Nimród, 1947 (34. évfolyam, 1-24. szám)
1947-01-01 / 1. szám
4 1047. JANUÁR 1. NIMRÓD VADÁSZLAP ezekbe kell beleedzeniök a régi nemes hagyományokat, ezekkel kell megértetniük, hogy a vadászat nem hasznot hajtó üzlet, hanem áldozatokat követelő munka. Ezekbe kell belecsepegtetniök a vad szeretetét, azt a tudatot, hogy a vad nem tisztán célpont, amelyen lövész ügyességüket gyakorolják, hanem élőlény, amely éppen úgy szenved, akárcsak az ember. Ezeket kell irányítaniuk, féken tartaniuk, nehogy vadászokból a vad gyilkosaivá váljanak, s kérlelhetetlenül ki kell venniük a puskát az olyanok kezéből, akiket csak a velük született vérengző ösztön, a mindenáron való zsákmányszerzés vágya vezérel, mert ha mindezt nem teszik, a magyar erdők és mezők hamarosan elnéptelenednek, s a világhírű magyar vad már majd csak az öreg vadászok emlékében él. Ismétlem tehát, rátermett és lelkes embereknek kell lenniük, különben az egész intézmény nem ér egy fakovát sem, s ahelyett, hogy használna, csak újabb teher az államháztartásban. Ne tekintsék foglalkozásukat kenyérkeresetnek, hanem hivatásnak. Hassanak minden erejükkel oda, hogy a vadászatilag még pallérozatlan lelkek minél hamarabb kicsiszolódjanak, hogy az új vadászok is olvassanak, tanuljanak, szaklapot járassanak, mert ha ezt elérik, úgyszólván mindent elértek, s olyan mértékben könnyítik meg saját munkájukat, hogy az már nem is lesz munka, hanem élvezet. A vadnak álami tulajdonná való nyilvánításával kapcsolatban jelentős változás történt a vadászterületek határainak megállapításában is. A községi határok vadászati szempontból immár nem számítanak, de még a járási, sőt néhol a megyei határ sem mértékadó. Az elgondolás jó, csak a kivitelbe csúszott hiba. Erről azonban most még korai volna beszélni. A gyakorlat majd megmutatja a jót is, a hibát is, s mire az első bérleti idő letelik, az illetékesek világosan láthatják már majd, mit kell meghagyni, min kell változtatni, hogy a területek beosztása a vadászokat is, a vadvédelmet is teljesen kielégítse. Hosszú volt az idő, amely alatt a Nimród Vadászlapnak szünetelnie kellett, s ez a hosszú idő áldozatokat is követelt. Többet, mint más esztendők. Nem tudjuk számszerűn megmondani, hány kedves vadásztársunk távozott el az örök vadászmezőkre, nem tudtuk őket egyenként elbúcsúztatni, mint más esztendőkben. Csak kettőről emlékezett meg a Nimród Vadászlap elmúlt évi csonka évfolyama: Borsodi Lászlóról és Mécs Istvánról. Hogy ki volt Borsodi László, a mi jóságos Laci bácsink, arról nem kell külön beszélnem a Nimród Vadászlap olvasóink, hiszen mindenki olvashatta vadászati leírásait, amelyekben bizony nem egyszer nagyobb szerepe volt a kankalinnak, vagy más virágnak, mint a vadnak. Aranyos kedélyű, széplelkűs, jó ember volt, aki csak szeretni tudott. Öreg volt, bölcs volt, aki megértette az emberi gyarlóságokat, és nem tört pálcát fölöttük, hanem megértő mosolygással nézte őket. Vérbeli vadász volt, akit nem a gyilkolási vágy csalt ki a területre, hanem az a vágya, hogy a város falai közül kikerülve felolvadhasson a természetben, elgyönyörködhessék annak csodáiban, aki megelégedetten ment haza akkor is, ha nem vitt más zsákmányt, csak az erdő, a mező hangulatát, egy-egy szép virág emlékét. Ezeket aztán mind nekünk adta kedves írásaiban. Nem irigykedett, nem fösvénykedett, hanem derűs boldogsággal szórta közénk lelke kincseit, mert az volt boldogsága, ha adhatott. Szinte látom, amint az örök vadászmezőkön szívogatja kis ulmi pipáját, s úgy nézeget le reánk valami kilátóról szeretettel, mosolyogva. Talán megérzi, hogy innen is szerető emlékezés száll feléje, s ettől csak még boldogabb, még mosolygóbb lesz. Talán könnye is csordul a boldogságtól, s ez mint harmatcsepp hull egy tikkadt kankalinra, hogy ez is megérezze a még a síron túlról is feléje áramló szeretetet. Teste a mindenek útjára költözött, de lelke itt maradt közöttünk. Itt él írásaiban, könyveiben. Emlékező szeretetünkben. Mint ahogy él többi eltávozott vadásztársunk is, azoknak a lelkében, akik szerették őket. Adjon nekik a jó Isten bőséges vadászáldást az örök vadászmezőkön! Immár 1947-et írunk. Meg-megbotlik ugyan majd néhányszor a tollunk, s rájár az elmúlt évszámra, mintha nem tudnánk tőle elszakadni. Pedig hát szakadjunk el! Hagyjuk a múltat múltnak lenni, legfeljebb tanulságait raktározzuk el lelkünkben, s forduljunk minden tettvágyunkkal a jövő felé. Most már csak az új esztendőt lássuk, ennek a feladatai lebegjenek szemünk előtt. Ne siránkozzunk a múlton, hanem építsük a jövőt, öreg vadász, fiatal vadász csak egy feladatot ismerjen, az újraépítést. Az öreg adja oda a tudását, tapasztalatát, a fiatal az erejét, munkabírását, s az eredmény, a magyar vad és vadászat felvirágoztatása nem maradhat el. Most pedig boldog újévet kívánok a Nimród Vadászlap nagy családjának. A régi családtagoknak is, az újaknak is. Azoknak is, akiknek Isten megadta, hogy újból kezükbe vegyék kedves puskájukat, azoknak is, akiknek a megnehezült élet kivette a puskát a kezükből. Boldog újévet kívánok azoknak is, akik itthon vannak, de azoknak is, akik a távolból gondolnak szeretettel a magyar vadászokra: Bujtár Ágostonnak, Herman Jánosnak, Charles Licdlnek, akiket hivatásuk más világrészekbe sodort ugyan, de hűségük töretlen maradt. És boldog újévet minden magyarnak! FEGYVER-, LŐSZER- és SPORTÁRU KFT. azelőtt SKABA és PLÖKL Budapest, VI. Bajcsy-Zsilinszky út 33. BÁNKI bőrruhakészítő fest, javít Budapest, Vill., BAROSS-TÉR 9. SZÁM Csak arra bízza értékesszarvasbőreit, aki a bőr ki- és feldolgozást szakszerűen megtanulta. Vadász-, lovagló- és sportnadrágok, mellények stb. készítését, valamint szarvasbőr tökéletes festését elvállalom. Amátium Pál kesztyűs. Türr Istvánutca 3. . (Műhely: Mária Valéria utca 7., fszt. lépcsőház.)