálmán követte Szabédi László költő, egyetemi tanár példáját, aki 1959-ben, amikor a kolozsvári magyar Bolyai Egyetemet beolvasztották a ro­mán Babes Egyetembe, szintén öngyilkosságával tiltakozott az ön­kényes intézkedés ellen. Tovább fokozódott most ősszel a magyar diplomások kihelyze­zése Regátba. Romániában ugyanis szigorúan csak az állam helye­zi el és nevezi ki a főiskolát és egyetemet végzett diplomásokat. A f­elrománosító politika egyik leghatékonyabb fegyvere, hogy a ma­gyar fiatalokat csak románlakta vidékekre helyezik, viszont Erdély­be özönlenek a román diplomások. Nyugatról Erdélybe utazók mesélik: rokonaiknak, ismerőseik­nek minden alkalommal jelenteniök kell a román Titkos Rendőr­ségen, ahányszor velük beszélgettek. Ilyenkor kínos faggatásoknak voltak kitéve: miről beszéltek, mi után érdeklődtek a nyugati ven­dégek? — Ugyanez áll a levelezésre is: nem elég a levélcenzúra, hanem az erdélyi magyar minden Nyugatról kapott levéllel köteles elmenni a Titkos Rendőrségre, hogy a felbontott levelet ott elolvas­hassák. A hazalátogatók egyöntetű véleményét fejezi ki egy levél, amit egy Amerikában élő erdélyi magyar írt: „Az erdélyi magyarság a lelki és pszichológiai terror szörnyű állapotában él. Mindenki­­ mindenkitől fél, mert besúgót sejtenek. Alig mernek velünk nyu­gatiakkal szóbaállni, levelezni, mert a román elnyomás a nyugati kapcsolatokat bűnként könyveli el. Az elkeseredés az erdélyi ma­gyarok körében nöttön­ nő, de ennek a legkisebb mértékben sem tudnak és mernek hangot adni." QUO VADIS ROMANIA? Feltesszük ezt a kérdést, — habár tudjuk eredmény nélkül. Tudatában vagyunk ugyanis annak, hogy minden tiltakozásunk hiá­bavaló ma, amikor a nagyhatalmak között élet-halál harc folyik a „békés egymás mellen élés” hazug jelszavának spanyol fala mögött, — amikor Nyugatot a gazdasági élet csődje, az energiakrízis réme fenyegeti. Ilyen problémák mellett — mégha volna is jóakarat (ami nincs és nem is volt!) — eltörpül egy pár milliós nép elnyomásának kérdése. Mindegy. — azért még­is belekiáltjuk panaszunkat a világtérbe, — mert ez a kötelességünk, ezért menekültünk szabadföldre. Ez a feladat csak ránk hárul, mert a kommunista Kádár-rezsim, — ha­bár tud az erdélyi magyarságot sújtó újabb román intézkedésekről, — mélyen hallgat. A múltban, hasonló esetekben, Moszkva beinté­­sére még volt valami hang a román kormány felé. Most teljes a csend, ami Bukarestet még jobban ösztökéli arra, hogy szabadfo­lyást engedjen magyar gyűlöletének. A Kádár-kormányra nem számíthatunk, a Nyugat el van ha­jolva Ceausescu kifelé tetszetős, Moszkvától látszólag független kül­politikájától, amit legújabban még román olajjal is keneget, hogy a nagy barátkozás Nyugattal még simábban folyjon. Egyedül ma­radtunk. Ezért tiltakozunk és harcolunk, a vértanú Szőts Kálmán szavait kiáltjuk a közömbösség éjszakájába, amit búcsúlevelében hagyott ránk, mielőtt kiürítette a méregpoharat: „A szabadság! Nem tudok nélküled élni. Általad vagyok, jobban féltelek, mint önmagamat. Elraboltak. Együtt születtünk, együtt halunk is meg . . ’« H ||| |||| — A magyar éjszaka virrasztói agyunk! Nem hajthatjuk fe­jünket nyugodt álomra, míg a nap, a szabadság napja fel nem vir­rad­t Erdély fölött is! Dr. Zsigmond András: R­emény­­a reménytelenségben Kezdjük ezt az újévi számvetést talán a „reménytelenségekkel". Egy­részt, mert ezekből több van, másrészt, mivel „reményeink” gyenge palán­tái is ezekből a „reménytelenségekből" nőnek ki. Elsőszámú és legfőbb okunk a „reménytelenségre” — a mai politikai helyzet. — A mi emigráns magyar politikánk sarkköve és alaptétele: szűn­jön meg Magyarorsz­ág szovjet megszállása! — Márpedig a legutóbbi kö­zel-keleti háború óta a Szovjetunió politikai befolyása nőtt, — párhuzamo­san azzal, hogy az Egyesült Államoké és általában Nyugaté csökkent. Köz­vetve Moszkva áll az arab olajbojkott mögött, amely lidércnyomásként ne­hezedik Nyugatra és nagyrészben tőle függ a béke a Közel-Keleten, s ezzel összefüggésben az olajembargó megszűnése. A nyugati energiakrízissel függ össze a tény, hogy a saját belső bajaik­kal elfoglalt Nyugat még kevésbé törődik (mégha akarna is, bár ennek semmi jelét sem mutatta!) a kelet-európai szovjet megszállás alatt élő né­pek sorsával.