Nimród, 1944 (32. évfolyam, 1-34. szám)
1944-09-10 / 26. szám
1944. SZEPTEMBER 10. NIMRÓD VADÁSZLAP 389 A JÖVŐ MADARAI. Ha madarakról beszélgetnek az emberek, akkor így mondják: házimadár, vadmadár. 4 Nem tudom, sok esetben helytálló-e ez az utóbbi elnevezés? Én ezzel a jelzővel alig néhányat tudnék közülük megtisztelni, s akkor is csak a ragadozókat, köztük elsősorban a haját, akinek arcából, hideg, üvegragyogású szeméből semmi jó sem látszik, aki többet pusztít, mint amennyit megeszik, s gyakran csak kedvtelésből öl, nyilván örömét leli benne, ha szemölcsös markába szoríthatja az apró madártestet. Határtalan szenvedélyessége közismert. Magam is láttam olyan állapotban, amikor a zsákmány közelségétől felborzolt pehellyel a nyakán, tátott csőrrel se látott, se hallott. .. Gyermekkoromban történt ez. . . Két lépésre megközelítettem, amikor a jajgató jérce hátán ingadozva lovagolt a zöldséges kertben s a tyúkkopasztást csak akkor hagyta abba, amikor göröngyöt vágtak utána. Más alkalommal egyik külvárosunkban láttam : verebet üldözött, mint egy elmosódó barnásszürke, cikázó villám. Amikor nekiment egy dohányosbolt ablakának, a csörömpöléstől megriadt, kábultan megfordult, s máris eltűnt a háztetők közt, az előtotyogó trafikosnéni bámuló szemei előtt. . .Lakatos Károly írja, hogy a nagyobb, erőteljesebb nőstény megsörétezett beteg párját kidobja a fészekből, sőt néha agyon is vágja s — íme, ez a hitvesi hűség — meg is eszi. Nyilván nagyon lazák lehetnek héjáék családi kapcsolatai, de nem is lehet máskép, mert vadak ők, a szónak legjelentősebb értelmében. Stablólovag profiljuk, jeges tekintetük már magában véve nem hagy sok kétséget afelől, hogy miféle jellemmel van dolgunk. Valaki egyszer a kövirigót is úgy emlegette, mint vadmadarat. Ugyan miért «vad»? Nem azért, mintha ez a kedves, pirosdíszes jelenség a többieket üldözné. Azért vad, mert mint minden más madár, irtózik az embertől, a madarak indokolt irtózatával. Ez az irtózat tükröződik a gém mozdulatlan vigyázzállásában, égnek szegzett csőrében, amikor az ember véletlenül közelébe jut s más nem marad hátra, mint a nádszál utánzása. Ugyanez a rémület csillog a fészkén ülő madár szemében, amikor nyakát behúzva farkasszemet néz a fára kúszó vásott gyerkőccel, ezt hallani a vadkacsa hápogásában is, amikor az ember feltűnésére szárnyával habosra veri a vizet, mielőtt a tiszta tükörrel felnyilalna a magasba, a biztonságba. Az a sok gonosztett, amit az idők folyamán a madarak ellen elkövettek, azt a gondolatot kelti, hogy a madár bizalmatlansága, leküzdhetetlen félelme az embertől nem az ösztönökben gyökerezik, hanem hosszú évszázadokon át leszűrt tapasztalatokon alapul, s mintha ezek a tapasztalatok nemzedékrőlnemzedékre mindinkább kikristályosodtak volna. Hátha az ókor vagy a XII. század vadgalambjai, pintyei bizalmasabbak voltak a mostaniaknál? S csak miután tapasztalták, hogy bizalmasságuk sorozatosan szomorú következményekkel járt, egyre inkább elidegenedtek az embertől, ettől a furcsa, az ő szemükben bizonyára hatalmas, ritkán jóindulatú lénytől. Nem mernék ráfogni a madarakra — legfeljebb néhányra — olyan lelki adottságot, mint amilyen a tapasztalás képessége s a tapasztalás emlékeinek huzamosabb megőrzése. Ez az állatlélektannal foglalkozók dolga. Akárhogy is van , a madár kényszerűség nélkül — kevés kivétellel — képtelen elviselni az ember közelségét. El tudom képzelni egy szalakótáról vagy bíbicről, hogy szívesebben meghalna, mintsem eltűrje a leggyengédebb cirógatást is. A jégmadár már a távolban megjelenő ember alakjától megrémül, s varázsló legyen az, aki ezt a szivárványos szépséget messzelátója lencséjébe tudja kapni. A ragyogó gyurgyalag csak akkor érzi magát biztonságban, ha a magasban vitorlázik, könnyedén, elegánsan, mint a papírsárkány. Ha pedig a bokor ágán