New Yorki Magyar Élet, 1980 (33. évfolyam, 2-50. szám)

1980-01-26 / 4. szám

1980. január 26. Nyirő József: Bikát vettünk a falunak Egyszer volt részem bikavásárban, de egészen el­ment a kedvem tőle. Akkor volt, hogy a birtokosság a bírót, Dénes Fe­rit a lóherélőt, s engem bízott meg, hogy új bikáról gondoskodjunk. Nem kellett messzi mennünk, mert min­denki tudta, hogy a harmadik községben Bögözi Küs Dénesnek olyan eladó bikája van, hogy csudájára jár­nak az emberek. A vasárnapot reászántuk, s gyalog átrándultunk Déneshöz, akinek a szeme megvillant, de egykedvűen fogadott. — Megnézhetik! — egyezett bele, s bevitt a pajtá­ba. Hát gyönyörű állat volt. Tüzes, arányos, szinte fen­séges, mint egy szobor. Földig nyúlt a nyála az elé­gedettségtől, egészségtől. A lóherélő, kinél jobban sen­ki sem ért a marhához a vármegyében, végigvizsgálta, markászta, s a tenyerével alig bírta megemelni a fonto­sabb részeket, s a végén lelkesen hunyorított nekünk, de hangosan azt mondta: — No, láttam szebbet es! Küs Dénes azt felelte, hogy: — Akkor vegyétek meg azt! — Ugyan kényes vagy reá! — vágott vissza a ló­herére. — Láttam én még bikát eleget! — Ehhez te oskolába mehetsz! — jegyezte meg Dé­nes csendesen. Kicsit az udvaron is megjáratták. Ekkor tűnt ki, hogy a bika az istállóban nem is mutatott. Olyan hi­bátlan, tiszta fajállat volt, amilyen egy században egy ha akad. Meghajlott a föld alatta, s magának Napóle­on császárnak sem volt olyan büszke nézése. Látszott rajta, hogy száz esztendeig is képes a közelességit tel­jesíteni ! — Nagy alkotó tehetség! — muszáj volt a bírónak is elismernie. — Abba hiba nem lesz! — nyugtatta meg Kós Dé­nes. — Kerüljenek beljebb! — hívott be a házba. Illedelmesen becammogtunk az „első ház”-ba, s le­ültünk a borshimessel leterített asztal mellé. Az asz­­szony falatoznivalót hozott: szalonnát, kenyeret, túrót, s kínálta. — Szeressék ne! Megköszöntük, s kényelmesen csombolygattuk az é­­telt a szánkban. Küs Dénes borért futtatott a boltba. — Hogy jobban csússzék az étel! — bíztatott ő is. — E mán portéka! — töröltük a szánkat ivás után a kezünk hátával. Csak mikor jól ettünk-ittunk, s kinyugodtuk ma­gunkat, hozta elé a bíró a bika dolgát. — Osztán Dénes, mi vana az ára annak a bornyú­­nak? — Tizenkétezer! — sütötte le a szemét szemérmesen Küs Dénes. — Ak­kor hiába jöttünk! — mondotta a bíró lever­tem — Jöttek a fazlangját hiába vetette fel a fejét büszkén Dénes. — Legalább életikbe egy szép bikát lá­tónak. Most már fogalmuk van róla, milyen a szép ál­lat. — Hát nem mondom elég nehéz dög, — nézett ma­ga elé a bíró. — De tizenkétezer se kutya! — A csak a kezdet! — mosolygott Dénes. — Me­hetnek feljebb el! — így és elég magasan lakói! — kacagott közbe a lóherélő, hogy ő is szóljon valamit. — Hát a tekéntetes úr mit szól hozzá? — néztek rám, hogy megoszoljon a felelősség. — Hollandiából hozatunk azért a pénzért apaálla­tot! — ráztam a fejemet. Tiszteletből semmi csúfot nem mondott erre Kós Dé­nes, de megnézett, mint a lőtt medvét. — Mit szól hozzá, tekéntetes úr — fordult hozzám ekkor a bíró,­­- beígérjek a bikáért a tízezért? Vajon megvernek-e otthon? — Azt az ötszázat még adják reá! — alkudozott Dé­nes, — s nem bánom, vigyék a bikát! A bíró s a lóherélő úgy