Nimród, 1942 (30. évfolyam, 1-36. szám)

1942-09-20 / 27. szám

424 NIMRÓD VADÁSZLAP 1942. SZEPTEMBER 20. MILYEN IS A TURULMADÁR?! Irta Bástyai-Holtzer Lóránt. 1942 aug 31. Megjött a posta. Az ápoló hóna alatt az újságköteggel­­ sorra járja a betegszobákat és mindegyikbe bead 3—5 darabot. Mohón kapunk a legfrissebb hazai hírek után. Nekem egyik délben megjelenő politikai napilapunk jut. Már egészen a vé­gén tartok az olvasással, midőn egy lapozás után szemembe ötlik a cím : «Turulmadár tojásától pirosodnak a zselici gyere­kek.» A cikk elején megtudom, hogy a zselici irtások a Bakony­­erdőnél jóval nagyobb rengetegben vannak, ahol nagyon kevés ember lakik. Sem vasút, sem országút nem visz oda. (Ugyan, hogy jutott akkor el az újságíró úr?) Majd, hogy a mezei egeret «Miskának» hívják és a legnagyobb sértés, ha valakinek azt mondják ott, hogy «Miskának véllek, hallod-é?» Ilyenkor az ottani legények bicsakkal szereznek maguknak elégtételt, mert ráfogták, hogy mihaszna, dologkerülő, tolvaj. Majd rátér a cikk írója a turulmadárra. Úgy gondolom azonban, hogy talán a legjobb, ha a cikknek ezt a részét szóról-szóra írom le : «...Itt a rengetegben turulmadár is fészkel. — Istenem, turulmadár! — Legendás ősi madarfunk. Kicsit rokon a griffel és a phőnix-szel. Hisz egyazon világban élnek mindhárman : a mesékében. Milyen a turulmadár?­ — A madártan sohasem válaszolt erre, mert a tudósok még nem láttak turulmadarat. Fes­tők, szobrászok, sapkadíszítők és jelvény­készítők hatalmas szár­nyakkal ábrázolják. Költőink megénekelték, mint a magyar gondolat sebesröptű jelképét. Láthatatlan csodamadárnak ismerjük, mely ha felröpül, nagy dolgok történnek a Magyar­honban . ..» Majd így folytatja a cikkíró tovább : «.. .Én láttam a turulmadarat. Ott ült a fészke szélén, aztán felszállt , lecsapott és elragadt egy tollasodó csirkét.­­ Mivelhogy kánya volt (az író úr megdönthetetlenül meghatározta). Zselic népe ezt hívja turulnak. Persze irtja­, ahol csak éri. A gyerekek le­szedik a fészkét és nyersen kiisszák a tojását. Pirosodnak tőle. Szegény turulmadarunk . . .- így szól a közlemény a turulmadárról! Az újságíró úr, mint feljebb említettem, megmásíthatatlanul meghatározta a madárfajtát, amelyet Zselicen a nép turulmadárnak nevez és ezzel a dolog tudományos oldala el is van intézve. Szerintem, és úgy gondolom, hogy mások szerint is az lett volna a cikk írójának, hogy úgy mondjam kötelessége, mielőtt a cikket meg­írta volna, hogy elmegy a mi világhírű Madártani Intézetünkbe és ott érdeklődik közelebbről «a legendás hírű turulmadárról». No és arról, hogy tulajdonképpen milyen madarat is látott, amely a csirkét elvitte. Igen, mert nemcsak a kánya viszi ám el a csirkét! Hátha mégis annak a vágómadárnak (ragadozó) volt valami köze a turulmadárhoz! Ha a cikk írója elfáradt volna a Madártani Intézetbe, ott megtudta volna, hogy igenis az Intézet nagynevű főigazgatója, Vönöczky Schenk Jakab válaszolt is már több ízben arra, hogy a turul milyen madár. Ő ugyanis az az európai hírű tudós, aki igen behatóan foglalkozik turulmadarunkkal. Tehát a tudomány érdekében is igen jól tette volna, ha elmegy Intézetünkbe. Ott láthatott volna le­festve turulmadarat és esetleg össze tudta volna hasonlítani, hogy hasonlót látott-e? Legfőképpen azonban pontosan meg­tudta volna, hogy milyen is a turulmadár, mely sem nem griff, még csak nem is phőnix, hanem valódi húsból és vérből való nemes vadászsólyom. Haladjunk azonban sorjában. Már a XIII. században Kézai Simon említést tesz képes krónikájában egy turul nevű madárról, melyet eleink arra idomítottak, hogy azzal vadásszanak. Ez a madár oly erős és agancsú páratlan hatás, hogy még gyengébb, mint tavaly