Nimród, 1999 (87. évfolyam, 1-12. szám)
1999-06-10 / 6. szám
Poros, meleg nyárelő volt. Egyik nap Jani bátyám rám mordult: - No, gyerek, kijössz-e este? - Tizenöt évem minden türelmével ugrottam. Mi az, hogy este? Megyek én már most is! A nap további részében semmit sem értem. Olyan lettem, mint a vizslánk. Annak is elég volt, ha apám összeütötte a gumicsizmáját, onnantól kezdve ajtónállónak szegődött. I la pedig a puskát is meglátta, már enni sem volt hajlandó. - A fene enné meg Janit! - hallatszott a hátam mögül, amikor egy fél óra alatt huszadszor rohamoztam meg nagyapám zsebóráját. Ritka keservesen telt a délután. Érdekes, hogy bizonyítványosztás napján mennyivel gyorsabban megy az idő - tépelődtem magamban. Persze könnyen filozofáltam, lévén szabadságos nyáridő. A júniusi „megmérettetésen” már túl voltam, a januári pedig - hál’ Istennek - még beláthatatlan messzeségben tartózkodott. Ha ugyan... Mert most aztán összeszedem magam, és kivágom a rezet! Természetesen nem vágtam ki. Ezek után a világ legkézenfekvőbb dolga volt, hogy a megbeszélt 6 óra helyett már 4>tkor Jani bátyámék kapujában tipródtam.“ Affenének jöttél ilyen hamar? Meleg van mé’ nagyon! De azért sokadszorra is megcsodálhattam trófeagyűjteményét. hát inkább ezer ilyen pusztult volna el, mint szegény Széchenyié! De nekem akkor nemigen volt makulátlanabb Nimród az öregnél. Pedig jó néhány anekdota forgott róla közszájon. Tegyük hozzá, nem is alap nélkül. Azt mondják, két dolog kell a biztos lövéshez: a jó puska és a lőtudás. No, az öregnek kettőből kettő hiányzott! Golyós puskája pedig volt, egy átagyazott hadipuska. (Milyen nagy szó volt ez 74-ben!) De hogy hova hordott, azt senki sem tudta megállapítani. Ez ugyan cseppet sem zavarta az öreget, mivel ő a világ legjobb puskájával is összevissza lőtt volna, így legalább nem volt mit egymás szemére vetniök... - No, gyerek, hozzad a sörétest! - Ijedtemben még tiltakozni sem mertem. Meg is kellett kapaszkodnom benne, mert valamitől nagyon mozgott a nyári konyha földje. Igaz, puskából is láttam legalább kettőt. Akkoriban még rászakadt a kertekre az erdő, így nemigen látta senki dicső kivonulásomat. Pedig ha az a bizonyos ifjú hölgy látta volna, azt három őzbakért sem adtam volna! - Hová megyünk, Jani bá? - Szállás fenekbe - hangzott. Szép lóhere volt ott azon a nyáron. Az öreg a heretáblát elválasztó árokban maradt, engem a szemben lévő sarokra küldött. Jsifti bÜ - A jobb csőre „brekekét”, a balra postát! Ha jön a bak, húzzál oda mindkettővel! Ha suta jön, az se baj, a gedának meg most a legjobb a húsa - adta meg az eligazítást mentorom. No, ilyet még nem hallottam eddig se Fekete Istvántól, se Kittenberger Kálmántól, hogy Széchenyiről ne is szóljak! Szerencsére az ő hatásuk volt maradandó. - Majd pont énrám jön az a bak! - füstölögtem elhelyezkedtemben. No és ha jön? Meglövöm, csak úgy zúg! A nagyképűség álarca alatt azonban ott bujkált a félsz, de mi lesz, ha mégis rám jön?... Csak több esze van tán egy ilyen baknak, mint hogy ideszédelegjen? Nem mondom, még egy suta vagy gida elképzelhető, de azt meg úgysem lenne szívem bántani. (Azóta sincs.) - Lesz, ami lesz! - zártam le a vitát. - Ideje figyelni! Balra here, jobbra here, előttem here, a hátam mögött nem túl sűrű cseres... A sarkon ülök, a bokrok között. Balra nemigen kell figyelni, hisz ott az öreg az árokban. Ámbár alighanem alszik azóta! Jobbról viszont jöhet akármi... Akármi ugyan nem jött, de jött helyette egy szép, nagy nyúl. Akkoriban még volt. Elballag az öreg felé. Követem a tekintetemmel, míg el nem tűnik a herében. Hét óra van - állapítottam meg a falu felől ideszűrődő harangszóból. Megszokásból jobbra nézek, és ijedtemben megdermedek. A bak kint áll a herében, tőlem 10 lépésre, és fejét fel-felkapva csipeget! A szívem majd kiugrik a helyéről, egyébként mindenem reszket. Hogy jött ez ide, ilyen észrevétlenül?... Egyáltalán miért pont ide jött? És különben is, most meg mi a nyavalyát csináljuk? Mindenesetre kidülledt szemmel bámulom. 25 év távlatából is tisztán látom agancsát. Magasan a fül fölé érő, vastag, szépen gyöngyözött, majdnem fekete színű hatos agancs. Minimum ezüstérmes! Azóta sem láttam ilyen bakot mifelénk... Közben lenézek, mert a szívemet szerintem már csak az ingem tartja. De nem, még nem ugrott ki. Felkapom a puskát, minél nagyobb zörgéssel. Hátha... De a bak rám se hederít. Hát süket ez? Vak is lehet, mert rám néz ugyan, de nem lát! Jézusom, most mit csináljak? Egyszerűen elhibázhatatlan. Akkor megszólal bennem egy hang: „Normális vagy? Ilyen bakot 15 évesen? Janikának egy emberöltő alatt nem jutott ilyen!” Izgalmamat mintha elfújták volna. Csendben leeresztem a fegyvert, és érzem, most lett igazán enyém a bak. - Mit láttál, ásvány? - fogad az öreg. Most már biztos, hogy aludt. - Egy nyúl járkált előttem - válaszolom. - Nem mozognak az őzek ebben a melegben! - állapítja meg az öreg. Sosem meséltem erről az estéről senkinek. Attól féltem, nem hiszik el, vagy ami rosszabb, elhiszik, de kinevetnek. Pedig én akkor is éreztem, ma pedig már tudom, hogy jól döntöttem. Ha akkor meglövöm azt a bakot - ma vajon mire vadásznék?... Szabó István Nimród 6/1999. 25