Nimród, 2001 (89. évfolyam, 1-12. szám)
2001-11-10 / 11. szám
1848—1849-es szabadsághős-házaspár unokája volt. A ruszkabányai vörösmárvány- és vasércbányát, kohót, sok ezer holdnyi erdőt (csodás vadászterületeket) s a vadászszenvedélyt őseitől örökölte, ez utóbbit szinte génjeiben hordozta. Iszkronyban, 1875-ben született. Mérnökösködött, erdőgazdálkodott és vadászott, így 1916-ban és 1918-ban, vadőreiből, erdészeiből, az ottani vadászokból harcos különítményt szervezett. Nem adta át ingyen vagyonát, saját és bérelt erdeit-hegyeit, vadászterületeit a Zsil völgyébe betolakodóknak. Vadászkülönítménye a bajor „Alpenkorps” kötelékében, Mackensen alatt tevékenykedett. Mikor menekülnie kellett Erdélyből - egy szál ruhában -, a Cserna-Zsil forrásvidékén egy sziklaodúba rejtette el az általa nemrég elejtett gímszarvas trófeáját. Majd hazaviszem, gondolta. Haláláig nem vihette haza, a tragikus történelmi fordulatok, Trianon okán. Nagy lelkű, erős szívű ember volt - termete is az ősbükkre hasonlított -, nem is tudom elképzelni, hogyan tudta elviselni a számára életet jelentő medvék, zergék, hegyek-havasok hiányát, elvesztését! Legalább egy darabocskát, Észak-Erdélyt akarta látni katonaként a bevonuláskor. Nem adatott meg! Egy katonai jármű balesete megtörte szervezetét, ebbe halt bele 1941. október 4-én. Mátyásföldön nyugszik. Maderspach Viktor a Retyezát és a Páreng, a Déli-Kárpátok koronázatlan királya volt, s ezt tőle máig még senki nem vitatta el! Ha Maderspachot, vele a Retyezátot meg a Déli-Kárpátok égbe nyúló vonulatát, a barna medvét, zergét, farkast és többi lakóját, a havasi pásztorokat alaposan meg akarod ismerni, temetkezzél bele a vadászkirály könyveibe: a Medve, a Páreng-Retyezát, a Havasi vadászataim című műbe s a többiekbe. Hazaszeretet, családféltés, isten templomának, a természetnek imádata, vadismeret, fáradtságot nem ismerő vadászszenvedély, teli áldozathozatallal, lemondással, vadászat fagyoskodással, koplalással, jól végzett munka, boldog családi élet; aztán menekülés a szülőföldről, majd csendes apróvadvadászat Dunántúlon - gazdag életéről minden benne van könyveiben. Mint a tenyerét, úgy ismerte Maderspach a Godjánt, a Párenget, a Retyezátot, a Lotrut, a Szebeni-, a Szörényi-, Vulkáni-havasokat s a többieket. Járta a vadászterületeit Juon, Györgye és Dumitru nevű vad- és erdőőrei társaságában. Több százszor aludtak viharos, fagyos éjjeleken - akár 2000 méter felett is - fenyőgallyakból összeeszkábált kalyibákban, s ha a tarisznyákból, hátizsákból elfogyott a hazai, sütötték-főzték az akkor elejtett medve, zerge vagy őz szívét, máját. A juhtúró és a puliszka maradékán embereivel egyformán osztozott, miként a vadászörömökben is. Volt eset, hogy december-januárban, amikor minden élelmük elfogyott az otthontól 4-5 napi járásra -, csak a lőszer és puskák maradtak, meg néhány horog, zsinór, amelyek mindig hoztak életmentő vadat, halat (a húst sokszor ették kenyér vagy puliszka nélkül). Legjobban egyedül szeretett vadászni. Őt nem befolyásolta a Páreng fűrészszerű orma, 2000 méteres magassága, a Peleága 2509 méteres csúcsának közelsége sem a zergék követésekor, a Cápa-havason az orkánszerű, hókristályokat szemébe sodró szél, annak bömbölése, a napi sok kilométeres gyaloglás, a teljes egyedüllét a