Nimród, 1929 (17. évfolyam, 1-36. szám)

1929-04-10 / 11. szám

NIMRÓD VADÁSZUJSÁG 1929 április 10 . 188 hogy az ünnepekre vadhúst lőjenek és számításomban nem is csalódtam. Az idei madárvonulás Somogyban cirka két héttel tolódott el, tehát március hó 23-án utaztunk le és a hét első két napján szalonkára hajtattunk eredménnyel. Ez­után akartam megkezdeni itthon teljesen felépített ter­vem végrehajtását. Szerdán vendégeim barátommal együtt — kit halaszt­hatatlan dolga Pestre szólított — elutaztak. Csütörtökön délelőtt a falun keresztül magam is a vasútállomáshoz men­tem, látszólag elutaztam, de a szomszéd állomáson leszállva egy másik faluból való vadőrömmel a nagypéntekre vir­radó éjszakát a faluhoz közel eső erdőszélen töltöttük figyelő állásban — eredmény nélkül. Pénteken reggel egy ember jelent meg az erdő szélén levő erdészházban és fa­ritkítás ürügye alatt az erdőőr után érdeklődött, ahol előre elkészített terv szerint azt a választ kapta, hogy az erdőőr hivatalos ügyben feljebbvalójához ment. Nagypénteket az egyik közeli szőlőhegyen, egy elhagyott pincében olva­sással, pihenéssel töltöttem, már korán délután újra el­foglaltuk lesállásunkat. Figyelőhelyem egy szálerdő szé­lén, enyhe hajlással lejtő, ültetett, még alacsony vágás, hol minden oldalon jobbra-balra jó kilátás nyílik a vetésre kiváltó legjobb vadváltókra. A helyet, feltevésem szerint, mint legjobb vadváltót a csirkefogóknak feltétlenül ismer­niük kellett, mert a télen is itt lőtték meg a kiváltó őzet, amelynek vérét februárban megtaláltam. Enyhe, felhős, márciusi est, kissé élénk északnyugati jó széllel. Öt, fél hat, hat óra, mozdulatlanul ülök vadász­székemen, tőlem balra cca 300 lépésre vadőröm. Negyed hét, a fácánok galyáznak, tőlem balra, a vadőröm irányá­ból egy őzbak riaszt. . . Fél hét, fejem felett lassan, bagoly­szerű repüléssel, korrogva húz egy magányos vándor, majd két percre rá, lőtávolon belül, élesen pisszegve egy szerel­mes szalonkapár. Fájó szívvel nézek feléjük, de nem tehe­tem kockára álmatlan éjszakám fáradságos munkáját. Háromegyed hét órakor tőlem jobbra, a szálerdő szélén, alig 150—200 lépésre durran a puska, a domboldal szürke lő­porfüsttel teli s­tukkeren át az esti szürkületben mintha sötét alakok mozognának a vágásban. Bókasíppal adott jelemre vadőröm nemsokára mellettem áll, de az esti szür­kületben kilátástalannak látszik, hogy őket elcsíphessük. Legalább négyen-öten vannak, közeledésünket előre meg­hallanák, vagy meglógnának, vagy valamely fa mögül gazul, orvul lőhetnének ránk. Mást választottam. Úgy éreztem, hogy az erdőnek falu felé eső részén húzódó völgyben takarva fognak haza­menni, úgy gondoltam, — miután előző nap esett — hogy reggel lábnyomaikat lenyomozva a faluban levő csendőr­séggel eredményesen nyomozhatok utánuk. Az­éjt az erdőn virrasztva töltöttük, több lövés nem esett hajnalban sem, tehát hazamentek. Szombaton reggel lenyomoztuk az erdő szélét , öten voltak. Ketten szegestalpú, egy sima­­talpú bakancsban, egy patkósarkos csizmában és egy dutyiban­. Azonnal a faluba a csendőrörsre siettem, saj­nos, az egész Örs a szomszéd községben — vásár lévén — szolgálatban volt, a helyzet kritikusnak látszott. Időt nyertek. Tervem az volt, hogy a faluban a vadorzással gyanú­sítható egyéneket összeszedve, a lemért és esetleg egyező lábnyomok alapján tudjuk a nyomozást lefolytatni. A szombati nap nehezen, lassan telt el, a járőrök este vonultak be s azonnal haditanácsot tartottam a csendőr­őrs vezetőjével. A csendőrörsön megtudtam, hogy a vad­­orzásért már büntetett egyének közül egy mindig dutyi­ban­ szokott járni, tehát valószínű volt, hogy ez is benne volt a bandában. Vasárnap hajnalban négy járőrrel rajtaütésszerűen összeszedtük azokat a gyanús egyéneket, akiket a falu­ban mint mindenre kapható, elszánt, rovott múltú embe­reket ismertek s rövid, de «gyengéd» vallatás után be­vallották, hogy öten voltak, akik nagypénteken egész nap a cca 10 kilométerre fekvő grófi és a szomszédos püs­pöki erdőben vadásztak, illetőleg hajtottak — este haza­felé még az én területemen lesbe álltak — s ott egy őzre lőttek, de nem kapták meg. Reggel 4-től 8 óráig köröm­­szakadtáig tagadták, hogy valamit lőttek volna s csak azután, a keresztkérdések súlya alatt, amikor már az asszonyok kihallgatására is sor került, vallották be, hogy bizony ők egy őzsutát lőttek, amit az erdőben megnyúz­tak és a húsát egymás között még szombaton szétosztották, sőt egy részét már el is fogyasztották. A megtartott ház­kutatások során hat darab engedély nélküli lőfegyver, közte egy farokra felszerelhető német Mauser ismétlő katonai golyóspisztoly s rengeteg golyós- és söréteslőszer került elő a leglehetetlenebb helyekről. A fegyverek és a lőszer beszerzésére vonatkozó kikérdezésre hazudtak és tagadtak a körömszakadtig, azt azonban bevallották, hogy az orvvadászatot már évek óta rendszeresen űzték. Az egyik bevallotta, hogy egymaga az idén három bikára lőtt, egyet sem kapott, egy tizenhatost háromszor is meg­lőtt, de nem tudta megkapni. (A hét elején tartott szalonka­­hajtásban a sűrűbben a hajtók három szarvasnak fej­nélküli csontvázát találták meg.) Egy tizennégyes biká­nak baltával szétvert koponyás agancsát a házkutatás során meg is találták. A csendőrség kiváló ügyességgel és eréllyel végezte munkáját. Mind az öt notórius dolog­kerülő, kommunista érzelmű, falopásért és vadorzásért már büntetett egyén volt, akik az eddig kapott enyhe bün­tetéseket mosolyogva fogadták. Az egyik vadorzásért már többször büntetett ember kérdésemre mosolyogva mondta, hogy legutóbb elköve­tett vadorzásáért is csak 10 napi elzárást és 12 pengő bír­ságot kapott, tehát ha ő egy őzet lő , «még mindig jól jön ki». Uram Isten! megérjük-e még, hogy az emberi életet is oly gyakran veszélyeztető vadorzásra kiszabható el­avult törvényes intézkedések német mintára végre-vala­­hára megszigoríttassanak. Vadászüdvvel: dr. Balogh Kálmán, felsőházi osztálytanácsos.

Next