Nimród, 1931 (19. évfolyam, 1-36. szám)

1931-02-01 / 4. szám

1931. FEBRUÁR 1. NIMRÓD VADÁSZUJSÁG annyira kimeríti, hogy teljesen kábult lesz s a különben jó vizsla megmagyarázhatatlan hibákat ,követ el. Ha nagy melegben vizslánknak hasznát akarjuk venni, gyakran kell itatnunk és fürösztenünk. A vizslázásnál a vadállományt is tekintetbe kell venni. Ahol sok az apróvad, a vizslát könnyebb mérsékelni és közömbösíteni. Viszont, ha vaddús területen társasvadá­szatokon sokat apportíroztatunk vele, ló­bolond lesz. Az ilyen területen a sebzett kicsapázását is csak gyakorlott vizslára lehet bízni, mert a gyakorlatlan vizslát zavarba hozza a sok egészséges vad felkelése és csapása. Ahol kevés a vad, ott a vizsla fokozott ambícióval dolgozik, de kézben kell tartani, mert a ritkán látott vad nagy izgalomba hozza és megfeledkezik a kötelező­ fegye­lemről. Társasvadászatokon a vizslánkat pórázon tartjuk s vele csak a sebzettet hozatjuk el. Semmi körülmények között sem engedjük revírozni, mert másokat zavar és a sok lövés, a fölösleges apportírozás szenvedélyessé teszi és nem lehet neki parancsolni. Vízi vadászatokon csak akkor engedjük kajtatni, ha kisebb kiterjedésű mocsárról vagy vízről van szó. Egyéb­ként ott is követeljük a reláció betartását. Az időszak annyiban van befolyással a vizslázásra, hogy a késő őszi és téli vadászatoknál a vizslát csak a sűrűségekben használjuk, nyílt terepen nem revíroztatunk vele, mert a vad éber s így a mozgó vizslától korán kel. Nyílt terepen leginkább a sebzett előkerítésére használjuk. A vadász egyénisége és természete játssza a legnagyobb szerepet a vizslázásnál. Az egyik vadász túlságosan ideges, a másik flegmás, az egyik szenvedélye nagyobb, mint a másiké, az egyikben a vadászat iránt van több érzék, a másikban a vizslászat iránt, az egyik többet követel a vizslától, a másik kevesebbet, és ki tudja, még hányféle eltérés van a vadászok egyéniségei között. Most el lehet képzelni, milyen sokoldalúnak kellene lenni annak a vizs­lának, hogy a sokféle egyéniséghez alkalmazkodni tudjon ! Ugyebár ezt attól az oktalan állattól nem kívánhatjuk, tehát nekünk kell a körülményeket figyelembe venni. A vizslázáshoz éppen azért nem lehet határozott direk­tívákat adni, mert a vadászok egyéniségei és természetük nem egyenlő. Csupán körvonalazni lehet, mit tartson a vadász szeme előtt, ha élvezettel akar vizslázni. Legfőbb igyekezetünk az legyen, hogy a vizsla össz­hangban dolgozzék velünk. A hozzáértő vizslás ezt hamar eléri. Kiismeri a vizsla jó és rossz oldalait, a jót igyek­szik fejleszteni, a rosszat pedig ellensúlyozni vagy meg­akadályozni. Azután összeszoknak s egymás hibái iránt elnézők lesznek. Az emberben vannak olyan hibák, me­lyeket le kell küzdenie, ha vizsláját nem akarja elrontani. Pl. a bosszú. Sok esetben, ha a vizsla valami helytelen­séget követ el, a vadász nem tud uralkodni magán és beteg lenne, ha ezt meg nem torolná. Ezek a megtorlások egytől egyig helytelenül alkalmazott kísérzetek. Semmi előnyére nem válik sem a vizslának, sem a vadásznak, ha mondjuk pl. a vizsla szorgos keresés után nem talál meg egy sebzett foglyot és ezért gazdája­ jól összerugdossa. Igen sokszor találkozunk ilyen kegyetlenséggel. Em­berileg azt képzeljük, hogy a vizsla a büntetés okát tudja. Nagy tévedés ezt hinni! Hisz akkor értelme a mienkével egyenrangú lenne! Mielőtt büntetünk, számoljunk a körülményekkel. Sokszor laikus vizslások vizslájukkal szemben a kérdőre­­vonást annyira túlságba viszik, hogy valóságos kereszt­kérdéseket tesznek fel, melyekre még