Nimród, 1943 (31. évfolyam, 1-36. szám)

1943-06-01 / 16. szám

194S. június 1. NIMRÓD VADÁSZLA? Jót nehézségek leküzdése nélkül még sohasem sikerült teremteni. Itt van a költségek kérdése. Kétségtelen, hogy vadászterület tulajdonosa vagy bérlője tartozik viselni, úgy mint eddig, vad­őreinek illetményeit stb. Kell azonban, hogy központi nevelés, oktatás és kiképzés létesüljön éspedig 1—2 év tartamára. Rész­ben talán az állam viselhetné az így­ keletkező költségeket, melyek a leventeköltségvetés keretében nem volnának elvisel­hetetlenül magasak. A tulajdonos rendelkeznék vadőrei felett, de kellene egy központi szervet fenntartani, mely fegyelem, kiképzés és nevelés szempontjából bizonyos befolyást gyakorol a magánszemélyek szolgálatában álló vadőrökre is. Teljesen azonos elbírálás alá esnek az erdőőrök is, ezért a felmerülő költ­ségek megoszlanak s így rentábilisabb lesz a felügyelő közeg fenntartása. Mennyire szükséges a fegyelmi elöljáró fiatal, még meg nem állapodott jellemű egyéneknél, kik életük túlnyomó részét távol, emberi érintkezéstől talán sűrű rengetegek közt egyedül élik le. Megoldhatók mindeme kérdések. Hivatkozom derék csend­őrségünkre, mely kiképzési, fegyelmezési, nevelési szempontok­ból csendőrségi elöljárói alá tartozik, de alkalmazását illetőleg szolgabíró, alispán és belügyminiszternek tartozik engedelmes­séggel. Kitűnően bevált e rendszer csendőrségünk több mint 50 éves fennállása óta ; nincs tudomásom róla, hogy súlyosabb súrlódások merültek volna fel. Rövid cikkem keretében nem bocsátkozhatok részletek tár­gyalásába, hiszem azonban, hogy a felvetett gondolatok termé­keny talajra találnak mindazoknál, kiket érdekel vadunk, erdőnk és szeretettel viseltetnek azoknak őrei és ápolói iránt. vitéz Than Károly báró ny. altábornagy. — Hozzászólás: A «Nimród» május 20-i számában dr.­­Schleicher Imre a vadkár-kérdés törvényes rendezésére figye­lemreméltó javaslatot tett közzé, melyhez röviden hozzá szeretnék szólni. Az biztos, hogy a kérdés megoldandó. A mai, e téren ural­kodó rendszertelenség, a nem egyöntetű gyakorlat számos jogos panaszra ad okot. Szerény felfogásom szerint a baj forrása vadászati tör­vényünk azon felfogására vezethető vissza, mely szerint vad­kárt az tartozik fizetni, aki a kárt okozó vadat tenyészti. El­tekintve attól, hogy annak megállapítása, hogy miben áll a «tenyésztés», sokszor igen nehéz, ez a felfogás épp azt a vadász­réteget bünteti, amely mint vadtenyésztő vérbeli igazvadász, nemcsak szívével szereti a vadat, de­­ közérdekből is jelen­tékeny) tekintélyes anyagi áldozatot hoz az érdekében. Dr. Schleicher ezzel a többféleképp véleményezhető fel­fogással szemben az erdő vadászati haszonélvezőire szeretné erdőterületük nagyságának arányában, csoportonként a kár­térítési kötelezettséget kivetni. Az biztos, hogy ez haladást jelentene a törvény felfogásával szemben,— főleg az egységes leadminisztrálása lenne könnyebb,— sajnos, azonban még ez is sok igazságtalanságra és méltánytalanságra adna alkalmat. Így például, a ténylegesen összefüggő, zárt egységet képező nagy erdőségek aránylag ritkák. Sorukat kisebb-nagyobb mezőgazdasági területek tarkítják. E mellett vadeltartó képes­ségük és vadászati értékük nincs mindig arányban kiter­jedésükkel. Véleményem szerint úgy a törvénynek, mint dr. Schleicher elgondolásának legnagyobb hibája az, hogy a teherviselést nem azokra hárítja, akik a vadászat élvezetében és hasznában, a vad lelövése által részesülnek. És ha igen, úgy gyakran nem aránylagosan. Szerintem a vadkár térítésére csak az lenne kötelezhető, aki a vadat ténylegesen elejti, tekintet nélkül arra, hogy erdőt, vagy mezőgazdasági ingatlant bérel. Elkerülhetők lennének azok a valóban méltánytalan esetek, midőn egy erdő vadászati haszonélvezője, aki nagy gonddal, és súlyos anyagi áldozatok árán eteti és gondozza vadját, vadkárt fizessen olyan vadjáért is, amelyet, mihelyt az területéről kiteszi a lábát, a semmi anyagi áldozatot sem hozó szomszédja, vagy a szomszédos községi szántóföld szerencsés vadásza ejnek idején lesről lő agyon. Álláspontomat jogilag következőképpen indokolom : a vad, mint «res nullius» amíg szabadon él senki, — vagy újabb fel­fogás szerint ..a nemzet — tulajdona. Magántulajdonba csak foglalás, megfogás, vagy elejtés által kerül. Magánjogi kár­igényt csak magánjogi viszony alapján lehet támasztani. Addig, amíg a vad szabadon él, senki, illetve a nemzet egyeteme felelős érte, az általa okozott kárért a vadászat haszonélvezője csak akkor tehető felelőssé, ha elfogás, vagy elejtés által birtokukba jutott és tulajdonává vált. A kérdés gyakorlati megoldását úgy képzelem el, hogy a szakszerűen és egységesen megállapított vadkárt az állam egy megfelelő alapból térítené meg a kárt szenvedett gazdák­nak, amely alapba minden vadász, aki vadkárt okozó vadat ejt el, az általa elejtett vad fajtája és mennyisége szerint éven­ként fizetné be a megfelelő taksákat. Ennek leadminisztrálása nem igényelne mást, mint az évi összes vadkár, valamint az elejtett vadak nyilvántartását. Budapest, 1943 május 26. Dr. Geist Gáspár: Sitte István felvétele. Utánnyomás tilos. Egy éremvárományos, VADÁSZ URAK FIGYELMÉBE. A legelőnyösebb fogadásokat vitéz KARAY BÉLA bookmakernél lehet kötni. ■ VII., Erzsébet-krt. 27.Telefon: 422—764,422—149. Irodái: XIV- Nagy Lajos király­ útja 139. Telefon : 497—780. Kassa, Fő-utca 118. Telefon: 20—55. HIRDESSÜNK A NIMRÓD VADÁSZLAPBAN! Kérjük tisztelt olvasóinkat, hogy a Nimród Vadászlapot ismerőseik körében terjeszteni szíveskedjenek. Ujfalusi László: ÖRÖK SZERELEM c novelláskötete a nemrég visszatért magyar hegyvidék szerelmesének vallomása. T­ermészetbarátok, vadászok, könyvbarátok figyelmébe ajánljuk. Kartonéivá 5 P, vászonkötésben 7 P­árban a pénz előzetes beküldésével bérmentve vagy utánvéttel megrendelhető a szerzőnél: TUZSÉR, Szabolcs m.

Next