tettek, mintha meghökken­tek volna, de csak megadták magukat. Kemény kézfogásokkal megpecsételtük a vásárt, s most már vidámabban megittuk rá az áldomást. .. Élő­pénzt nem hoztunk, de Dénes számba se vette. — Tudom, hogy szavatartó, tisztességes emberekkel van dolgom! — bogozta meg a becsületünket. A saj tudta akkor, hogy ötszáz lejt ígért a bírónak, ha megvéteti a bikát. Hiába no. A vásárhoz ész kell. Megállapodtunk, hogy jövő vasárnap jövünk a pénz­zel. Sötétségben vetődtünk haza. A birtokosság helybe hagyta a vásárt. Nem volt az rossz vásár. Minden valamirevaló ember ismerte már a Küs Dénes bikáját. Híre volt annak, mint a szép szí­­nésznőknek. Másik vasárnap szólít a bíró, hogy menjünk Küs Déneshöz, s igazítsuk el a bika dolgát végképp. Már akkor láttam, hogy valami baj van. Kedvetle­nül kutyagolt mellettem, de csak a mezőn mondta meg mi bántja. — Le kell srófolnunk a bika árából legalább még ezer lejt! De hiszen meg van a vásár! — lepődtem meg. — A birtokosság is belement. — Kedvetlenek az emberek — mérgelődött a bíró. — Drágálják a bikát... Ha Küs Dénes le nem ereszti azt az ezer lejt, én visszamondom a vásárt. — Ez elég kellemetlen!... Nem szeretek cigánykod­­ni. — Jobb is, ha nem szól belé a tekéntetes úr. Bíz­za reám az egészet! Szégyenkezve kullogtam utána, mikor megérkeztünk Kós Déneshöz, aki derülten fogadott. — Hozzák úgy-e a pénzt? — Baj van, Dénes! — horgásztatta le a fejét a bí­ró. . . — A birtokosság úgy határozott, hogyha le nem eresztesz még ezeret, nem kell a bika. Küs Dénes megütközött, de pillanat múlva felderült az arca. — Nincs azért semmi baj, Mihal bácsi! — Eléggé restellem — mentegetőzött a bíró. — Mi mindent elkövettünk, de a többség ellene volt. — Ha így van, így van! — nyugtatott meg Dénes. — Egyet se búsuljon miatta!.. . Én is meggondoltam a dolgot. Most már én se adom a bikát azért a pénzért. Mihal bácsi reám nézett lappal, hogy érteni kell az efféle beszédet. — Hát akkor mi távozunk el! — sürgette a döntést a bíró, de Küs Dénes megsértődött. — De az én házamtól így nem lehet elmenni! Még azt hinnék az emberek, hogy haraggal váltunk el. Sem­­miletteképpen nem eresztem, hogy legalább meg ne tisz­teljem. Jól ettünk-ittunk. Kétszer is megpróbáltam, hogy asz­talt bontsak, de Küs Dénes nem tágított, visszakénysze­­rített a pohár mellé. Így telt el az egész délután anél­kül, hogy a bika dolgát eléhozták volna. Tudtam, hogy az egész vételár a bíró zsebében van, de nem értettem, hogy miért csökönyösködik. — Fizesse ki, s menjünk! — biztattam, mikor egy pillanatra magunkra maradtunk. — Nem értem, hogy mit akar azzal az ezer lejjel.. . Most már bőbeszédűbb volt Mihál bá a bortól. — Ne! — magyarázta. — A dolog úgy áll, hogy a birtokosság megszavazta az egész vételárat. Igaz-e? — Úgy van!