Nimród, 1980 (100. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-10 / 1. szám
polgárt... Azért hát csak vegyük ki részünket belőle, amíg lehet, s folytassuk a munkát. De íme, szétnyílnak a vénasszonyok nyarának égi rózsafüggönyei, s a tündöklő szeptemberi nap maga is fürödni merül a vakítón csillogó víztükörbe. A távol parti falvak tornyaiban megcsendül a vidám déli harangszó: menjünk kifelé - rebus bene aut quasi gestis - ebédelni! De még pro coronide is egy oly gyönyör s hevélydús jelenet várakozik reánk, minőben csak e vizeken részesülhetünk. Egyik kellemes sajátsága e helynek, hogy a szárcsák megszámlálhatatlan sokasága leginkább a tó szélén a nagyobb víztükörben szeret csoportosulni. Valahányszor kifelé megy az ember a tóból, rendesen összebeszélés nélkül összevárja egymást két-három csónakvadász. Itt aztán igazán végén csattan a mulatság. Ha egy kis szél lengedez, ennek számításba vételével, mivelhogy a szárcsák óriási fekete köpenyege rendesen szélnek kerekedik föl, úgy intézi dolgát két-három csónakász, hogy a szárcsa-légiót bekeríti, s mikor aztán keredeznek föl, rendesen ugyan jó távolra, de mégis akad egy-kettő lövésre, s ha ez alkalomra az öregebb szemű töltényről nem feledkeztünk el, itt a legszebb versenylövések esnek, s az ismeretlen vadászoknak alkalmuk nyílik a fegyverre és birtokosára rögtönzött egy-egy hízelgő bókkal bevezetni az ismerkedést, és megkötni az egybe kész benső vadásztársi barátságot. Az ebéd utáni néhány pihenő óra aztán persze az élmények elbeszélése alatt tündérvilági sebességgel és élvezetekkel röpül el. Estefelé aztán ismét csónakba szállunk, s elmegyünk jó helyre „elállni”. Ez egy lehető legnagyobb víztükör közepette zöldellő kis nádszigetecske, éppen annyi, hogy jól elfödjön csónakostól. Ezek az estek leshelyek, melyek választásánál uralkodó szempont az, hogy a lelőtt kacsa körös-körül sima víztükörre, és ne a nádasba essék, ahol egyáltalán meg nem található. És már most következik a magasabb feladat, a röptében lövés, az igazi lővadász bravúrja, mert hiszen álltában a fűzfapuskás is csak találhat. Azonban a húzás ezúttal e helyen megfoghatatlanul gyér. Messze, Sukorónál vonul néhány nagyobb füzér (ez a szó lúdra, kacsára, mivel inkább egymás után röpülnek, tán alkalmasabb, mint a folt, mely ismét a fogolyfélére találó), fejünk fölött is vonulnak, de szörnyű magasan. Már-már tűnedez reményünk, hogy ezúttal nem lesz szerencsénk, mert a húzás titka kitanulhatatlan: a legtapasztaltabb vadász, halász előtt ennek szeszélye olyan, mint a lutri, melyhez semmi ésszerű okoskodás nem vethet. Egyszerre azonban mint valami élő távirat vágódik el sürgönyszerű sebességgel négy-öt csörgő-kacsa, jó magasan, de keresztben előtted: a másodikat célba veszed - durva kacsák haladnak, már azt hiszed, nem találtál, midőn egyszerre mintegy százlépésnyire kiválik az egyik, s rézsút lekalimpálózik a tágas víztérre, melyen még a lefejezett nap vére piroslik. No, csak hadd maradjon, nem megy az el, mert nem szárnyazva lett, szél nem fúj, a hullám sem viszi el. Majd hazamenet fölvesszük. A szúnyogtábor megátalkodott rohamai ellen harmadszor töltöd meg pipádat, s ennek krupp-ökle szüntelenül ontja a füstgomolyt, midőn egy magános véce húzódik el jó lövésre előtted, fél ölet adva előre neki, rágyújtasz, ez is levágódik. - Teringette! - kiált föl csónakosod, s úgy örül, mintha ő maga lőtte volna. A