Vadászlap, 1941 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1941-01-01 / 1. szám
kell, hogy ejtsen minden vadászt, minden természetbarátot. A Kárpátok, amelyek nálunk kezdődnek, kitermelik a jó szarvasokat, de ezek a Kárpátok más országokba eső részein lesznek lőve és Magyarországon, amelynek nincsenek Kárpátjai. Akkor a köztársasághoz tartozott még Kárpátalja, amely részben Galíciával, részben Romániával volt határos és mindig híres volt kiváló szarvasairól. Ha, mondjuk, Szlovákiában nem is, de onnét csak ki kellet volna kerülnie néhány arany pajzsos bikának. Ugyanaz a hegylánc, ugyanazok a fanemek, ugyanaz a szarvasfaj vagy család és mégis...?! A magyaországi 10 díjazott között egy mármarosi volt, a többi mind a trianoni magyar területről származott. A pesti régi agancskiállításokon sem volt minden díjazott bika kárpáti, kikerült elég Somogyból, Tolnából, Baranyából is, de mégis azt kellett ebből látnunk, hogy a háború, forradalmak pusztulásából átmentett anyagból ott sok történt a szarvas minőségének az emelésére. Történt Romániában is, bár szerény véleményünk szerint egy évtized elég lett volna ahhoz, hogy a nagy hírre tett erdélyi bikák elveszítsék elsőbbségüket. T. i. ott tilos volt a tehén, borjú lövése. Ha tudjuk is, hogy medve, farkas, hiúz, az ott talán soha meg nem fékezhető vadorzás és zord telek, többet pusztítanak, mint más országrészeken vagy országokban, ezt a rendszabályt teljes egészében megérteni soha nem fogjuk, mert kell, hogy a jobban óvott területeken magával hozza a túlszaporulatot és azzal a minőség visszatartózhatatlan hanyatlását. Emelkedett tehát a minőség Romániában, Magyarországon. Megállt vagy hanyatlott Lengyelországban és nálunk. Nem tudom, hogy mi okozta Lengyelországban, ha nem tévedek, részben ott is a tehenek és borjak túlkímélése volt az ok. De szeretnék rámutatni vagy rájönni arra, hogy mi okozta ezt nálunk? Ez nem tisztán a vadász kíváncsisága vagy aggálya a jövőt illetőleg, hanem egy szlovákiai lakosé, akinek szívén fekszik egy természeti kincsünknek a sorsa. Szeretnék az okokra rámutatni, amelyek ezt a múltban okozták, hogy jobban csináljuk, úgy, ha egyszer ismét lesz nemzetközi mérkőzés, ne kelljen pirulnunk. Egy oka az egyes nagyobb erdőbirtokok szétdarabolása. Nem akarok ennek a nemzetgazdasági kárára most rámutatni, ami különben korunknak a kollektivizmus felé haladásával se hozható összhangba, csak a szarvassal kapcsolatos hatására akarok rámutatni. Volt egy kézben mondjuk 16000 hold erdő. Képzelhető, hogy egy ilyen területen könnyebben lehetett elérni olyan állományt, amelyből évenként néhány jó bikát lehetett kilőni. Kézben volt az állomány, lehetett szabályozni, nem kellett attól félni, hogy a megkímélt fiatal bikát, mire öreg lesz, a szomszédok valamelyike fogja elejteni. Most ez a terület 8 kézben van, községin, szövetkezetin, magánosokén. Csupa kisebb, önálló terület és ezen területek tulajdonosai vagy bérlői mind meg akarják lőni erős bikájukat. De nem lehet, mert 16.000 holdon lehet évenként 2, mondjuk 4 igazán jó bikát lőni, de nem lehet 8-at vagy 16-ot, mert hisz a legtöbb vadász nem éri be eggyel. Nincs erős, hát essen gyengébb! Előbb eltűnnek a 8 és 7 kilósak, azután sorra kerülnek a hat kilósak és pár év múltán azt halljuk: a mi vidékünkön már 5 kilós agancs erős. Most nézzük, hogy miként lesznek a bikák tőve. Kevés olyan terület van, ahol a tulajdonos, mint vérbeli vadász, maga állapítja meg, hogy melyik bika az, amely golyóérett és melyik nem az. Az ilyen területeken rendesen nincs is baj, mert a személyzet is tudja, hogy mihez tartsa magát. De hány ilyen területünk van? Megszámlálhatnám az ujjaimon. Vegyünk most olyan területet, amely nagy, amelyre a tulajdonos gondot fordít, sok pénzébe van. Nem lehet tőle rossznéven venni, hogy valamit ebből szeretne visszalátni. Kiad tehát bika lelövést. Megjön a pénzes, a fizető vendég, aki üres kézzel nem akar elmenni és meglövi azt a számú bikát, amelyre joga van. Kérdezem, nagyon fog válogatni? Meglövi, amelynek elfogadható az agancsa, jól fest a falon. Hogy milyen korú, az nem fogja nagyon érdekelni. Nézzük most a bérterületeket. Ma már a legtöbbjén meg van határozva a szám, amit a bérlő lehet, de sok helyt még ma sincsen és régebben nem is gondoltak erre. Ha hosszabb a bérlet, akkor feltehető, hogy a bérlő válogat, csak legfeljebb az utolsó években nem fogja ezt tenni, de viszont a szokásos hat év szarvasnál nem hosszú, hanem rövid bérlet és ez alatt alig lehet díjas bikát nevelni. Szabálynak kellene lennie szarvas területeken a 10 éves bérletnek, 12 még jobb volna. Ahol nincsen meghatározva a szám, ott sok helyt ki van szolgáltatva a fővad a legkíméletlenebb lelövésnek. Tudok egy esetről, ahol a bérlő nem csak maga lőtt agyon minden bikát, de, ha elhagyta a területet, akkor a személyzettel is levette. A tulajdonos tehetetlen volt. Jóhiszeműen adta ki, mert vérbeli vadásznak adta, de ez meghalt és örökébe lépett fia, ez meg garázdálkodott. Semmit nem lehetett ez ellen tenni, mert hisz a hatóságok keze meg volt kötve a semmi korlátozást nem tartalmazó szerződés folytán. Az egyetlen, amit mégis elért, az volt, hogy a bérszerződés utolsó évében a hatóság megtiltott minden lelövést. Milyen törvény vagy rendelet alapján tehette ezt, nem tudom, de megtette és csak dicsérni lehet ezért. Egy hegység jó nagy részén évekre tönkre tette ez a pecér a szarvas állományt. És hány helyen volt és van ez még így. Rá akartam röviden mutatni a lelövés kiadása és a bérleti szerződések helytelen megkötése folytán származó károkra. Nem mintha ilyenek nem állhatnának elő akkor is, ha korlátozva van a bikák száma. Mondjuk hat bika, de nincs megmondva, hogy - 4 -