Nimród, 1920 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1920-07-01 / 7. szám

98 NIMRÓD 1920. JULIUS HÓ. VADÁSZGONDOK. Irta: Bársony István. 1920 junius 9. A magyar nemzet mostani borzasztó válságából az árdrágítókon és lánckereskedőkön kívül minden egyes ember és minden intézmény kiveszi a részét; de talán senki és semmi sem jobban, mint a magyar vadászat, melynek ez idő szerint sem területei, sem vadja, sem eszközei nincsenek ; ellenben az anarchia még a megmaradt vadászati lehetőségeket is tökéle­tes megsemmisítéssel fenyegeti. Hiába próbálnánk vigasztaló reménységekben enyhülést találni sötét lehangoltságunkra, egyelőre az ilyen reménységeket jóformán semmi sem indokolja. Az ország egyéb, még nagyobb bajai mellett a vadászat ügye mind­­mostanig teljesen háttérbe szorult. A szó­ szoros értelmében vett vérbeli vadászokon kívül senkinek még csak eszébe sem jut, hogy tudomásul vegye a mi bajunkat, amely pedig sok vonatkozásában an­­­nyira összefügg a közérdekkel, hogy elhanyagolása valamennyiünk komoly kárát jelenti egyszersmind. A vidéken akárhány helyen a mostani tilalmi időben is úgy vadásznak az «úri mulatságra» rá­kapott jött-ment puskások, mint a Búza Barna, meg a Kun Béla idejében. Törvény­tisztelet egyál­talában nincs; lövik a hasas nyulak lövik az őz­­sutát, a fácántyúkot és mindent, ami puska elé kerül. A mai kicsi, sőt törpe Magyarország vad­állománya pedig pusztul, tönkre megy. Az olyan szórványos jelenséget, hogy egyes helyeken — inkább csak a «muníció» teljes hiánya miatt — jobb a hely­zet, nem a jobb belátás, hanem az okozza, hogy már a vadorzóknak sincs vadásztöltényök. Népünk eldurvult erkölcse sehol sem mutat nagyobb elfa­julást, mint épen a vadászati vonatkozásokban. A vadorzók száma minden képzeletet felülmúl s a mai vadorzók legtöbbje bármely pillanatban kész azok ellen is használni fegyverét, akik jogosan akar­ják megakadályozni a visszaéléseiket. Mindezzel szemben az igazi tisztességes vadászközönség teljesen tehetetlen. Vadóvás, vadtenyésztés, vadkímélet, is­meretlen fogalmakká váltak. A föld népe, amelynek a bolsevizmus letörésében kétségtelenül a legtöbbet köszönhetjük, ezen az egy téren ma is ott folytatja, ahol a kommunisták elhagyták. Ezeknek a soroknak az írója nemcsak a föld­nek — a magyar földnek, — hanem a magyar föld népének is rajongója, van tehát joga hozzá, hogy a vérségi kapocs szeretetével állapítsa meg ezeket a tarthatatlan visszaéléseket. Persze, ez ma­gában véve még nem orvosság és nem orvoslás, legfeljebb diagnózis. Ez a diagnózis pedig azt mu­tatja, hogy a baj fő forrása ma ott van a föld népé­nek az elrontottságában. Ezen a puszta tilalmak mindaddig nem fognak alaposan segíteni, amíg a nép erkölcsét gyökeres revízió alá nem bírjuk venni, a leghathatósabb tevékenységgel párosítva ezt abban az irányban, hogy haladéktalanul megtörténjék minden a nép jobb nevelése érdekében. Ennek intézményesen kell történnie az egész vo­nalon. De a társadalmi akciók megfelelő részvétele nélkül hiányzanék az a meleg ügyszeretet a refor­málásból, amely az egyéni áldozatoktól, a személyes munkától sem riad vissza. Újabban üdvös és sokat ígérő kezdeményezések vannak keletkezőben erre a célra. Ilyen a