­­ A kormányok minden energiáját igénybe veszi az energia­­válság és az ezzel kapcsolatos gazdasági csőd problémáinak megoldása. Az energiakrízis még jobban ráutalja — főleg Nyugat-Európát — a Szovjet kegyeire úgy politikailag (hogy az arabokat az embargó feloldására ösztö­kéljék), mint gazdaságilag, hiszen onnan remélhetnek kőolajat és földgázt. Magyar viszonylatban is van ok a „reménytelenségre” legalábbis azok­nak, akik eddig abban reménykedtek, hogy a nyugati „keleti­ nyitás” poli­tikája bizonyos „liberaralizálódást” hoz a kommunista rendszer vonalve­­zetésébe. Ilyen szabadabb légkört lehetett is észlelni kifelé: gazdasági elő­nyökért bizonyos rések támadtak a Vasfüggönyön, több nyugati útlevelet adtak, élénkebbek lettek a gazdasági- és részben a kultúrkapcsolatok a Nyugattal stb. Egyesek azt remélték, hogy ez a folyamat feltartóztathatat­lanul arra vezet majd, hogy Magyarország mindjobban nyugati befolyás alá kerül s ezzel párhuzamosan csökken Moszkva befolyása. (Nem vették, vagy nem akarták észrevenni, hogy a kifelé való „liberalizálódással” együtt­járt befelé a terror és elnyomás növekedése.) Most — az energiakrízis fel­léptével, ez a látszólagos folyamat: a Nyugathoz való közeledés is meg­szűnt, — mert Magyarország, mint energiaszegény ország 80 százalékban ki van szolgáltatva a szovjet kőolaj, földgáz és szén exportnak. A Nyugat­tól remélt gépeket — végszükségben — még nélkülözheti az ország, leg­följebb megáll a tervezett ipari fejlődés,­­ de energia nélkül egy napig sem működhetnek a gyárak és ipartelepek. Moszkva tudta mit csinál, ami­kor egy energiaalapot nélkülöző nehézipart fejlesztetett ki és amikor a „Barátság I. és II.” kőolaj és földgáz vezetékekkel elszakíthatatlanul ma­gához láncolta az országot. Ennyi talán elég a „reménytelenségekből”. — Most nézzük ezekben a tényekben van-e a „remény” legalább egy szikrája? Azt állítottuk: „A közel-keleti háború óta a Szovjetunió befolyása meg­nőtt, párhuzamosn azzal, hogy az Egyesült Államoké és általában a Nyu­gaté csökkent." Ez pillanatnyilag így igaz. De, ha sikerülne Közel-Keleten stabil békét teremteni a genfi tárgyalásokon (nem egy újabb Vietnamot), akkor a kommunizmustól rettegő arabok örömmel fordulnának el Moszk­vától és szívesen barátkoznának Nyugattal, amely a maga fejlett iparával meg is tudná valósítani álmukat, az iparosodást. Ez vonatkozik elsősorban a hithű Fejszál, Szaudi-Arábia királyára és Szadat, egy­iptomi elnökre. Már­pedig az arab olajcsapok legnagyobb részén Fejszál tartja rajta a kezét és Egyiptom az arab világ elismert politikai vezető hatalma. Ezzel összefüggésben, — ha igazságos béke jönne létre Közel-Keleten, — akkor megszűnne az arab olajbojkott és ezzel egycsapásra megszűnne a Nyugat jelenlegi legnagyobb problémája: az energiakrízis és az ezzel kap­csolatos gazdasági csőd veszélye. A gazdaságilag rendbejövő Nyugat—re­mélhetjük — tanult a leckéből és belátja, hogy a Szovjetunió semmi esz­köztől sem riad vissza, hogy hódító terveit megvalósítsa. Kész háborúkat kirobbantani, olajembargót támogatni, ha úgy kívánja érdeke. Megtanul­hatta újra Nyugat, hogy a Szovjetunióval csak az erő helyzetéből lehet tár­gyalni, lásd Nixon atomerő mozgósítása a közel-keleti háború idején. A ba­­rátkozást a Szovjetunió mindig gyengeségnek veszi, kihasználja újabb en­gedmények kicsikarására Nyugattal szemben. Csak az erő nyelvén lehet sikerrel Moszkvával tárgyalni. „Magyar viszonylatban” már kevesebb a „remény”. Magyarország tel­jes gazdasági függése tovább tart minden esetben. Egy­etlen remény az vol­na, ha a megerősödött Nyugat­ — amint említettük — az erőhelyzetéből tárgyalna a Szovjetunióval. Ehhez az kellene, hogy az Egyesült Államok továbbfejlesztené barátságát Kínával (amely az egyetlen komoly ellensége (Folytatás a harmadik oldalon)

Next