Vadászlap, 1941 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1941-01-01 / 1. szám

kell, hogy ejtsen minden vadászt, minden természet­­barátot. A Kárpátok, amelyek nálunk kezdődnek, kiterme­lik a jó szarvasokat, de ezek a Kárpátok más orszá­gokba eső részein lesznek lőve és Magyarországon, amelynek nincsenek Kárpátjai. Akkor a köztársaság­hoz tartozott még Kárpátalja, amely részben Galí­ciával, részben Romániával volt határos és mindig híres volt kiváló szarvasairól. Ha, mondjuk, Szlová­kiában nem is, de onnét csak ki kellet volna kerülnie néhány arany pajzsos bikának. Ugyanaz a hegy­lánc, ugyanazok a fanemek, ugyanaz a szarvasfaj vagy család és mégis...?! A magyaországi 10 díjazott között egy mármarosi volt, a többi mind a trianoni magyar területről szár­mazott. A pesti régi agancskiállításokon sem volt minden díjazott bika kárpáti, kikerült elég Som­ogy­­ból, Tolnából, Baranyából is, de mégis azt kellett ebből látnunk, hogy a háború, forradalmak pusztu­lásából átmentett anyagból ott sok történt a szarvas minőségének az emelésére. Történt Romániában is, bár szerény véleményünk szerint egy évtized elég lett volna ahhoz, hogy a nagy hírre tett erdélyi bi­kák elveszítsék elsőbbségüket. T. i. ott tilos volt a tehén, borjú lövése. Ha tudjuk is, hogy medve, far­kas, hiúz, az ott talán soha meg nem fékezhető vad­­orzás és zord telek, többet pusztítanak, mint más or­szágrészeken vagy országokban, ezt a rendszabályt teljes egészében megérteni soha nem fogjuk, mert kell, hogy a jobban óvott területeken magával hozza a túlszaporulatot és azzal a minőség visszatartóz­­hatatlan hanyatlását. Emelkedett tehát a minőség Romániában, Magyar­­országon. Megállt vagy hanyatlott Lengyelország­ban és nálunk. Nem tudom, hogy mi okozta Lengyel­­országban, ha nem tévedek, részben ott is a tehe­nek és borjak­ túlkímélése volt az ok. De szeretnék rámutatni vagy rájönni arra, hogy mi okozta ezt nálunk? Ez nem tisztán a vadász kíváncsisága vagy aggálya a jövőt illetőleg, hanem egy szlovákiai la­kosé, akinek szívén fekszik egy természeti kincsünk­nek a sorsa. Szeretnék az okokra rámutatni, amelyek ezt a múltban okozták, hogy jobban csináljuk, úgy, ha egyszer ismét lesz nemzetközi mérkőzés, ne kell­jen pirulnunk. Egy oka az egyes nagyobb erdőbirtokok szétdara­­bolása. Nem akarok ennek a nemzetgazdasági kárá­ra most rámutatni, ami különben korunknak a kollek­tivizmus felé haladásával se hozható összhangba, csak a szarvassal kapcsolatos hatására akarok rá­mutatni. Volt egy kézben mondjuk 16000 hold erdő. Képzelhető, hogy egy ilyen területen könnyebben le­hetett elérni olyan állományt, amelyből évenként né­hány jó bikát lehetett kilőni. Kézben volt az állo­mány, lehetett szabályozni, nem kellett attól félni, hogy a megkímélt fiatal bikát, mire öreg lesz, a szom­szédok valamelyike fogja elejteni. Most ez a terület 8 kézben van, községin, szövetkezetin, magánoso­kén. Csupa kisebb, önálló terület és ezen területek tulajdonosai vagy bérlői mind meg akarják lőni erős bikájukat. De nem lehet, mert 16.000 holdon lehet évenként 2, mondjuk 4 igazán jó bikát lőni, de nem lehet 8-at vagy 16-ot, mert hisz a legtöbb vadász nem éri be eggyel. Nincs erős, hát essen gyengébb! Előbb eltűnnek a 8 és 7 kilósak, azután sorra kerül­nek a hat kilósak és pár év múltán azt halljuk: a mi vidékünkön már 5 kilós agancs erős. Most nézzük, hogy miként lesznek a bikák tőve. Kevés olyan terület van, ahol a tulajdonos, mint vér­beli vadász, maga állapítja meg, hogy melyik bika az, amely golyóérett és melyik nem az. Az ilyen te­rületeken rendesen nincs is baj, mert a személyzet is tudja, hogy mihez tartsa magát. De hány ilyen területünk van? Megszámlálhatnám az ujjaimon. Vegyünk most olyan területet, amely nagy, amely­re a tulajdonos gondot fordít, sok pénzébe van. Nem lehet tőle rossznéven venni, hogy valamit ebből sze­retne visszalátni. Kiad tehát bika lelövést. Megjön a pénzes, a fizető vendég, aki üres kézzel nem akar elmenni és meglövi azt a számú bikát, amelyre joga van. Kérdezem, nagyon fog válogatni? Meglövi, a­­melynek elfogadható az agancsa, jól fest a falon. Hogy milyen korú, az nem fogja nagyon érdekelni. Nézzük most a bérterületeket. Ma már a legtöbb­jén meg van határozva a szám, amit a bérlő lehet, de sok helyt még ma sincsen és régebben nem is gondoltak erre. Ha hosszabb a bérlet, akkor feltehető, hogy a bérlő válogat, csak legfeljebb az utolsó évek­ben nem fogja ezt tenni, de viszont a szokásos hat év szarvasnál nem hosszú, hanem rövid bérlet és ez alatt alig lehet díjas bikát nevelni. Szabálynak kelle­ne lennie szarvas területeken a 10 éves bérletnek, 12 még jobb volna. Ahol nincsen meghatározva a szám, ott sok helyt ki van szolgáltatva a fővad a legkímé­letlenebb lelövésnek. Tudok egy esetről, ahol a bér­lő nem csak maga lőtt agyon minden bikát, de, ha elhagyta a területet, akkor a személyzettel is levette. A tulajdonos tehetetlen volt. Jóhiszeműen adta ki, mert vérbeli vadásznak adta, de ez meghalt és örö­kébe lépett fia, ez meg garázdálkodott. Semmit nem lehetett ez ellen tenni, mert hisz a hatóságok keze meg volt kötve a semmi korlátozást nem tartalmazó szerződés folytán. Az egyetlen, amit mégis elért, az volt, hogy a bérszerződés utolsó évében a hatóság megtiltott minden lelövést. Milyen törvény vagy ren­delet alapján tehette ezt, nem tudom, de megtette és csak dicsérni lehet ezért. Egy hegység jó nagy részén évekre tönkre tette ez a pecér a szarvas állo­mányt. És hány helyen volt és van ez még így. Rá akartam röviden mutatni a lelövés kiadása és a bérleti szerződések helytelen megkötése folytán származó károkra. Nem mintha ilyenek nem áll­hatnának elő akkor is, ha korlátozva van a bikák száma. Mondjuk hat bika, de nincs megmondva, hogy - 4 -

Next