­­ Tehát a birtokosság nem károsodik, ha azt az ezer lejt magunknak lesrófolom költségekbe. — Nekem nem kell! — utasítottam vissza riadtan. — Kell nekem! — örvendett meg Miháj bá az én részemnek is. — Csak maga fogja be a száját. Hallgatnom kellett, mert bejött újra Dénes. — Köszönjük az irántunk való szüvességedet, Dé­nes — kezdett búcsúzni a bíró, — de nekünk már in­dulnunk kell, hogy el ne esteledjünk!. . . Hát ha meg­gondoltad magad a bika dolgában. . . — Reá érünk! — tért ki Dénes az egyenes válasz elől, s gondtalanul új poharat töltött. .. Már szürkült, mikor befogatott, s mi felpakkolóz­­tunk a szekérre. Annyira ment a barátsággal, hogy még­­ el is kisért. — Hajts a rövid úton! — szólt oda a szolgának, ki nekifordította a lovakat a kaszálóknak. Puhán, kelle­mesen gurultunk, mintha féderes díványon járna a szekér. Dénes tartott szóval és mi csak akkor vettük észre, hogy hol járunk, mikor szekerestől süllyedni kezd­tünk az ingoványban. Akkor Dénes rémülten elordítot­ta magát: — Meneküljön, ki merre lát, mert mind itt pusztu­lunk! Ijedten ugrottunk ki a bíróval a szekérből, de tér­dig süllyedtünk a fekete, súlyos, alattomos iszapban, s lassan, tehetetlenül ront a mélységbe a láp, mintha az ördögök húznának a lábainknál fogva. Küs Dénes és a szolga alig bírtak visszaemelni a szekérbe. Sokat nem teketóriáztak, hanem hirtelen levetették a hamis­trángokat, pillanat alatt a rúdon elémászva kifogták a lovakat, azzal felkapnak a lovak hátára, s mire a sze­münket elpillantottuk volna már cuppogtak is kifelé az ingoványból. — Adjon Isten jóccakát! — csúfondároskodott vissza Dénes az ingovány partjáról. — Azt az ezer lejt hasz­nálják egészséggel a másvilágon. Ebből láttuk, hogy ez a gazember mindent tud, s szántszándékkal hajtott bele az ingoványba, hogy min­ket elpusztítson. Mihál bá nagyot káromkodott mérgé­ben, de nem használt semmit. Akkor kérésre fogta a dolgot. — Ments meg, Dénes, ha Istent ismersz! Dénes azonban visszakiáltott: — Megadják-e a tizenkétezer lejt a bikáért? Igen, vagy nem? — Kötelez a nyakadra! — mérgelődött a bíró. — Hát kied, Miháj bá, jószántából lemond-e arról az ötszáz lejről, amivel muszáj volt magát megveszte­getnem?­­-Szakadt volna meg a nyakad kicsi korodban! — dühöngött a bíró. — Nem, s nem, tudd meg! Inkább itt pusztulok! — Segélje az Isten! — válaszolt nyugodtan Dénes. — Én nem erőltetem! A szekér lassan süllyedt a kék-fekete dágványban. A kerekekből már alig látszott ki valami. Hideg is volt, kietlen hideg. — Ha megmaradunk, akkor is holtra betegedünk! — Csináljon valamit! — haragudtam a bíróra — Én in­kább fizetek a magaméból ötszáz lejt." Nem volt mit tennie, meg kellett adnia magát.­­ Jött is a szolga a két erős ökörrel, jó vastag szekérkötő láncokkal és nagy nehezen kivontattak az ingoványból. Mázsás kő szakadt le a szívünkről, mikor partot ér­hettünk. Szerencsére Küs Dénesben volt annyi tisztesség,hogy a lovakkal haza vitetett. «UIIIIIIIIIIIIIIIII!IIIIIIIII|]*IIIII» Cser László S.J.: A CSEND KARJÁBAN Alkony barnállik, este feketül, a hold fénye a tenger szintjén hegedül. Játszi habok táncolnak, a partra verődnek, csillagok ülnek az és ormára éjjeli­őrnek. A Csend már itt jár, a lába cipetlen, halk suhogás csak a lépte, az arca időtlen. A lába előtt heverészek, ez itt jó homoki part, az öböl tárt karja az, ami tart. Ezüstfény csillan, illan a ragyogás. A Csend jár itt, csend! Halk a csobogás. Alszunk már, az éj meg a hold, a csillagfény bágyadtan a tengerre hajolt. A Csend járt itt, karjába vette az éjt s elvitt mindent ami fájt, ami élt. . Bajor Andor: Ki tud a fürdőkádról? Erős vagyok, daliás, elszánt és vitéz: én lehetnék nemzedékem világa, ha nem roppanék össze a legegy­szerűbb