szúnyograjon már a füst se fog, a homály egyre tömörebb: „este van, este van, ki-ki nyugalomba”: már hazamenetelre gondolsz, midőn egy, csapat kacsát csak akkor veszesz észre, midőn éppen a fejed fölött suhog el, sebesen, mintha ágyúból lőtték volna ki... Jól tudva bár, hogy függélyesen fejed fölött repülő madárra nem lehet biztosan célozni, mert elejébe kell rántani a csövet, s ettől nem lehet látni a vadat, mindamellett hirtelenében - puff! - gondolomra kisütöd fegyveredet, hogy hűbele balázs, hátha lovat ád Isten, illetőleg kacsát, de bíz azok szépen tova mennek, s te örülsz, hogy a függélyesen fölfelé lövés hanyatt ki nem taszított a csónakból. Meg kellett volna fordulnod hirtelen, s utánuk lőni, régi vadász szabály szerint, de már erre nem volt idő. Tehát egyet hibáztál is, de legalább a kifogás alapos. A lövemény összege 11 darab, ki a partra, ahol már adva a „jel”, s néhány perc múlva eléd röfög a tüzes parázs szemű szörny, mint egy mesebeli fekete vadbivaly, vezetve maga után a robogó vagoncsordát, belököd magad egynek a hasába, és pontban háromnegyed kilenckor a budai pályafőn, fél óra múlva szokott éttermedben vagy, s meséled el hatalmas adag bifsztek s pilseni sör mellett az átélt csodákat, szánalommal tekintve az olyan szegény filiszter asztaltársaidra, kik azt már rendkívüli élménynek tartják, ha a Városligetbe rándulva 28 fok hőségben, tüdejükben, gyomrukban s ruháikon legalábbis egy fertály mázsa úti porral térnek éji szállásaikra. Íme, körülbelül ilyen egy „vadásznap” a velencei, illetőleg gárdonyi vagy dinnyési vizeken. Egy kissé bánt ugyan a vadászféltékenység, s ha még őszintébb akarok lenni, az irigység, hogy mért árulom el e fölséges vadászédent a profán nagyvilágnak, de másfelől vigasztal a gondolat, hogy hiszen - fájdalom - már én aligha érem meg, hogy Budapestünk bár csak Párizzsá is legyen? és ha megérném, ez meg talán még is lenne akkora hazafiúi öröm, hogy kárpótolhatná az édenbeli kizáratásomat, ha ugyan még akkor reszkető aggkezek, a homályosuló szem képesíthetnének is ez élvezetre. Azért hát, ha nem tartja fölöttébb unalmas fecsegésnek az egészet, adja át Szerkesztő Úr az „őrült elefántok" taposó malmának, mint ahogy Dickens a nyomdai gőzgépeket elnevezte . 38 BÉRCZY KÁROLY 1821-1867 A Bérczy család eredetileg a Stand nevet viselte. Károly édesapja, János, valamint unokatestvére, Károly német hangzású nevüket magyarra cserélték. János Bérczy néven lett Nógrád megye főorvosa, Károly pedig Megyeri néven a Nemzeti Színház alapító nemzedékének egyik legkiválóbb színésze. Róla írta Petőfi tréfás versét, „A tintás üveg"-et. Bérczy Károly, Bérczy János megyei főorvos fia 1821. március 2-án született Balassagyarmaton. Alsóbb iskoláit szülővárosában, gimnáziumi tanulmányait a váci és a pesti piaristáknál végezte. A pesti egyetemen jogot tanult, majd patvarista és jurátusi gyakorlatának befejeztével ügyvédi vizsgát tett, de gyakorlatot azonban nem folytatott. Jókai Az én kortársaim című írásában megemlékezik a Tizekről és sorra vevén őket, Bérczy Károlyról így ír: „Finom, előkelő szavú volt, mindig udvarias, lekötelező, mindnyájunk között az egyedüli angol. Mi többiek franciák voltunk." Arany László emlékezetében úgy élt, mint eleven, vidám ifjú, aki kifogyhatatlan volt tréfákban és adomákban, ugyanakkor komoly stúdiumokban is hasznosította kitűnő tehetségét: kitűnően beszélt franciául, angolul és olaszul. Már jogász korában verselt. Költeményei az Életképekben, a Regélőben és a Rajzolatokban jelentek meg. A tehetséges ifjúra Széchenyi István is felfigyelt, s 1847-ben az általa alapított Közlekedési Bizottságba fogalmazónak kinevezte, majd a minisztériumába is magával vitte. 