Nimrod, 1931 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1931-01-01 / 1. szám
1931. január hó 1. IX. évf. 1. (180) sz. FŐMUNKATÁRSAK: Andaházy Pál, Craus Gaston, Červíček Béla, Egyedi László, Fodor Kornél, dr. Gallay Vladimír, Jakubovich Kornél, Justh Ödön, dr. Körtvélyessy Dezső, Kunszt Károly, Upcsey Albin, dr. Mosánszky István.Nimrop Vadászati, halászati, ebtenyésztési és fegyvertechnikai szakújság. — Sportlap Szlovenszkó és Podkarpatská Russ nimródiai részére. — A Szlov. és Ruszinszkói Országos Kynologiai Egyesület, Košice (Kassa) hivatalos lapja. FŐMUNKATÁRSAK: „Rip van Winkle“, Román Károly, Roykó Alfréd, Szereday Zsigmond, id. Szulovszky Béla, Szulyovszky Géza, Thiringer János, Dr. Thuróczy Tibor, Zágoni Kálmán, Zsilinszky Győző. SZERKESZTIK és KIADJÁK: ROHRANDT LAJOS és LAMPARTER JENŐ. NÉHÁNY SZÓ A FEGYVERTARTÁSI ENGEDÉLYEKRŐL. Vadászati szaklapjaink csaknem minden számában olvasunk panaszokat a rossz vadászati viszonyokról s a vadállomány szomorú helyzetéről. A viszonyok indítóokáról különfélék a vélemények, de a felelőség legnagyobb része majdnem kivétel nélkül a közigazgatási hivatalokra hárul, amelyeknek felrójuk hibául, hogy ügyünkre nem fordítanak megfelelő gondot, szigort, hogy a hivatalos közegek nem tudnak vagy nem akarnak az igazvadásznak segítséget nyújtani a vadorzás meggátlásában, sőt azoknak gyakran még kezére járnak és így tovább. Vegyük azonban azt az esetet, hogy ha a hivataloknak és közegeinek szintén megvolnának a maguk szaklapjaik, amelyekben ezeket a vadászati problémákat a maguk nézőszögéből megvitathatnák, valószínűleg épp oly indokolt szemrehányások érhetnék a vadásztársadalmat a hivatalok részéről, mint megfordítva. Hivatalaink részéről állandó és nem éppen indokolatlan a panasz, hogy a vadásztársadalom részéről nem részesülnek nehéz munkájukban megfelelő támogatásban, de főleg hogy erősen nélkülöznek egy megbízható szakegyletet mint tanácsadót, hogy még a korrekt vadászok is majdnem kizárólagosan a hivataloktól várják a vadviszonyok megjavítását, hogy a vad tényleges védelmében aránylag kevés jóakaratot mutatnak mihelyt az áldozatokat követel, már akár anyagiakban, akár a vadlövési idő megrövidítésével, illetőleg ha a vadorzó vagy, nem korrekt jövő lehetetlenné tételének kellemetlen munkájáról van szó. Fenti állításaimnak megalapozásához, hogy a rágalmazás vádja ne érjen, kénytelen vagyok néhány helybeli sárosi példával szolgálni. Köztudomású dolog nálunk, hogy vadászterületeink őrzéséről nagy általánosságban megfelelőleg nem gondoskodunk, területeinket vagy egyáltalában nem őriztetjük, vagy pedig olyan „fizetéssel“ alkalmazzuk vadőreinket, hogy azok kényszerűségből maguk irtják ki vadunkat,hiszen egyébb honoráriumot alig kapnak. Vadászaink legnagyobb része azonban kizárólag a hivataloktól és azok közegeitől várja el vadászterületének őrzését. A presovi járási hivatal kezdeményezésére megindult kötelező ragadozómadár-irtás fiaskóval végződött, éppen helybeli vadásztársaink ignoranciája miatt, akik nem tűrik hogy vadász-megbízhatóságukban bármely hivatal kételkedjék és rajtuk bizonyítékokat követeljen. Mikor az egész államra kiterjedő nagy vadvédő szervezkedés problémája volt napirenden, hány vadásztársunknak esett nehezére a tagsági díj megfizetésének áldozatát meghozni ? Végül rá kell mutatnom a helybeli vadvédő szervezetünknek nyílt sebeire és utalni ezen egylet tétlenségére és tehetetlenségére. Gondoljunk csak arra a fából vaskarikára, midőn egy tisztán és kizárólag a vadvédelem céljaiért alakult egylet memorandummal és küldöttségileg tiltakozik a nyulvad túlságos védelme ellen hivatalok részéről, mert nyúl van nálunk állítólag túl sok is és ha egy ily céllal alakult egylet nem átalja kilépéssel megfenyegetni a központot ha nem foglal állást a nyúlvad lövési idejének megrövidítése ellen, azt hiszem, hogy kénytelenek leszünk elismerni, hogy a hivatalok részéről legalább annyi szemrehányás érhet bennünket, mint amennyi panasszal mi élünk az ő működésüket illetően. Voltaképen azonban ezzel a témával nem is volt szándékomban foglalkozni. Célomul tulajdonképen azt tűztem ki, hogy felhívjam a nagyobb nyilvánosság figyelmét arra a körülményre, hogy végre meg van oldva az a nyílt kérdés: köteles-e és kinek köteles a hivatal a fegyvertartási engedélyt kiadni. Nálunk általánosan elfogadott elv volt, hogy erkölcsileg feddhetetlen polgárnak a hivatal köteles a fegyverviselési engedélyt kiadni. Ez az elvi álláspont egyrészt magából a törvényből merítette magyarázatát, amely a mai sárosi vm. szabályrendeletünk szerint e képen szól: „Fegyvertartási engedély csak kifogástalan