keresztkérdés súlya alatt. Ezért vesztettem el a postán erkölcsi tartásomat,a­­mikor pénzért ácsorogtam, és egy szigorú hölgy fagga­tott a tolóablak mögül: — Honnan vár pénzt? Remegni kezdtem. Elváltozott a hangom, mégis sze­rettem volna világfi módjára viselkedni. — Bárhonnan — jelentettem ki —, ha a­ Midász ki­rály küldte, akkor is jól fog! Egy pillantást vetett az utalványra, és megcsóvál­ta a fejét. — Hát nem a Midász! — Akkor — mondtam egyre vékonyabb hangon — a Midász király megint nem küldte el a tartozását. De evvel a szomorú történettel — Midász király pénzügyi megbízhatatlanságával — nem akarok lelki gyötrelmet okozni a kisasszonynak! A hölgy attól se hatódott meg, hogy kisasszony­nak neveztem. Tovább kérdezett: — Senki se jut eszébe? A pénzről. — De igen — mondtam —, a pénzről Onasszisz és hitvese jut eszembe. Azt állítják róluk, hogy igen gaz­dagok voltak. Újabb pillantást vetett az utalványra, mert már ő sem tudta a feladót. De neki aránytalanul könnyebb dolga volt, mert a helyes választ újra kiolvashatta. — Ismeri maga Kis Józsefet? — A költőt? — kérdeztem végre én is. Megint az utalványt böngészte. Végül gyanakodva jelentette ki: — Itten azt nem írja. — Nem baj — nyugtattam meg —, a pénz akkor is pénz, ha nem ,a költő küldi. — Hát hány­ Kis Józsefet ismer? — folytatta a val­latást. Én három Kis Józsefet vallottam be. A negyediket — Kis Jóska barátomat — letagadtam. Úgy határoztam Jóskát csak akkor keverem a zavaros ügybe, ha a pos­tások kínozni is kezdenek. — És mennyit várt? Ezt nem értettem pontosan. Amíg a tolóablakig ju­tottam, húsz percet vártam. Az első keresztkérdés óta pedig az volt a benyomásom, hogy tíz év tűnt tova. — Sokat vártam — jelentettem ki mekegő hangon — de ha úgy tetszik gondolni, várok többet is. — Pontosan mondja meg, hogy mennyit! — Este hatig is — jelentettem ki, noha tudtam hogy ez meghaladja erőmet. A hölgy még inkább éreztette társadalmi, tájékozott­sági és lelki fölényét. — Mennyit vár pénzben? Ezt se értettem, nem láttam az összefüggéseket. Nyilván ez csak elterelő kérdés lehetett, hogy utána még inkább tőrbe csaljon, és valami általam se tudott 5 bűn bevallására szorítson. *y Ennek ellenére lázasan számolni kezdtem. Fek­ete- * # . , , , W lettem, hogy másfél órát várok, és az időt úgy kalku- 8 láltam át pénzre, mintha óradíjban dolgoznék. Fásultan bejelentettem: — Harminc dollár. Erre a közlésre a hölgy végre bólintott. — Rendben van. Töltse ki az utalványt. Az asztalhoz támolyogtam, és néztem a postai pén­zeslapot. Az üzenet szelvényén Kis Jóska barátom írá­sát ismertem föl: „30 dollár a levélben jelzett fürdő­kádra.” Néztem az írást, és nem értettem. A levelet ugyan­is nem kaptam meg. Ismét a tolóablakhoz botorkáltam, azután átvettem a számomra is gyanús pénzt. Majd a hölgyhöz fordul­tam, alázatosan. — Kedves kisasszony — suttogtam —, én megmond­tam, amit tudtam. De most már önök is mondják meg, hogy mit tudnak a fürdőkádról?! (A fenti karcolatot a szerző „Az éjjeliőr nem tud alud­ni” c. művéből vettük.) MAGYAR ÉLET NAPLÓ 1734. január 23.: — A világhírű sakkautomata és a beszélőgép feltalálójának, KEMPELEN FARKAS-nak a születésnapja. Tíz évvel Braille előtt a vakok számára írást talált fel. Az ő metódusa alapján állították fel Párizsban a világ első vakok intézetét. Állítólag gőz­gépet is szerkesztett, amikor a Ferenc-csatornát építet­te. ő tervezte a schönbrunni palota előtt álló monu­mentális kutat. Restaurálta a budai várpalotát. 