1848. februárjában hivatalos kiküldetésbe Pozsonyba utazott. A nagy hidegben átfázott, s ennek gyógyíthatatlan szívbetegség lett a következménye. Betegsége hazakényszerítette Nógrádba, s a forradalom és szabadságharc eseményeitől is távol tartotta. A szabadságharc viharainak elcsendültével Pestre költözött. Feleségül vette Frivaldszky Imrének, a jeles természettudósnak Anna nevű lányát. A Tizek Társasága: a Petőfi köré tömörülő Pilvax-kávéházbeli fiatal írók csoportosulása. 1846 tavaszán alakult Petőfi Sándor, Pálffy Albert, Pákh Albert, Degré Alajos, Obernyik Károly, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Lisznyai Kálmán és Jókai Mór részvételével. Petőfi a szervezkedő radikális értelmiség vezérkarának szánta. A lap az első évben havonta kétszer, 15-én és a hó végén, a következő évtől új címével havonta háromszor, 10-én, 20-án és a hó végén jelent meg. Kemény Zsigmond és Gyulai Pál biztatására 1851-ben a Pesti Naplónál vállalt állást, majd 1854- ben Pákh Alberttel együtt megalapította a Politikai Újdonságokat. 1852-ben Élet és ábránd, 1953- ban A világ folyása címmel jelentette meg novellái gyűjteményét, Gyógyult seb (1863) című elbeszélése irodalmunk legjobb alkotásai közé tartozik. Puskin költészete, amelyet először német fordításból ismert meg, annyira megragadta, hogy szépségeinek megismeréséért megtanult oroszul. Anyegint ő fordította először magyarra. Műfordításunknak ez a remeke tette népszerűvé Puskint a magyar olvasók előtt. A magyar sportvilág néhány előkelő és befolyásos tagjának buzdítására 1857 január havában megindította Lapok a lovászat és vadászat köréből című sportlapot, amely a következő évtől kibővítve Vadász és Versenylap néven jelent meg.A lap első, bevezető cikkét báró Eötvös József írta, ismertetve és méltatva a sport eredetét, hasznát és fejlődését. Bár Bérczy lapja a sport hivatalos közlönye volt, félig-meddig egy szépirodalmi lap feladatainak is megfelelt! Hasábjain érdekes vadásznovellák, sportjellemrajzok, természeti képek és hangulatos leírások láttak napvilágot. Szerkesztői munkája nem volt könnyű. A lap önkéntes munkatársainak írásait többnyire csiszolni, simítgatni kellett, hogy nyomdába bocsáthassa őket. Az ő szerkesztői érdeme, hogy Tyukody Péter olyan választékos stílusban írta le a vámospírosi agarászatot, vagy Ludasy Pál a szilasbalhási kopóversenyt. 1863. szeptember 24-én kelt, s költő barátjához, Tompa Mihályhoz írott levele mutatja, milyen körültekintéssel szerezte meg lapja számára a szükséges cikkeket. Tompának tiszteletpéldányt küldött, akárcsak Deák Ferencnek és Gyulai Pálnak is. Arra kérte, nyerje meg lapja számára munkatársnak Szemere Miklóst, latkóci birtokost, akit irodalmi munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia akkor választott tagjai sorába. Lépten-nyomon érezte szerkesztői munkája során a magyar vadászszaknyelv hiányát. Ezért, hogy e hiányon segítsen, már az első évben foglalkozott egy vadászszótár összeállításával. Felszólította a lap előfizetőit, hogy a kezük ügyébe eső s a vadászat bármely ágába és részletébe tartozó vadász kifeje-