Nimrod, 1930 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1930-01-01 / 1. szám

2 NIMROD Könnyű és tanulságos összehasonlítást tenni a vadászat és halászat közt. Mindkettőnek erősen ártott a civilizáció terjedése. Ennél is jobban ártott azonban a halászatnak a mezőgazdaság jelentőségének túlbe­csülése. A múlt század első felében nemcsak nagy ár­területeken, de számtalan halastóban tenyészett a halak nagy tömege, mely az itteni népeknek egyik főtáplálé­kát adta. A mocsarakat, árterületeket, tavakat nagy költséggel mezőkké csapolták le, hogy az amerikai bú­zánál is olcsóbb életet termeljenek. Főleg evvel tették lehetetlené azt, hogy a halászat oly nagy gazdasági tényező lehessen, mint amilyen a mohácsi vész előtt volt. Ma már hihetetlennek tűnik fel a történetírók azon adata, hogy I. András magyar király a Győr alatt éhező 111. Henrik seregének ötven vitát küldött, amivel az egész tábor élelmezése el volt látva. Ha a halászat nagy nemzetgazdasági jelentősége nem is térhet vissza, mégis könnyebb annak fellen­dítését elérni, mint a vadászatét, főleg azért, mert nem ütközik össze az erősen favorizált mezőgazdaság érdekeivel. Az ismertetett törvénytervezet szép jövőt rajzol a halászok elé. Azonban minden a törvény végrehaj­tásának mikéntjétől függ. A most nálunk érvényben levő halásztörvény is kielégítene minket sporthalászo­kat és ha nem robbannának dinamitpatronok a vizek mélyén, nem maszlagolnának, nem halásznának éjjel nappal különböző tiltott eszközökkel, akkor alakulná­nak most is halásztársaságok nagyobb számmal és a vizek elevenek volnának a sok haltól. Válasz Duxnak. Irta: Dr. Körtvélyessy Dezső. Dux a „vaddisznó vadászata“ című cikksorozatára tett néhány megjegyzésemre a „Nimrod“ múlt évi 20., 21. és 22. szá­maiban válaszol, olyan hangnemben, mintha rossz néven venne amiért én egyes pontokban más nézeten vagyok, mint ő. Pedig neheztelésre semmi ok sincs, én teljes objektivitással mind­össze pár szerény észrevételt tettem Dux cikkének egyes pont­jaira, főleg amiatt, mert oly apodiktikus határozottsággal állítja, hogy a vaddisznó vadászata „abszolúte veszélytelen“ és hogy „egy betű sem igaz abból, hogy a kan az ágyarait csattogtatja.,, Észrevételeim és az általam felhozott esetek évtizedekre visszamenő személyes tapasztalataimon alapszanak, amelyek szószerinti valóságáért kezeskedem. Ezeket Dux nem hajlandó bizonyítékul elfogadni, mert nem vonja ugyan kétségbe, hogy velem 5 ízben esett meg, hogy a disznó megtámadott, de ezt az én vadászati módszerem mellett*egész természetesnek találja, mert szerinte én a kutyákkal versenyt tartva, a sűrűségekben gázolok a disznók után s mondhatni nekimegyek a disznóknak; egyszóval keresem a veszedelmet s mégis találom. Majd később Nyemecz bácsi tanuságtételére hivatkozva, a hogy tudnillik ő maga is több mint 200 dobot lőtt, de sérülést még disznótól nem kapott — ennek indokolásaként Nyemecz bácsi azon ki­jelentését is szükségesnek látja hozzáfűzni, hogy „én azonban soha sem voltam szeleburdi, hanem higgadtan, komolyan va­­vadásztam.