volt, pedig termetre elég rendes növésű volna. Annyira belemelegedett a beszédbe, hogy már nem folytat­hatta ülve, hanem felkelt és odaállott az asztal mellé. Olyan élénk színekkel ecsetelten adta elő minden cserkészését, lesét, csapázását és találkozását a szarvassal, hogy valósággal meg­mámorosodott a saját beszédétől. A végén legszívesebben azon­nal indult volna, hogy keressék fel és lőjék meg a bikát. Erről azonban egyelőre szó sem lehetett, mert odakint sűrű, fekete, csillagtalan éjszaka borult hegyre és völgyre. Látni nem lehetett semmit, és így céltalan lett volna az is, ha történetesen sikerül úgy becserkészni, hogy a puska végétől tíz lépésnyire bőg. Lőni nem lehetett volna. Közben úgy elterpeszkedett a szobában a pipa meg a ciga­retta füstje, hogy ki kellett nyitni ajtót, ablakot. Hűvös, nyirkos levegő vágódott be és percek alatt kiszorí­totta a füstöt a ködpárás őszi éjszakába. Lehűtötte a szoba levegőjét és lehűtötte a vadőr hevületét is. Amikorra becsuk­ták az ajtót meg az ablakot, megint nyugodt mederben folyt tovább a szó. Egy-kettőre meg is állapodtak a haditervben. Hajnali öt órakor kezd derengeni, tehát akkor lesz az ébresztő. Az egyik vadász meg a vadőr a vadászház feletti gerincen megy végig, a másik pedig a Kővágó alját cserkészi át és a Fenyvestetőn találkoznak. Ha nem látták a bikát, akkor a vadőr meg a kerülő leballagnak a völgybe és az erdőn át, csendesen, —­ nehogy megriasszák — lassan terelik felfelé. A vadászok fent elállják a sarkot. Ha csakugyan ott van, lövésre fog jönni. Erre azután ittak még egy pohár bort és lefeküdtek. A vadőr lecsavarta a lámpabelet, jó éjszakát kívánt és ki­ment az előszobába, hogy ő is elnyújtózzék és erőt gyűjtsön a reggeli ébresztőig. A vadászok magukra húzták a takarót és amikorra a petró­leumlámpa pislogó lángja utolsót lobbant, csak egészséges álmuk mély légzése hallatszott. * Szeptember vége felé bizony már nyirkosak, ködösek és hűvösek az éjszakák. Szürke hályogként takarja a pára az eget és a hold nyes­zlett sarlója elvész benne. Sehol semmi fény. Vak sötétség borul a tájra úgy, hogy nem látszik, hol van vége a hegynek és hol kezdődik az ég. Árnytala­n árnyak észrevétlen, nesztelen surrannak a sötétben. A nedves alom nem zörög és felfogja a lépés zaját. Nem úgy, mint két hét előtt, amikor még zörgő, száraz levelek között járt a pata és a telihold fényénél kirajzolódtak az alakok. Akkor nem egyszer megesett, hogy a tengeri földre igyekvő vadkant, vagy a szerelmes bikát helyben­­marasztotta az éjszaka csöndjét átütő puskadurranás. Most zavartalan az erdő éjszakája és kótyagos, szerelemittas lovagjai elbizakodott nyugalommal terelik maguk előtt a háremet. Lépteik neszét felfogja a nedves, ázott falevelekből és dús fűből az erdő alá terített puha, vastag szőnyeg. Csak amikor sűrűben jár a nagyúr, akkor kopogtatja agan­csával az ágakat. Ez is árulója lehetne, ha a vaksötét nem tar­taná otthon a puskás embert. Ezt ők ugyan most nem­­ nagyon mérlegelik-latolgatják, mert lázas vérük lüktetése­­ minden figyelmüket az előttük­­ haladó tehenek felé tereli. Azok vala­melyikének kíván tekintélyeskedni az agancsos, amikor­­—­ mitsem törődve azzal, hogy elárulja­­ hollétét — csak azért, hogy erejét hangosan fitogtassa, belebőg az éjszaka csendjébe. Amiként azonban a világon semmi sem egyforma, olyképpen nem egyforma a szarvasok élete sem. Már derengett a hajnal, lassan gyérült, oszlott a sötétség, amikor a páratlan hatos, egész éjjel tartó sikertelen, tétova OTTHON LÉVŐ ÖZ- ÉS SZARVASBŰRANYAGBÓL készíttessen férfi-, női­ kesztyűt, bőrmellényt, bőrnadrágot ===== Telefon: 388-043 ===== Ottenreiter Károly cégnél, Bpest, IV., Petőfi Sándor­ u. 3. udvarban

Next