ül, s megpillantja a messziről feléje kúszó ember ruhájának akár egy darabkáját, azonnal tovább áll s gyalogolhat utána fél kilométert az, aki akar. A holló végkép megcsömörlütt az embertől s már a puszta látására elszárnyal a csend és a magány felé. A földreszállt kenderike felé, aki pedig kerti lakónak számít, elég egy lépést tenni, máris felröppen, csak aggodalmas, ezüstös gyürürü hangját hallani még akkor is, amikor már hintázó pontocskává zsugorodik a néző előtt. A kócsag? Halálosan fél az embertől. Az emberkerülő madarak sora beláthatatlan. Ezek a «nagyon vad» madarak szeretik a magányt, a háborítatlanságot, amikor a nádas szellős zúgását nem zavarja az evező locsogása, se a puska durrogása. Ebben az ősi csendben, ami mégis ezer neszből áll, hallani lágy vijjanásokat s a nagyobb viziszárnyasok kortyondi, halízű, vaskos hangját. De hol vannak ma már ilyen helyek? Alig van védett területünk, ahol a bukók, récefélék meghúzhatják magukat, ahol a gulipán, halála után sem maradhatott azon a helyen, amit magának kiválasztott. 1889. évben a Tisza hatalmas áradása betört a faluba és összerombolta a Gencsy-kastélyt. Ezt azután Gencsyék nem is építették fel többé. A birtokot eladták, parcellázták. A kastély romjai és a park a parcellázó ügynöknek jutott. Ekkor helyezték át Retsky András hamvait és síremlékét a temetőbe.A Halottak estéjének délutánján egyedül bolyongok a falu határában, éppen azon a helyen, ahol Retsky András a legszívesebben vadászgatott. Előzőleg a temetőn mentem keresztül, ahol néhány szál virágot én is letettem az agaras sírhantra. Pompás, verőfényes idő, nyárias meleg volt azon a napon, de estefelé, amikor már haza igyekeztem, csípős szél kerekedett és sötétedéskor, a laposokban, a köd is jelentkezett. Elfáradtam, mert nagy utat tettem meg aznap. Rövid pihenőre az egyik ligetben leültem egy nedves fatönkre. Elgondolkodva üldögéltem ott, amikor egyszerre "Csak mintha élénk ebcsaholás ütötte volna meg a fülemet. Vájjon ki vadászhat itt ilyen késő időben, amikor már mindenki hazatért? Talán orvvadász? Bár ez ritka jelenség ezen a vidéken. Vagy a pásztor kutyája talált valami megugatni valót? Nem! Nem pásztorkutya csaholása ez, hanem az a felséges zene, amit akkor hallani, ha az agár hajtja a nyulat. És íme, egyszerre csak, ahogy a fák közül a mezőre kitekintek, látom, hogy sebesen karikázik a nyúl és mögötte — az őszi köd szeszélyéből — agár szalad és szikár, lovas alak vágtat szellemparipán. Csak pár pillanatig tartott a látomás. A pajkos szél nagy hirtelen összerombolta a képet s a nyúl is eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az agárcsaholás sem hallattszott már. Eszembe jutott Retsky Andrásnak a múlt ködébe vesző alakja. Vájjon ez a szenvedélyes agarász mit találhatott magának a másvilágon? Talán ott is űzi, hajtja a nyulat szellemlován, szellemagarával. Talán nem is volt ez a látomás a köd egyszerű játéka, hanem maga a híres agarász volt, aki visszajár kísérteni arra a tájra, amelyet annyira megszeretett. Elgondolkozva a látottakon, ballagok hazafelé azon az úton, ahol egykoron Retsky András oly sokat lovagolt. Eszembe jut, hogy ennek az érdekes és az akkori időkre oly jellegzetes, derék, magyar vadász emlékének nem szabad nyom nélkül ködbe vesznie. És, amikor utam a temető mellett visz el, magamban idézem a költő szavát : «Ha fogják neved emlegetni majd, akkor tegyék, ha lomb zöldülve hajt. És paripákon víg vadászsereg fölvert, gyorslábú vad után ered. S ha elrobognak ők sírod előtt, ott tartsanak egy nyájas pihenőt. Vegyék a kürtöt s fújjanak bele, hogy messze szálljon a vidám zene : legyen a dal egy büszke dallal, minőt te úgy szerettél hallani!» Dr. Kurovszky László. Autb4.“ Nagyvadnak GYÖNGYGOLYÓT! ^.rb”4.“ Gyártja: SELMECZY MIKLÓS SÖRÉTGYÁR Újpest, Horánszky u. 4. Telefon: 494-557.