“ Rólam lévén szó, ez az ,,én azonban“ természetesen velem elentétbe állítva értendő. Szóval Dux szerint én egy szeleburdi vagyok, aki nem vadászik higgadtan és komolyan, hanem a kutyákkal versenyt nyargalva, elefánt módjára a sűrű­ségekben „gázolok“ a disznók után s mondhatni nekimegyek a disznónak. Dux tehát alaposan, lesajnál, talán alaposabban is, mint ahogy azt megérdemeltem volna és ahogy az egy becsületben lesántult öreg vadásszal szemben helyénvaló lenne. Dehát Isten neki, belenyugodnék ebbe a kemény kriti­kába is, sőt elismerem, hogy Dux csúnyán kibabrált velem, — csak azt szeretném tudni, honnan ismeri Dux olyan alaposan ezt az én állítólagos vadászati módszeremet, holott soha sem vadászott velem, — és hogy képzeli azt el, hogy én — vagy bárki más — akár a kutyák által hajtott, akár az azok által megállított disznót, a kutyákkal versenyt futva és a sűrűsé­gekben gázolva és csörtetve, meg tudja közelíteni és lövésre kapni ? Ezt a vadászati módszert én eddig nem ismertem és sohasem gyakoroltam. Azt úgy látszik Dux találta fel, és nálam annál kevésbé tapasztalhatta, mert ismétlem— nekem sohasem volt szerencsém vele együtt vadászhatni. Dux tehát legfeljebb félfüllel hallhatott rólam, mint vadászról egyet-mást, mégis mint tényt hozza fel megjegyzéseim megerőtlenítésére az én állítólagos vadászati módszeremet. Holott pedig a hallomás, s mások esetleg tréfás és megfelelően kiszínezett előadása nem mindig fedi a valóságot és nem nyújt elegendő alapot valakinek lekritizálására. Mert igaza van az öreg Miklósnak, aki ugy látszik nemcsak tapasztalt vaddisznó-vadász, de jó emberismerő is, hogy „az ilyen beszédek onnan erednek kérem, hogy az embe­rek valamit meghallanak s azután alaposan hozzátesznek“ és abban teljesen igaza van Duxnak is, hogy „csak olyat beszélj, amit magad éltél át.“ Kár, hogy ezt az egészséges elvet nem tartotta Dux ez­úttal is szem előtt, mert az esetben talán jobb véleménnyel lenne a személyemet és vadász mivoltomat illetőleg. Azoknak a „beszédeknek“ mindössze annyi a ténybeli alapjuk, hogy a régi jó időkben, amikor még győztem lábbal és tüdővel, legtöbbnyire magam jártam a kutyákkal a hajtásban s legszívesebben lőttem „standlaut“-nál a disznót; a legtöbbet igy is lőttem. Ezt azonban minden vadász érthetőnek fogja találni s meg is érti, aki kutyával szokott disznóra vadászni, s akinek olyan kutyái vannak, mint nekem voltak annak idején, emellett szereti a kutyáit, s élvezetet talál benne, ha azokat „munka közben“ megfigyelheti, közben egy rövid bepillantást nyerhet legérdekesebb vadunk viselkedésébe és — hogy úgy mondjam — lelki életébe is. Hogy tényleg szebb és élveze­tesebb-e ez, mint lesből lőni oldalba a zabtáblában gyanútlanul csámcsogó, vagy hajtás elől menekülő disznót: ez nézet és ízlés dolga, amin felesleges lenne vitatkozni, mert de gustibus non est disputandum. A „beszédek“ dacára is kizártnak tartom azonban, hogy Dux szavahihető egyénektől hallhatta volna, hogy én 200 meg­lőtt vaddisznó mellett legalább ugyanannyit elhibáztam és meg­puskáztam volna, mert az általam elfuserált és megpuskázott vaddisznók számát a legtúlzottabb számítással sem tehetem többre 30—40 drbnál. Nem azért, mintha valami mesterlövő lennék, hanem egyszerűen, mert — amit ugyan Dux valószínűleg nem fog elhinni, de ami mégis úgy van — nem szoktam a vi­lágba lövöldözni, s csak akkor lövök, ha emberi számítás szerint joggal számíthatok reá, hogy a vad nem fog döggé lőve világgá menni. Az előző cikkemben említett 5 eset tehát, amikor t. i. engem a disznó megtámadott, nem közel félezer, hanem — mondjuk — félannyi disznó között oszlik meg, hiszen 500 disznóval, mint már elfoglaltságomnál fogva is csak amolyan Sonntagsjägernek, nem is lehetett időm és alkalmam találkoz­hatni. Az­ 5 esetből tehát átlag kerek szám 50 disznóra esnék egy-egy támadás, vagy mondjuk „veszély.“ Én szerintem ezen az alapon indokoltnak tekinthető az a nézet, hogy a vaddisznó­vadászat „nem egészen veszélytelen*, de hogy egyébként ki

Next