Nimród, 1927 (15. évfolyam, 1-36. szám)

1927-04-10 / 11. szám

188 NIMRÓD VADÁ­SZUJSÁG 1927 Április 10. címén. De a grófi uradalom erdejét a határos részeken azok a gézengúz pásztorok a legnagyobb tilalom dacára is végiglegeltetik. A tavasz melege Ág község munkabíró népét nem találja otthon, mert szerte az országban gazdasági munkával szer­zik meg a télire valót, s ez idő alatt csak a nélkülözhetet­lenek és gyengék viselik gondját a községnek. A dér már otthon zúzmarát von az ági atyafiak bajuszára. Ekkor már Janó is leakasztja öreg dupla puskáját a falról, mert bizony a hízóba adott sertés mellett még egy-két vaddisznó halála nem borítja fel a rendet! Idők folyamán híres hajtónemze­dék nevelődött ezen a vidéken. Az orvvadászoktól vagy régibb időkből maradt fenn az a szokás, hogy a hajtók egyéb járandóságot nem kaptak, mint a lőtt vadból a va­dászokkal egyenlő­ részt. Akkor is ők hajtottak, mikor a gróf a porosz herceggel lejött medvére vadászni. A vendég lőtt is egy medvét, s Kupidó, az öreg hajtó, odaállt a hatal­mas termetű herceg elé, rámutatva a medvére azzal, hogy azt ő hajtotta. A herceg a kíséretéhez intézett arra a kér­désére, hogy mit mondott az öreg? a feleletet be sem várva, egy nagy kékhasú bankót nyomott Kupidó kérges tenye­rébe. Nem is váltotta azt fel az ági búcsúig. Az ági vadá­szok még a mai napig is emlegetik ezt a nevezetes esetet. Az ágvári grófi uradalommal határos vadászterületek viszonyai történetünk idejében még nagyon rendezetlenek voltak. A területek nagy része a parasztok kezén volt, mert nadrágos ember ezen a vidéken a jegyzőkön és tanítókon kívül egyrészt nem is volt található, másrészt a városi vadász legfeljebb egy évben egyszer vetődött ide egy-egy hajtóvadászatra. A nagy kiterjedésű és messzefekvő erdők és a nehéz terep elriasztólag hatottak a kényelemszerető vadászokra, s így a vadászati jogot az inkább edzettebb parasztnép élvezte ; ezek közül persze sokan nem igen vizsgálták, hogy hol van a terület határa, hanem tiltott tájakra is elvetődtek. E jó szokásukat még akkor is megtartották, amikor a nem régen e vidékre került fiatal kasznárt is elkalauzolták egy hajtóvadászatukra, még pedig nem szerencsétlenebb helyre, mint a grófi uradalom kellős közepébe. Tizenhárom próbás «beszervezett» orvvadászok voltak ezek! A «beszervezett» szónál találóbb kifejezést nem is lehet reájuk alkalmazni. Társadalmi vonatkozásban miben sem különböznek többi derék, becsületes polgártársaiktól, értelmesség és találékonyság tekintetében a különbség inkább javukra írható. Vadászterülettel rendelkeznek. A hatóságok által megkövetelt feltételeknek eleget tesznek. A mások területén, különösen a védett grófi területeken a vadászat oly édes szenvedély nekik, mint a tiltott sze­relem. Messze vidékeken lakó rokon cimborák révén el­kerülnek a harmadik vármegyébe is és ha személyesen nem is, de legalább hírből majd mindnyájan ismerik egy­mást. Aki pórul jár közülök, az megszenved érte, de el nem árulja a többit. Az ágvári uradalom hatezer holdja jelentéktelenebb részét képezi a trianoni határ által elvágott hatalmas erdő­birtoknak, s történetünk idejében csupán egy erdővéd és két erdőőr felügyelete alatt állott. Az erdőbirtokon foly­tatott juhászat, rétek, mezőgazdasági területek felügye­letére és kezelésére e zavaros időkben egy új hasznát alkal­maztatott, kit a szomszédos vadásztársaság mint tájéko­zatlan idegent és «grófi» embert tárt karokkal fogadott kebelébe, s a legelső alkalommal az erdei m­esgyéket még nem ismerő kasznárt bevitték a tilosba. Szerencsétlen hely volt ez az orvvadászokra már csak azért is, mert Kopcsó, a rettegett erdővéd, már régen éppen erre a társaságra pályázott, s már ott is állott készen tar­tott fegyverével egy jó bükkfa megett. Nem is sejtette, hogy a kasznár is közöttük van és azt hiszem, azt még mai napig sem tudja. Ott volt azonban az, akire már régen pályázott! Szolgálati golyós Winchesterét ráfogva, fegyverének átadására szólította fel. Az ilyenkor szokásos heves szó­váltások és taglejtéseknek az volt a szomorú vége, hogy Kopcsó úgy meglőtte az egyik parasztpuskást, hogy az még pár napig élt, de azután «beadta a kulcsot». A társaság erre szétrebbent. A fiatal kasznár csak most vakarta a füle tövét, hogy hová került. Nagy sietségében Ág község felé loholt. Nagy távolságot hagyott már maga után, amikor meg­állt ; verejtékét törü­lgetve, óráját megnézte, mely egy­negyed hármat mutatott. Továbbszaladt Ág felé. Janó hivatalos órája három órát jelzett, mikor a kasznár oda belépett. Egy kézmozdu­lattal ... és az óra kettőt mutatott. Janó bejött. — Ugy­e két óra van, Janó ? — Igenis, tekintetes uram. — Eljöttem adót fizetni. A törvényszéki tárgyaláson csak azok voltak jelen, akiket az erdővéd felismert és a nyomozáskor megnevezett. A többiek az erdővéd láttávolán kívül voltak, s ezek az orvvadászok régen bevált titoktartásának homályában az igazság sújtó keze elől elmenekültek. Az erdővéd, bár a jogos önvédelem hangoztatásával és annak érzetében védekezett, a keresztkérdésekbe annyira belezavarodott, hogy másfél évig gondolkozhatott a tör­vényház kosztján arról, hogy kinek volt igaza. A jogos önvédelmet nem tudta igazolni. Janó pedig a kritikus nap estéjén kissé eltöprengett azon, hogy miért kérdezte a tekintetes úr tőle, hogy «ugy­e két óra, Janó?», mikor az ő óráját mindenki láthatja, ha bejön a hivatalába, mert hiszen az oly magasra van füg­gesztve. Mikor az uradalmi vadászatról értesült, az összes orvvadász-puskát csendőrkézre adta, s végérvényesen le­mondott a vadászatról. A kasznár évek múlva restelkedve mondotta el nekem, hogy járatlansága milyen kellemetlenségbe sodorta, s az óraesetet is leplezetlenül feltárta, mert hiszen azt úgy sem akarta a törvényszéki eljárásban felhasználni. Az orv­­vadászbecsület különben is méltányolta ártatlanságát, így történt ez az Úrnak egy ezer­kilencszáztizen­kilence­dik esztendejében. Azóta az ágvári uradalom erdeiben minden csendes! Terjesszük a Nimród Vadászujságot!

Next