Nimród, 1947 (34. évfolyam, 1-24. szám)

1947-01-01 / 1. szám

4 1047. JANUÁR 1. NIMRÓD VADÁSZLAP ezekbe kell beleedzeniök a régi nemes hagyomá­nyokat, ezekkel kell megértetniük, hogy a vadászat nem hasznot hajtó üzlet, hanem áldozatokat köve­telő munka. Ezekbe kell belecsepegtetniök a vad szeretetét, azt a tudatot, hogy a vad nem tisztán célpont, amelyen lövész ügyességüket gyakorolják, hanem élőlény, amely éppen úgy szenved, akárcsak az ember. Ezeket kell irányítaniuk, féken tartaniuk, nehogy vadászokból a vad gyilkosaivá váljanak, s kérlelhetetlenül ki kell ven­niük a puskát az olyanok kezéből, akiket csak a velük szü­letett vérengző ösztön, a mindenáron való zsákmányszer­zés vágya vezérel, mert ha mindezt nem teszik, a magyar erdők és mezők hamarosan elnéptelenednek, s a világhírű magyar vad már majd csak az öreg vadászok emlékében él. Ismétlem tehát, rátermett és lelkes embereknek kell len­niük, különben az egész intézmény nem ér egy fakovát sem, s ahelyett, hogy használna, csak újabb teher az államház­tartásban. Ne tekintsék foglalkozásukat kenyérkeresetnek, hanem hivatásnak. Hassanak minden erejükkel oda, hogy a vadászatilag még pallérozatlan lelkek minél hamarabb kicsiszolódjanak, hogy az új vadászok is olvassanak, tanulja­nak, szaklapot járassanak, mert ha ezt elérik, úgyszólván mindent elértek, s olyan mértékben könnyítik meg saját munkájukat, hogy az már nem is lesz munka, hanem élvezet. A vadnak álami tulaj­donná való nyilvánításával kapcsolatban jelentős válto­zás történt a vadászterüle­tek határainak megállapí­tásában is. A községi ha­tárok vadászati szem­pontból immár nem számítanak, de még a járási, sőt néhol a megyei határ sem mértékadó. Az elgondolás jó, csak a kivitelbe csúszott hiba. Erről azonban most még korai volna beszélni. A­­ gyakorlat majd megmutatja a jót is, a hi­bát is, s mire az első bérleti idő letelik, az illetékesek vilá­gosan láthatják már majd, mit kell meghagyni, min kell változtatni, hogy a területek beosztása a vadászokat is, a vadvédelmet is teljesen kielégítse. Hosszú volt az idő, amely alatt a Nimród Vadászlap­­nak szünetelnie kellett, s ez a hosszú idő áldozatokat is kö­vetelt. Többet, mint más esztendők. Nem tudjuk számsze­rűn­ megmondani, hány kedves vadásztársunk távozott el az örök vadászmezőkre, nem tudtuk őket egyenként elbúcsúz­­tatni, mint más esztendőkben. Csak kettőről emlékezett meg a Nimród Vadászlap elmúlt évi csonka évfolyama: Borsodi Lászlóról és Mécs Istvánról. Hogy ki volt Borsodi László, a mi jóságos Laci bá­csink, arról nem kell külön beszélnem a Nimród Vadászlap olvasóink, hiszen mindenki olvashatta vadászati leírásait, amelyekben bizony nem egyszer nagyobb szerepe volt a kankalinnak, vagy más virágnak, mint a vadnak. Aranyos kedélyű, széplelkűs, jó ember volt, aki csak szeretni tudott. Öreg volt, bölcs volt, aki megértette az emberi gyarlóságo­kat, és nem tört pálcát fölöttük, hanem megértő mosolygás­sal nézte őket. Vérbeli vadász volt, akit nem a gyilkolási vágy csalt ki a területre, hanem az a vágya, hogy a város falai kö­zül kikerülve felolvadhasson a természetben, elgyönyörköd­hessék annak csodáiban, aki megelégedetten ment haza akkor is, ha nem vitt más zsákmányt, csak az erdő, a mező hangulatát, egy-egy szép virág emlékét. Ezeket aztán mind nekünk adta kedves írásaiban. Nem irigykedett, nem fös­­vénykedett, hanem derűs boldogsággal szórta közénk lelke kincseit, mert az volt boldogsága, ha adhatott. Szinte látom, amint az örök vadászmezőkön szívogatja kis ulmi pipáját, s úgy nézeget le reánk valami kilátóról szeretettel, moso­lyogva. Talán megérzi, hogy innen is szerető emlékezés száll feléje, s ettől csak még boldogabb, még mosolygóbb lesz. Talán könnye is csordul a boldogságtól, s ez mint har­­matcsepp hull egy ti­kkadt kankalinra, hogy ez is megérezze a még a síron túlról is feléje áramló szeretetet. Teste a mindenek útjára költözött, de lelke itt maradt közöttünk. Itt él írásaiban, könyveiben. Emlékező s­zeretetü­nkben. Mint ahogy él többi eltávozott vadásztársunk is, azoknak a lelkében, akik szerették őket. Adjon nekik a jó Is­ten bőséges vadászáldást az örök vadászmezőkön! Immár 1947-et írunk. Meg-megbotlik ugyan majd néhányszor a tollunk, s rá­jár az elmúlt évszámra, mintha nem tudnánk tőle el­szakadni. Pedig hát szakad­junk el! Hagyjuk a múltat múltnak lenni, legfeljebb tanul­ságait raktározzuk el lelkünkben, s forduljunk minden tett­­vágyunkkal a jövő felé. Most már csak az új esztendőt lássuk, ennek a feladatai lebegjenek szemünk előtt. Ne si­ránkozzunk a múlton, hanem építsük a jövőt, öreg vadász, fiatal vadász csak egy feladatot ismerjen, az újraépítést. Az öreg adja oda a tudását, tapasztalatát, a fiatal az erejét, munkabírását, s az eredmény, a magyar vad és vadászat felvirágoztatása nem maradhat el. Most pedig boldog újévet kívánok a Nimród Vadászlap nagy családjának. A régi családtagoknak is, az újaknak is. Azoknak is, akiknek Isten megadta, hogy újból kezükbe ve­gyék kedves puskájukat, azoknak is, akiknek a megnehe­zült élet kivette a puskát a kezükből. Boldog újévet kívánok azoknak is, akik itthon vannak, de azoknak is, akik a tá­volból gondolnak szeretettel a magyar vadászokra: Bujtár Ágostonnak, Herman Jánosnak, Charles Licdlnek, akiket hi­vatásuk más világrészekbe sodort ugyan, de hűségük töret­len maradt. És boldog újévet minden magyarnak! FEGYVER-, LŐSZER- és SPORTÁRU KFT. azelőtt SKABA és PLÖKL Budapest, VI. Bajcsy-Zsilinszky­ út 33. BÁNKI bőrruhakészítő fest, javít Budapest, Vill., BAROSS-TÉR 9. SZÁM Csak arra bízza értékes­­szarvasbőreit, aki a bőr ki- és feldolgozást szak­szerűen megtanulta. Vadász-, lovagló- és sportnadrágok, mellények stb. készítését, valamint szarvasbőr tökéletes festését elvállalom. Amátium Pál kesztyűs. Türr István­­utca 3. . (Műhely: Mária Valéria­ utca 7., fszt. lépcsőház.)

Next