Nimród, 1943 (31. évfolyam, 1-36. szám)
1943-06-01 / 16. szám
194S. június 1. NIMRÓD VADÁSZLA? Jót nehézségek leküzdése nélkül még sohasem sikerült teremteni. Itt van a költségek kérdése. Kétségtelen, hogy vadászterület tulajdonosa vagy bérlője tartozik viselni, úgy mint eddig, vadőreinek illetményeit stb. Kell azonban, hogy központi nevelés, oktatás és kiképzés létesüljön éspedig 1—2 év tartamára. Részben talán az állam viselhetné az így keletkező költségeket, melyek a leventeköltségvetés keretében nem volnának elviselhetetlenül magasak. A tulajdonos rendelkeznék vadőrei felett, de kellene egy központi szervet fenntartani, mely fegyelem, kiképzés és nevelés szempontjából bizonyos befolyást gyakorol a magánszemélyek szolgálatában álló vadőrökre is. Teljesen azonos elbírálás alá esnek az erdőőrök is, ezért a felmerülő költségek megoszlanak s így rentábilisabb lesz a felügyelő közeg fenntartása. Mennyire szükséges a fegyelmi elöljáró fiatal, még meg nem állapodott jellemű egyéneknél, kik életük túlnyomó részét távol, emberi érintkezéstől talán sűrű rengetegek közt egyedül élik le. Megoldhatók mindeme kérdések. Hivatkozom derék csendőrségünkre, mely kiképzési, fegyelmezési, nevelési szempontokból csendőrségi elöljárói alá tartozik, de alkalmazását illetőleg szolgabíró, alispán és belügyminiszternek tartozik engedelmességgel. Kitűnően bevált e rendszer csendőrségünk több mint 50 éves fennállása óta ; nincs tudomásom róla, hogy súlyosabb súrlódások merültek volna fel. Rövid cikkem keretében nem bocsátkozhatok részletek tárgyalásába, hiszem azonban, hogy a felvetett gondolatok termékeny talajra találnak mindazoknál, kiket érdekel vadunk, erdőnk és szeretettel viseltetnek azoknak őrei és ápolói iránt. vitéz Than Károly báró ny. altábornagy. — Hozzászólás: A «Nimród» május 20-i számában dr.Schleicher Imre a vadkár-kérdés törvényes rendezésére figyelemreméltó javaslatot tett közzé, melyhez röviden hozzá szeretnék szólni. Az biztos, hogy a kérdés megoldandó. A mai, e téren uralkodó rendszertelenség, a nem egyöntetű gyakorlat számos jogos panaszra ad okot. Szerény felfogásom szerint a baj forrása vadászati törvényünk azon felfogására vezethető vissza, mely szerint vadkárt az tartozik fizetni, aki a kárt okozó vadat tenyészti. Eltekintve attól, hogy annak megállapítása, hogy miben áll a «tenyésztés», sokszor igen nehéz, ez a felfogás épp azt a vadászréteget bünteti, amely mint vadtenyésztő vérbeli igazvadász, nemcsak szívével szereti a vadat, de közérdekből is jelentékeny) tekintélyes anyagi áldozatot hoz az érdekében. Dr. Schleicher ezzel a többféleképp véleményezhető felfogással szemben az erdő vadászati haszonélvezőire szeretné erdőterületük nagyságának arányában, csoportonként a kártérítési kötelezettséget kivetni. Az biztos, hogy ez haladást jelentene a törvény felfogásával szemben,— főleg az egységes leadminisztrálása lenne könnyebb,— sajnos, azonban még ez is sok igazságtalanságra és méltánytalanságra adna alkalmat. Így például, a ténylegesen összefüggő, zárt egységet képező nagy erdőségek aránylag ritkák. Sorukat kisebb-nagyobb mezőgazdasági területek tarkítják. E mellett vadeltartó képességük és vadászati értékük nincs mindig arányban kiterjedésükkel. Véleményem szerint úgy a törvénynek, mint dr. Schleicher elgondolásának legnagyobb hibája az, hogy a teherviselést nem azokra hárítja, akik a vadászat élvezetében és hasznában, a vad lelövése által részesülnek. És ha igen, úgy gyakran nem aránylagosan. Szerintem a vadkár térítésére csak az lenne kötelezhető, aki a vadat ténylegesen elejti, tekintet nélkül arra, hogy erdőt, vagy mezőgazdasági ingatlant bérel. Elkerülhetők lennének azok a valóban méltánytalan esetek, midőn egy erdő vadászati haszonélvezője, aki nagy gonddal, és súlyos anyagi áldozatok árán eteti és gondozza vadját, vadkárt fizessen olyan vadjáért is, amelyet, mihelyt az területéről kiteszi a lábát, a semmi anyagi áldozatot sem hozó szomszédja, vagy a szomszédos községi szántóföld szerencsés vadásza ejnek idején lesről lő agyon. Álláspontomat jogilag következőképpen indokolom : a vad, mint «res nullius» amíg szabadon él senki, — vagy újabb felfogás szerint ..a nemzet — tulajdona. Magántulajdonba csak foglalás, megfogás, vagy elejtés által kerül. Magánjogi kárigényt csak magánjogi viszony alapján lehet támasztani. Addig, amíg a vad szabadon él, senki, illetve a nemzet egyeteme felelős érte, az általa okozott kárért a vadászat haszonélvezője csak akkor tehető felelőssé, ha elfogás, vagy elejtés által birtokukba jutott és tulajdonává vált. A kérdés gyakorlati megoldását úgy képzelem el, hogy a szakszerűen és egységesen megállapított vadkárt az állam egy megfelelő alapból térítené meg a kárt szenvedett gazdáknak, amely alapba minden vadász, aki vadkárt okozó vadat ejt el, az általa elejtett vad fajtája és mennyisége szerint évenként fizetné be a megfelelő taksákat. Ennek leadminisztrálása nem igényelne mást, mint az évi összes vadkár, valamint az elejtett vadak nyilvántartását. Budapest, 1943 május 26. Dr. Geist Gáspár: Sitte István felvétele. Utánnyomás tilos. Egy éremvárományos, VADÁSZ URAK FIGYELMÉBE. A legelőnyösebb fogadásokat vitéz KARAY BÉLA bookmakernél lehet kötni. ■ VII., Erzsébet-krt. 27.Telefon: 422—764,422—149. Irodái: XIV- Nagy Lajos király útja 139. Telefon : 497—780. Kassa, Fő-utca 118. Telefon: 20—55. HIRDESSÜNK A NIMRÓD VADÁSZLAPBAN! Kérjük tisztelt olvasóinkat, hogy a Nimród Vadászlapot ismerőseik körében terjeszteni szíveskedjenek. Ujfalusi László: ÖRÖK SZERELEM c novelláskötete a nemrég visszatért magyar hegyvidék szerelmesének vallomása. Természetbarátok, vadászok, könyvbarátok figyelmébe ajánljuk. Kartonéivá 5 P, vászonkötésben 7 Párban a pénz előzetes beküldésével bérmentve vagy utánvéttel megrendelhető a szerzőnél: TUZSÉR, Szabolcs m.