Nimród, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-10 / 1. szám
A szarvasállomány szabályozásának környezeti vonatkozásai Irta: Dr. Bencze Lajos tanszékvezető egyetemi tanár A vad és a vadon élő egyéb állatvilág életfeltételeinek, biztosításában meghatározó jelentőségű az élőhely természeti, környezeti adottsága. Különösen vonatkozik ez a táplálkozásra, mint a létfenntartás alapvető feltételére. Ezért napjainkban a vadgazdálkodás, illetve a vadászati tudományos kutatás a vad, főleg a nagyvad élőhelye megismerésének jelentős figyelmet szentel. Ez érthető is, tekintve, hogy az erdőn-mezőn élő nagyvadállomány létével, életmegnyilvánulásaival egyrészt a környezetét terheli, másrészt megjelenési formájának (pl. az agancsminőség) alakulásában, faji örökletes sajátosságainak kibontakozásában és gyakran állományképességének változásában is élőhelyének függvénye. ■Ha a természeti környezet, az élőhely nem tudja valamely faj táplálkozási igényeit kielégíteni, akkor ez vagy elhagyja eredeti élőhelyét (elvándorol), vagy szélsőséges esetben elpusztul. Ez a jelenség (indíték) áll az évszakosan vándorló madarak kontinensen belül, vagy a világrészek közötti törvényszerű migrációjának hátterében is. Feltehetően környezeti hatások következtében bukkan fel a szomszédos Csehszlovákiában, pl. Rozsnyó és Eperjes környékén a földrészünk északi (Skandináv) országaiban, ÉK. Lengyelországban és Szovjetunióban őshonos jávorszarvas és a Távol-Keletről előretörő nyestkutya is elérte hazánk határait, a Duna deltában pedig már népes populációi ismertek. A második világháború alatt és azt követően szinte napjainkig megfigyelhető a vaddisznó Európa-szerte ismert térfoglalása és ezen belül nyugat felé való terjedése, amit a francia vadászok „zarándoklásnak” („pelerinage") neveznek. Ezekkel a példákkal csupán érzékeltetni kívántam azt, hogy az állatvilágban ismert vándorlás (migráció) kiváltásában a környezeti hatásoknak, ide számítva az emberi (antropogén) hatásokat is, bizonyítottan vagy feltehetően meghatározó szerepük van. Előfordul az is, hogy a fajok egyedi fennmaradásuk érdekében alkalmazkodnak a megváltozott életkörülményekhez. Ennek következtében módosul (csökken) táplálékigényük és anyagcseréjük intenzitása, ami a faj megjelenési formájában, morfológiai jellemzőiben — pl. az agancs méreteiben stb. — is kifejezésre jut. A környezet, a táplálkozási viszonyok változását egyrészt (és főleg) civilizáció térhódítása, az intenzív mezőgazdasági és erdőgazdasági tevékenység idézheti elő, másrészt az egyoldalú, eltúlzott vadtartás is okozhatja. Ahol a két jelenség egy időben és egy helyen észlelhető, ott egyes állatfajok (vadfajok) számára szélsőségesen kedvezőtlen életfeltételek, illetve táplálkozási lehetőségek lépnek fel. Ez következett be pz Európában ott, ahol a fenyő monokultúrák kialakulásával párhuzamosan az eltúlzott vadtartás és a fokozott vadászati igények következtében a szarvasfélék állományai túlnépesedtek. A leszegényedett növényvilágú (cserjék és lágyszárúak hiánya vagy szerény mennyisége) fenyő monokultúrák nem tudták és nem tudják fedezni a viszonylag népes szarvasállomány, illetve más szarvasfélék táplálékigényét, ezért csökkent a vad testének és agancsának súlya, hanyatlott biológiai és vadászati értéke is. Ezzel egyidejűleg a vad által okozott erdőgazdasági károk is (kéreghántás, rágás) nagyobb arányban jelentkeztek. A fentiekből az is megérthető, hogy a különböző tájak természeti adottságainak mellőzése vagy félreismerése, valamint egyéb jellemzőinek elhanyagolása