Nimród, 1929 (17. évfolyam, 1-36. szám)
1929-04-10 / 11. szám
NIMRÓD VADÁSZUJSÁG 1929 április 10 . 188 hogy az ünnepekre vadhúst lőjenek és számításomban nem is csalódtam. Az idei madárvonulás Somogyban cirka két héttel tolódott el, tehát március hó 23-án utaztunk le és a hét első két napján szalonkára hajtattunk eredménnyel. Ezután akartam megkezdeni itthon teljesen felépített tervem végrehajtását. Szerdán vendégeim barátommal együtt — kit halaszthatatlan dolga Pestre szólított — elutaztak. Csütörtökön délelőtt a falun keresztül magam is a vasútállomáshoz mentem, látszólag elutaztam, de a szomszéd állomáson leszállva egy másik faluból való vadőrömmel a nagypéntekre virradó éjszakát a faluhoz közel eső erdőszélen töltöttük figyelő állásban — eredmény nélkül. Pénteken reggel egy ember jelent meg az erdő szélén levő erdészházban és faritkítás ürügye alatt az erdőőr után érdeklődött, ahol előre elkészített terv szerint azt a választ kapta, hogy az erdőőr hivatalos ügyben feljebbvalójához ment. Nagypénteket az egyik közeli szőlőhegyen, egy elhagyott pincében olvasással, pihenéssel töltöttem, már korán délután újra elfoglaltuk lesállásunkat. Figyelőhelyem egy szálerdő szélén, enyhe hajlással lejtő, ültetett, még alacsony vágás, hol minden oldalon jobbra-balra jó kilátás nyílik a vetésre kiváltó legjobb vadváltókra. A helyet, feltevésem szerint, mint legjobb vadváltót a csirkefogóknak feltétlenül ismerniük kellett, mert a télen is itt lőtték meg a kiváltó őzet, amelynek vérét februárban megtaláltam. Enyhe, felhős, márciusi est, kissé élénk északnyugati jó széllel. Öt, fél hat, hat óra, mozdulatlanul ülök vadászszékemen, tőlem balra cca 300 lépésre vadőröm. Negyed hét, a fácánok galyáznak, tőlem balra, a vadőröm irányából egy őzbak riaszt. . . Fél hét, fejem felett lassan, bagolyszerű repüléssel, korrogva húz egy magányos vándor, majd két percre rá, lőtávolon belül, élesen pisszegve egy szerelmes szalonkapár. Fájó szívvel nézek feléjük, de nem tehetem kockára álmatlan éjszakám fáradságos munkáját. Háromegyed hét órakor tőlem jobbra, a szálerdő szélén, alig 150—200 lépésre durran a puska, a domboldal szürke lőporfüsttel teli stukkeren át az esti szürkületben mintha sötét alakok mozognának a vágásban. Bókasíppal adott jelemre vadőröm nemsokára mellettem áll, de az esti szürkületben kilátástalannak látszik, hogy őket elcsíphessük. Legalább négyen-öten vannak, közeledésünket előre meghallanák, vagy meglógnának, vagy valamely fa mögül gazul, orvul lőhetnének ránk. Mást választottam. Úgy éreztem, hogy az erdőnek falu felé eső részén húzódó völgyben takarva fognak hazamenni, úgy gondoltam, — miután előző nap esett — hogy reggel lábnyomaikat lenyomozva a faluban levő csendőrséggel eredményesen nyomozhatok utánuk. Azéjt az erdőn virrasztva töltöttük, több lövés nem esett hajnalban sem, tehát hazamentek. Szombaton reggel lenyomoztuk az erdő szélét , öten voltak. Ketten szegestalpú, egy simatalpú bakancsban, egy patkósarkos csizmában és egy dutyiban. Azonnal a faluba a csendőrörsre siettem, sajnos, az egész Örs a szomszéd községben — vásár lévén — szolgálatban volt, a helyzet kritikusnak látszott. Időt nyertek. Tervem az volt, hogy a faluban a vadorzással gyanúsítható egyéneket összeszedve, a lemért és esetleg egyező lábnyomok alapján tudjuk a nyomozást lefolytatni. A szombati nap nehezen, lassan telt el, a járőrök este vonultak be s azonnal haditanácsot tartottam a csendőrőrs vezetőjével. A csendőrörsön megtudtam, hogy a vadorzásért már büntetett egyének közül egy mindig dutyiban szokott járni, tehát valószínű volt, hogy ez is benne volt a bandában. Vasárnap hajnalban négy járőrrel rajtaütésszerűen összeszedtük azokat a gyanús egyéneket, akiket a faluban mint mindenre kapható, elszánt, rovott múltú embereket ismertek s rövid, de «gyengéd» vallatás után bevallották, hogy öten voltak, akik nagypénteken egész nap a cca 10 kilométerre fekvő grófi és a szomszédos püspöki erdőben vadásztak, illetőleg hajtottak — este hazafelé még az én területemen lesbe álltak — s ott egy őzre lőttek, de nem kapták meg. Reggel 4-től 8 óráig körömszakadtáig tagadták, hogy valamit lőttek volna s csak azután, a keresztkérdések súlya alatt, amikor már az asszonyok kihallgatására is sor került, vallották be, hogy bizony ők egy őzsutát lőttek, amit az erdőben megnyúztak és a húsát egymás között még szombaton szétosztották, sőt egy részét már el is fogyasztották. A megtartott házkutatások során hat darab engedély nélküli lőfegyver, közte egy farokra felszerelhető német Mauser ismétlő katonai golyóspisztoly s rengeteg golyós- és söréteslőszer került elő a leglehetetlenebb helyekről. A fegyverek és a lőszer beszerzésére vonatkozó kikérdezésre hazudtak és tagadtak a körömszakadtig, azt azonban bevallották, hogy az orvvadászatot már évek óta rendszeresen űzték. Az egyik bevallotta, hogy egymaga az idén három bikára lőtt, egyet sem kapott, egy tizenhatost háromszor is meglőtt, de nem tudta megkapni. (A hét elején tartott szalonkahajtásban a sűrűbben a hajtók három szarvasnak fejnélküli csontvázát találták meg.) Egy tizennégyes bikának baltával szétvert koponyás agancsát a házkutatás során meg is találták. A csendőrség kiváló ügyességgel és eréllyel végezte munkáját. Mind az öt notórius dologkerülő, kommunista érzelmű, falopásért és vadorzásért már büntetett egyén volt, akik az eddig kapott enyhe büntetéseket mosolyogva fogadták. Az egyik vadorzásért már többször büntetett ember kérdésemre mosolyogva mondta, hogy legutóbb elkövetett vadorzásáért is csak 10 napi elzárást és 12 pengő bírságot kapott, tehát ha ő egy őzet lő , «még mindig jól jön ki». Uram Isten! megérjük-e még, hogy az emberi életet is oly gyakran veszélyeztető vadorzásra kiszabható elavult törvényes intézkedések német mintára végre-valahára megszigoríttassanak. Vadászüdvvel: dr. Balogh Kálmán, felsőházi osztálytanácsos.