Nimrod, 1931 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1931-01-01 / 1. szám

1931. január hó 1. IX. évf. 1. (180) sz. FŐMUNKATÁRSAK: Andaházy Pál, Craus Gaston, Červí­ček Béla, Egyedi László, Fodor Kor­nél, dr. Gallay Vladimír, Jakubovich Kornél, Justh Ödön, dr. Körtvé­­lyessy Dezső, Kunszt Károly, Up­­csey Albin, dr. Mosánszky István.Nimrop Vadászati, halászati, ebtenyésztési és fegyvertechnikai szakújság. — Sportlap Szlovenszkó és Podkarpatská Russ nimródiai részére. — A Szlov. és Ruszinszkói Országos Kynologiai Egyesület, Košice (Kassa) hivatalos lapja. FŐMUNKATÁRSAK: „Rip van Winkle“, Román Károly, Roykó Alfréd, Szereday Zsigmond, id. Szulovszky Béla, Szulyovszky Géza, Thiringer János, Dr. Thu­­róczy Tibor, Zágoni Kálmán, Zsi­linszky Győző. SZERKESZTIK és KIADJÁK: ROHRANDT LAJOS és LAMPARTER JENŐ. NÉHÁNY SZÓ A FEGYVERTARTÁSI ENGEDÉLYEKRŐL. Vadászati szaklapjaink csaknem minden számában olvasunk panaszokat a rossz vadászati viszonyokról s a vadállomány szomorú helyzetéről. A viszonyok indítóokáról különfélék a vélemények, de a felelőség legnagyobb része majdnem kivétel nélkül a közigaz­gatási hivatalokra hárul, amelyeknek felrójuk hibául, hogy ügyünkre nem fordítanak megfelelő gondot, szi­gort, hogy a hivatalos közegek nem tudnak vagy nem akarnak az igazvadásznak segítséget nyújtani a vadorzás meggátlásában, sőt azoknak gyakran még kezére járnak és így tovább. Vegyük azonban azt az esetet, hogy ha a hiva­taloknak és közegeinek szintén megvolnának a maguk szaklapjaik, amelyekben ezeket a vadászati problé­mákat a maguk nézőszögéből megvitathatnák, valószí­nűleg épp oly indokolt szemrehányások érhetnék a vadásztársadalmat a hivatalok részéről, mint megfor­dítva. Hivatalaink részéről állandó és nem éppen in­dokolatlan a panasz, hogy a vadásztársadalom részé­ről nem részesülnek nehéz munkájukban megfelelő támogatásban, de főleg hogy erősen nélkülöznek egy megbízható szakegyletet mint tanácsadót, hogy még a korrekt vadászok is majdnem kizárólagosan a hiva­taloktól várják a vadviszonyok megjavítását, hogy a vad tényleges védelmében aránylag kevés jóakaratot mutatnak mihelyt az áldozatokat követel, már akár anyagiakban, akár a vadlövési idő megrövidítésével, illetőleg ha a vadorzó vagy, nem korrekt jövő lehetet­­lenné tételének kellemetlen munkájáról van szó. Fenti állításaimnak megalapozásához, hogy a rágalmazás vádja ne érjen, kénytelen vagyok néhány helybeli sárosi példával szolgálni. Köztudomású dolog nálunk, hogy vadászterületeink őrzéséről nagy általá­nosságban megfelelőleg nem gondoskodunk, területein­ket vagy egyáltalában nem őriztetjük, vagy pedig olyan „fizetéssel“ alkalmazzuk vadőreinket, hogy azok kény­szerűségből maguk irtják ki vadunkat,­­hiszen egyébb honoráriumot alig kapnak. Vadászaink legnagyobb része azonban kizárólag a hivataloktól és azok közegeitől várja el vadászterületének őrzését. A presovi járási hivatal kezdeményezésére meg­indult kötelező ragadozómadár-irtás fiaskóval végző­dött, éppen helybeli vadásztársaink ignoranciája miatt, akik nem tűrik hogy vadász-megbízhatóságukban bármely hivatal kételkedjék és rajtuk bizonyítékokat követeljen. Mikor az egész államra kiterjedő nagy vad­védő szervezkedés problémája volt napirenden, hány vadásztársunknak esett nehezére a tagsági díj meg­fizetésének áldozatát meghozni ? Végül rá kell mutat­nom a helybeli vadvédő szervezetünknek nyílt sebeire és utalni ezen egylet tétlenségére és tehetetlenségére. Gondoljunk csak arra a fából vaskarikára, midőn egy tisztán és kizárólag a vadvédelem céljaiért alakult egylet memorandummal és küldöttségileg tiltakozik a nyulvad túlságos védelme ellen hivatalok részéről, mert nyúl van nálunk állítólag túl sok is és ha egy ily céllal alakult egylet nem átalja kilépéssel megfenyegetni a központot ha nem foglal állást a nyúlvad lövési ide­jének megrövidítése ellen, azt hiszem, hogy kénytele­nek leszünk elismerni, hogy a hivatalok részéről legalább annyi szemrehányás érhet bennünket, mint amennyi panasszal mi élünk az ő működésüket illetően. Voltaképen azonban ezzel a t­émával nem is volt szándékomban foglalkozni. Célomul tulajdonképen azt tűztem ki, hogy felhívjam a nagyobb nyilvános­ság figyelmét arra a körülményre, hogy végre meg van oldva az a nyílt kérdés: köteles-e és kinek kö­teles a hivatal a fegyvertartási engedélyt kiadni. Nálunk általánosan elfogadott elv volt, hogy erkölcsileg feddhetetlen polgárnak a hivatal köteles a fegyverviselési engedélyt kiadni. Ez az elvi álláspont egyrészt magából a törvényből merítette magyarázatát, amely a mai sárosi vm. szabályrendeletünk szerint e képen­ szól­: „Fegyvertartási engedély csak kifogástalan

Next