kérdésessé, bizonytalanná teszi a vadgazdálkodás tervszerűségét, sőt alapjaiban megingathatja vagy veszélyeztetheti a vadgazdálkodást és a termelési ágazatok közötti kapcsolatok felborulásához vezethet. Így van ez elsősorban a mezőgazdasági és az erdőgazdasági termelés esetében! Tovább bonyolítja a nagyvad és az erdő kapcsolatát az erdők mind többoldalú igénybevétele, az üdültetés, a turizmus, a közlekedés stb. fejlődése, amely körülmények esetenként szintén meghatározóak lehetnek egyes területek vadgazdálkodási lehetőségei és arányai kibontakozásában. Vadgazdálkodásunk ezért mindinkább ökológiai (környezetismereti) alapokon áll, és a táji, környezeti elkülönülések, alapos, tudományos módszerekkel történő megismerésével igyekszik felderíteni a különböző adottságú élőhelyek vadeltartó képességét, azaz a vadtartás természeti adottságait. Ezek az ismeretek, ez a tájékozottság teszi lehetővé a fogalom szorosabb értelmében vett tervszerű vadgazdálkodást. Amint a fentiekből is kitűnik, a környezetismeret nem szorítkozik kizárólag a szűkebb értelemben vett természeti adottságok feltárására, hanem követi a vad élőhelyén bekövetkező valamennyi változást. Ezek a változások azonban nem kizárólag kedvezőtlenek vagy egyértelműen kedvezőek, hanem gyakran más és más szempontok szerint értékelhetők. Gondoljunk csak a mezőgazdaság nagytáblás, nonokulturális termelési viszonyaira, vagy a vízgazdálkodás fejlesztésével együttjáró lecsapolások, illetve víztárolók kialakításának jelentőségére, avagy az erdőgazdálkodásban bekövetkező változásokra, az új erdők létesítésére stb., amikor is a kedvező és kedvezőtlen hatások esetenként és vadfajonként is igen változóak lehetnek, rendkívül differenciáltan érvényesülhetnek. A környezeti tényezők közül viszonylag állandósultnak tekinthetők az élettelen (abiotikus) tényezők — hőmérséklet, csapadék, talaj, — míg az élő (biotikus) tényezők, különösen a növényvilág és az állatvilág összetétele, társulásainak, illetve populációinak jellemzői az abiotikus tényezők és az emberi hatások következtében jelentősen változhatnak. Annyi mindenképp bizonyos, hogy a növényvilág a talaj és az éghajlat tükörképe, míg az állatvilág a növényvilág függvénye. A tervszerű vadgazdálkodásnak elsősorban a természeti adottságokra — a vadeltartó értékre — kell alapoznia és ennek ismeretében kell a vadgazdálkodás tárgyát képező állatfajok, különösen a nagytestű szarvasfélék állománynépességét szabályoznia. Ezen belül fontos az ivararány és a kormegoszlás természetes állapotnak megfelelő vagy ezt megközelítő helyreállítása. Az állománynépesség és az ivararány szabályozásának szükségessége egyébként nem újkeletű problémája vadgazdálkodásunknak. Nikolits Gyöngy pl. az általa szerkesztett „Vadászati Útmutató” 1940. évi számában a „Magyar szarvasért” c. írásában (p. 55—59) a szarvas minősége leromlásának okát abban látja, hogy a 3:2, de legalábbis az 1:1 ivararánnyal nem törődve, a teheneket túl hagyták szaporodni. Három bikára, a természetes ivararány szerint, nem két tehén, hanem 18—20 db esik. Ebből a rettenetes ivararányból folynak azok a káros tünetek, hogy a túlszaporodott szarvasállomány sáska módjára lerágja a vágásokat, ültetéseket, és mivel az erdőben nem tud jóllakni, éjszakánként ellepi a községi földeket, hogy a mezőgazdák termesztett veteményeit letarolja stb. — írja a szerkesztő 1940- ben. Az állománybecslési adatok növekvő tendenciája különösen akkor szembetűnő, ha tudjuk, hogy hazánk szarvasállományát 1936. évben kereken 12 000 db-ra becsülték. Ha ehhez viszonyítjuk a szarvas jelen- 2