tavaszi-nyári-őszi rengetegben vagy az alpesi kopár oldalakon, szintén zergenézőben. Ő lényegében sohasem volt egyedül: figyelte az egérinváziót és a rájuk vadászó nyusztokat, a hangyászó medvét, a „furnikár urszut”, a sasokat és a hollókat, a vadméheket s egyebeket, amelyek a hegyekben élnek. Mindent figyelt, ami élt és mozgott. A csodás májusi, rohanó felhőket is. „A turista felületesen, figyelmetlenül szemlél - mondta és írta könyveiben -, a vadász meg kell tanuljon nézni a természetben”. Másik jeles okítása: „A hó az a fehér jegyzőkönyv, amelybe a föld felszínén mozgó állatnak útinaplóját be kell jegyeznie. Ezek a hóban mindig leadják névjegyüket.” Szintén tőle származik: „Ha az őrködő öreg kecske (nőstény zerge) észrevett, kővé kell válni, mozdulatlanul várni, akárcsak siketfajdkakas-dürgéskor, amikor az pillanatnyilag szünetel”. Maderspach tizenöt évesen lőtte első medvéjét. Vérmedve volt: a pásztor, Mozsolka Petra szeme láttára ölte meg az esztena közelében és vitte el külföldről hozott, pinzgaui fajta fiatal értékes tenyészbikáját. Magányos havasi bolyongásai alkalmával 17 (!) medvét lőtt. Téli pihenőhelyén is több példányt, miként hajtásból is. Barátai voltak az egyszerű parasztok, az esztena pásztorai, a favágók, facsúsztatók a hegyekben. Az olasz származású famunkások is a faúsztatásnál, a folyót rekesztő fagátaknál, a Zsilen és a Lapusnyikon. Nem szerette a hetvenkedő vasárnapi vadászokat, a ritkán vadászó vármegyei potentátokat. Szót értett a pópákkal, s többször meglátogatta a „bádogtetejű házak városkájában”, Tirgu Zsiuban a kolostor kalugyer sztárecét, a fehér szakállú, vak Epaminondát, akinek alkalmanként arany tízkoronást is adott, cserébe a jó szóért. Vadászatait olykor román területre, a Godján és Páreng déli lejtőire is kiterjesztette, a Lotru folyó festői völgyében. A román határőrök bőkezűségéért, „domnn grófnak”, gróf úrnak szólították. Nem volt az, de igazi úriemberként viselkedett. A szamárháton fakanalakat, vesszőseprűket szállító cigányokkal is elbeszélgetett, étellel, pénzzel ajándékozta meg őket erdei útjain. A vadorzókkal is barátkozott, bár a medvék téli pihenőjét ezek a világ minden kincséért sem árulták el neki soha. Ezzel mégis jót tettek Maderspachnak, mert maga kutatta fel a rejtekeket, az anyamedve nyomdokain visszafelé haladva, s az odúból elszedett, alig kéthetes kölyköket otthon, a kúria udvarán nevelte, a tyúkok s a konyha kárára. Maderspach sokat olvasott és írt. Művei ránk maradtak: mindegyik egy nagyvadtanulmány, doktori értekezés. Szerette a zenét, a szépet, a nemeset, de a tréfát is. Éppen hatvan éve, hogy elvesztettük a nagy vadászt és vadászírót. Kittenberger Kálmán 1935 karácsonyán ezt írta róla: „Maderspach Viktor tettekkel igazolta, hogy a sasok csak sast nemzenek, ő méltó ivadéka dicsőséggel koszorúzott őseinek”. E szavak olvasása után én már semmi újat sem mondhatok róla, de valahányszor a Retyezátban vagy a Déli-Kárpátok más bércein jártam - legutoljára 73 évesen -, ott vadásztam és másokat vadásztattam, az ő nyomdokain járva mindig szeretettel és hálával gondoltam Maderspachra, a „havasok királyára”. Még akkor is, amikor a gondolataimat is próbálták ellenőrizni. Sikertelenül, hála a jó Istennek! Kászoni Zoltán Hatvan éve távozott Maderspach Viktor Nimród 11/2001. 35