Falu-Szövetség, amely a falu népé­nek az erkölcsi és anyagi érdekeit egyképen készül hathatós védelmébe venni; ilyen a Sólyom is, amely a «Move» kebelében az egész országra kiterjedően alakult a vadászat olyan istápolására, amelynek a falu tisztességes népe is a legnagyobb hasznát fogja látni, de a vadászat terén a legfőbb feladat mégis természetesen azokra a kompakt testületekre hárul, amelyek egyrészt mint már szervezetten működő országos társulások, másrészt mint a magyar vadá­szat decentralizált kisebb szervei (a vidéki vadász­társulatok) vannak hivatva szakértelmükkel és rá­termettségükkel az ügyet szolgálni. Ilyen Országos szervezet ma három van, amelyek együttes törekvéseit, testvéri megértését, nemes ver­sengését, de minden ellenségeskedés, féltékeny­­kedés és­ személyi ambíciók törtetése nélkül, — sze­retnék végre valahára látni, tapasztalni. Olyan ret­tentő csapások érték ezt a boldogtalan országot, annyira szükségünk van egymásra, olyan nagy jog­gal követeli ma a Haza az elsőtől az utolsóig min­denkitől, hogy csak a nemzetmentés eszményi célja lebegjen szeme előtt s tegyen félre mindent, ami ezt hátráltatja : hogy új bátorsággal merek — nem tudom már hányadszor — propagandát kezdeni első sorban is a sóvárgott, a nélkülözhetetlen, az egyedül üdvözítő Béke mellett, melynek a hiánya, — még a békében is hiánya, — ártott legtöbbet a magyar­nak, ezer esztendő során mindig. Beismerni annyi, mint javulni; ne tartózkodjunk hát annak a nyílt megmondásától, hogy a magyar vadászok külön testületei közt nem volt meg eddi­­gelé az az egymást megbecsülő hangulat (mondjuk ennek), amelyet pedig nemcsak a közös cél kíván meg, hanem amelyet a testületek egyes tagjai vala­mennyiének osztályrészéül szeretnénk juttatni. Hisz’ ki van közelebb egymáshoz bármely társadalmi kap­csolatban, mint a vadásztestvérek, akik ha az ország két szélsőséges végéről összekerülnek, egymásban mindjárt a lelki rokont érzik, pedig azelőtt hírét sem hallották egymásnak. Ezt a csodálatosan szép és annyira megható egységet halálos kár és vétek megbontani, hisz’ az ily szétkülönböztetésnek leg­nagyobb kárát mindig a közös érdek vallja. Aki ezt meg nem érti, aki ez ellen vét, az az ügynek magának ellensége. Azzal tehát úgy kell elbánni, mint békebontóval, mint felforgatóval, mint kártevő elemmel, akármilyen tetszetős jelszavakat ír is a zászlajára. Az a hosszú keserves szünet, amely az egész vonalon hallgatásra kényszerített bennünket lapjaink elnémításával, most véget ért; és ha még messze vagyunk is a «status quo ante »-tól, de a hangunk megjött; beszélhetünk egymással és egymáshoz ; el­mondhatjuk gondolatainkat, panaszainkat, sérelmein­ket, terveinket. Tessék az ilyet és mindent, amit vadász a vadásznak szán, kellő és illő tisztelettel elmondani, ugyanígy meghallgatni és azzal a jóin­dulattal vonni be a vitába,­­ha erre kerül a sor, amely nélkül a barátságos megértés helyére okve­­tetlenül olyan idegesség kerül, amely a higgadt és tanulságos eszmecserét lehetetlenné teszi. Meg kell mindenekelőtt érteni mindnyájunknak, hogy egyetlen egy sincs köztünk, aki joggal dicse­kedhetnék azzal, hogy ő másoktól nem tanulhat és hogy az ő szava, kijelentése, azért döntő, mert éppen

Next