1756. január 27.: — WOLFGANG AMADEUS MO­ZART német zeneszerző születésnapja. 1788. január 23.: — LORD GEORGE G. BYRON angol költő születésnapja. 1868. január 21.: — ASBÓTH SÁNDOR halála. A szabadságharcban Kossuth szárnysegéde volt, az ame­rikai polgárháborúban pedig dandárparancsnok az é­­szaki hadseregben. 1901. január 27.: — GIUSEPPE VERDI olasz ze­neszerző halála. 1919. január 27.: — Meghalt ADY ENDRE, a szá­zadfordulót követő korszak legnagyobb magyar költője. 7. oldal A beígért ötszáz lejt alig tudtam összecsinálni,hogy az asszony ne tudjon róla. Kós Dénes már ügyvéddel fenyegetőzött. Ma hallom, hogy a bíróval megosztoztak rajta. Ki­csinált dolog volt az egész! Maradt volna az a gazem­ber az ingoványban! Azóta látni se bírom azt a bikát, pedig ritkaszép állat, maga a megtestesült férfiasság. (A fenti elbeszélést a szerző „Székelyek” c. kötetéből vettük. Kapható a magyar könyvkereskedésekben.) Magyar Filmek a Magyar Házban Kanadai Magyar Kultúrközpont 840 ST. CLAIR AVENUE WEST TELEFON: 654-4926 Január 27-én, vasárnap du. 3-kor, 5.30-kor és este 8-kor. Január 30-án, szerdán este 7.30-kor. JANIKA (1949) Egy asszony élete, aki kettős szerepet vállal és egy nem létező kis­fiút is alakít, hogy 15­ év után visszatérő férjét magának visszasze­rezze, de a férj egy menyasszonnyal érke­zik, hogy feleségétől elváljon. Szereplők: Turay Ida (kettős szerepben), Mezey Mária, Latabár Kálmán, Gobby Hilda. KÍSÉRŐ FILM: Hozzájárulási díj: felnőtteknek 2 dollár, diá­koknak és nyugdíjasoknak 1 dollár, gyerme­keknek 10 éves korig díjtalan. A Kanadai Magyar Kultúrközpont RÁDIÓJA minden szombaton este 9.30—10.30-ig tájékoztató és szórakoztató műsort sugároz a CHM­ 100.7 Me FM sterep hullámhosszán. Figyelje műsorunkat! Minden adásunkkal a nemzeti összefogás eszméjét szolgáljuk. Üzenjen a Magyar Rádió zenéjével szeretteinek, csa­ládtagjainak, barátainak) Hirdetésével minden ma­gyar otthonba bekopogtat és ezzel is a Magyar Rádiót támogatja. Hirdetések és üzenetek bejelentését kér­jük a Kultúrközpont irodájában. Tel.: (416) 654-4926 gctictictittiixsz.ai'xxxx'Xxxxxxx'xsiiatsiisiiMt.xzixQ új magyar vendéglő International Garden 875 Eglinton Ave., West, (Nortown Plaza a Bathurst-nél) telefon: 781-6671 Magyar — osztrák — kanadai étel-különleges­ségek. Válogatott italok. — Figyelmes kiszolgálás. Nyitva 6 napon át, d.e. 11.30-tól éjjel 12-ig. (Hétfőn zárva.) Vasárnap családi büfé déli 12— este 9-ig.­ Ingyen parkolás. Megjelent BÚZA JÁNOS GYÖRGY új könyve Venezuela gyémántmezőin Dedikált példány $9­ 00 előzetes beküldése mellett megrendelhető a szerző címén: P.O. Box 42221, Los Angeles, Ca. 90042, USA. Megjelent KISJÓKAI ERZSÉBET legújabb regénye, címe A MEZTELEN ASSZONY 324 oldalas, szép kiállításban. Ara US $10.00 vagy Can. $12.00 légipostával 9­ $2.00) Megrendelhető a szerzőnél: Erzsébet Kisjókai Tesselschade laan 6. NL — 1217, LH. Hilversum, Europe. Novák József D. T. Kohári József D. T. FOGSOR KLINIKA 653-5369 vagy 622-1586 21 VAUGHAN RD. (St. Clair—Bathurst) Toronto, Ont.

Next