embernek is nehéz lenne kifogásokkal élni. Legtöbb esetben azért tévednek azok, kiknek első vizslájuk van, mert a vizslában emberi értelmet tételez­nek fel, így történik meg, hogy pl. vásárolnak ma egy vizslát és holnap már vadászni mennek vele. Nem gon­dolják meg : ez éppen annyi, mintha egy magyar bank­hivatalnokot, kinek halvány sejtelme sincs a kínai nyelv­ről és a népről, beállítanának egy kínai bankba. Pedig a bankdolgokat érti. Az a szegény vizsla a szavak értel­mét nem ismeri. Ő régi gazdájának csak hang- és kéz­­jeleit, az arckifejezéseit, a hanghordozását, mozdulatait szokta meg és most egy új világba csöppent, ahol minden más. Csodálkozhatunk-e azon, ha a vizsla az új gazdáját, aki a vizsla fölfogása szerint egészen más nyelven beszél, egész másmilyen ember, meg nem érti! Neki minden ide­gen. S ebbe az új idegenszerűségbe nem tudja magát beletalálni, félszegnek, tehetségtelennek, rossznak minősí­tik, pedig jóllehet elsőrangú vizsla. Éppen ezért ezt az új világot először meg kell vele ismertetni, megszerettetni és csak azután kérhetjük szá­mon tudományát. A teljesítmények felismerése igen fon­tos. Sokan azt képzelik : a vizsla hivatása a vadat gaz­dája elé terelni, hogy az halomra lőhesse­n a vizsla rakásra hordja. És ha nem így cselekszik, elvesztette nimbuszát! Az ilyen téves felfogások elkerülése végett, aki vizslázni akar, ismerje meg elsősorban a vizsla képességeit, tulaj­donságait, munkáját és a vizslázás módját. A vizslázásnál legnagyobb átok az idegesség, mert ez átragad a vizslára is és akkor vége a vizslának is, meg a vadászatnak is! Ne legyünk kapzsiak! A kapzsi vadász mindent beírni akar és azt akarja, hogy ebben a leírhatnámsági vágyban vizslája segítségére legyen. Ha pedig ezt az emberfeletti kívánságot a vizsla nem tudja teljesíteni, bosszúnkat rajta töltjük ki. Vadászerény, ha a vadász fegyelmezni tudja magát! Az a vadász, aki a vizslával bánni tud, a vizslázás módozatait a vizsla természetéhez alkalmazza. Ez annyit jelent, hogy nem minden vizslával vadászhatunk egyen­lően. Némelyik vizsla túlságosan temperamentumos, ezzel már máskép kell bánnunk, mint a nyugodt természetű­vel ; az egyik röviden keres, a másik kilengései szélesek ; van amelyik hajlamos a beugrásra, míg a másik teljesen megbízható ; másképpen vadászunk az egyenesbe kereső­vel, mint a kilengővel ; van amelyik jól tartja a relációt, míg a másiknak semmi relációja nincs stb. Az ilyen különb­ségek mind más és más bánásmódot igényelnek s a vadá­szatra is befolyással vannak. Ennek bizonyítására, a vizsla­­természetek figyelembevételével, a vizslázásról néhány képet fogok bemutatni. Egy társaságban vagyok, vadászatról diskurálgattunk s hol ez, hol amaz adta elő kisebb vadászélményeit. Meg­ragadta figyelmemet, mikor az egyik úr a következő szavakkal hozta emlékezetébe barátjának valamely jele­netnek a színhelyét : — Tudod ott, ahol a vizslát ver­tük! — Nem tudtam szó nélkül megállni, hogy meg ne kérdezzem . — Mit véthetett az a vizsla, hogy kettőjük­nek kellett őt megverni? — Mit? — folytatja kidüllesztett mellel az előadó. — Az a gyalázatos minden lövésre beugrott, össze-vissza látott-futott, minden nyúl után elment, a sebzett foglyot nem találta meg, olyan volt, mint egy őrült. — No és mikor megvertétek, megtalálta? — kérdem. — Dehogy találta! Hiába magyaráztuk neki, mikor vertük , miért nem találtad meg? Miért szaladtál a nyúl után? Nem használt semmit — volt a válasz. Nem tudtam megállni, hogy gúnyosan meg ne jegyez­zem : — Meg vagytok teljesen győződve arról, hogy az 67

Next