Nimród, 2004 (92. évfolyam, 1-12. szám)
2004-10-15 / 10. szám
Korunkban, amikor széles körű vita bontakozott ki a vadásztársaságoknak, mint egyesületeknek további sorsáról, felerősödött bennem annak a szándéka, hogy személyesen „hitet” tegyek a fennmaradásuk érdekében. A társadalmi és gazdasági átalakulás gyorsuló világában tapasztalhatjuk,hogy – a nagy kapkodásban,amikor hiányzik a kellô megalapozott értékítélet – számos értékünk veszendôbe megy.Sajnos jól érzékelhetô, hogy mindez erôteljesen tért hódít a közgondolkodásban is, és „sikk” hangoztatni:el kell vetni mindent,ami régi,mert csak így látják megreformálhatónak a világot.Búcsút mondani értékeinknek felelőtlenség! Az értékeket,így a magyar vadgazdálkodást,vadászatot,s nem utolsósorban a páratlan és pótolhatatlan nemzeti kincsünket, a vadállományt meg kell őrizni. A történelem,az élet próbája már sokszor bizonyította – pótolhatatlan károkat okozva –, értékeink elvesztése miatt nehezen tudunk újat alkotni.Tehető olyan megállapítás is, hogy „emberek sokasága által elfogadott értékek megőrzése, felhasználása nélkül az új gyökértelenné válik”,vagyis aminek nincs értékálló múltja,arról nehéz elképzelni a jövőt.Témánknál maradva,véleményem szerint ez érvényes a vadásztársaságok fennmaradására is. Abból célszerű kiindulni, hogy a vadásztársaságok működését tekintve,mi az érték.Természetesen nem arról szól a történet,hogy a jelenlegi formát konzerválni kell.Szó sincs erről. A vadásztársaságoknak alkalmazkodni kell a megváltozott és az állandóan változó viszonyokhoz.Akik elvetik a vadásztársaságok szerepét a vadállomány fenntartásában,a vadászati hagyományok ápolásában,továbbvitelében,embert és jellemet formáló hatásait,és ami talán a legfontosabb,azt a szerepet,amit betöltenek (töltöttek) az ember és a természet közvetlen kapcsolatának ápolásában, védelmében – véleményem szerint –,nem jól döntenek. A filozofálást,mint bevezetőt abbahagyva,írásomban azért még szeretnék egy gondolatot közzétenni.Abból az elfogadott tételből indulok ki,hogy „az ember,az emberiség azért tudott és tud fennmaradni,előrehaladni és csodálatosabbat alkotni, mert bármilyen sorscsapások szabta körülményekhez,természeti katasztrófák sorában kialakult helyzethez – intelligenciájánál és őseitől örökölt eltökéltségétôl fogva – tudott alkalmazkodni.Ezt átvitt értelemben,a vadásztársaságok fennmaradására vonatkoztatva,„sajátságos” filozófiám alaptételének tekintem.Szilárd meggyôzôdésem, hogy a vadásztársaságoknál kifejlődött,kialakult egy olyan, szinte pótolhatatlan értékrend, amit az új kor követelményeinek megfelelően tovább lehet és kell fejleszteni. Magam a sors „kegyeltjének” vagy talán üldözöttjének tekinthetem,mert elköteleztem életem a vadászattal és az ezzel járó „traumák” megoldásával. Jól érzem magam,és ha érett fejjel ismét döntenem kellene, újra a „vadászatot” választanám.Több mint 40 éve ugyanannak a vadásztársaságnak vagyok a tagja.Több évtizedig mint IB-tag,1993 óta mint elnök végzem vagy helyesebben igyekszem végezni munkámat. S miért fogalmaztam úgy,hogy talán a sors üldözöttje vagyok? Erre egyértelmű a válasz:átéltem a 20.század második felének összes társadalmi változását,ellentmondásos viszonyait, ennek a szerelmetes szép sportnak hódolva azzal az érzettel, hogy nekem is kell tennem valamit a vadgazdálkodás,a vadászat érdekében.Ennek eleget tenni pedig egyáltalán nem könnyű.Az út göröngyös,sokszor elkeserítő. Megvallom:nehéz birkózás volt ez,s tart jelenleg is.Megtartani a vadásztársasági formát 2007 után is.Ez a cél.Megváltozott egyesületi viszonyok közepette képzelem el a jövőt. Ha most kellene megmondani,előre jelezni,hogy milyenek lesznek a feltételek 2007 után,erre nem tudok elfogadható választ adni.Azt viszont saját tapasztalataimmal indokolni tudom,hogy miért kell a vadásztársasági egyesületi élet megreformált formáját fenntartani.Meg kell kísérelni,tényekkel alátámasztva,nem feladva eltökélt szándékunkat még akkor sem,ha az út rögös,teli buktatókkal,kudarcélményekkel.A II.világháború kezdetén, amikor Anglia léte forgott veszélyben,Churchill azt mondta:„nem tudok nektek mást ígérni,mint vért és verítéket, szenvedést,de a háborút meg fogjuk nyerni”. Átvitt értelemben látok esélyt a vadásztársaságok továbbélésére.Ehhez egyik vadásztársam spontán megjegyzése ad erőt. Mondta,„hidd el,ha a vadásztársaság megszűnne,nem is tudom,mi lenne velem,mert itt emberi közösségben érzem magam,törődnek velem,meghallgatnak,egyszóval egy közösség megbecsült tagja vagyok”. A visszatekintés és a jelenkor helyzetelemzéséből kiemelve a legfontosabbakat,talán néhány hasznosítható tapasztalat megfontolható a jövôt illetôen.Vadásztársaságunk a 60-as évek közepétôl kezdôdôn kidolgozott egy hosszú távú koncepciót a vadgazdálkodás,a vadászat és az egyesületi élet fejlesztésére. Ennek lényege a következô volt: ●intenzív vadföldgazdálkodás,védterületek létrehozása, saját géppark,a műveléshez szükséges eszközök beszerzése, ●a terület vadállományának minőségi és mennyiségi fejlesztése,szakszerű selejtezés,a vadeltartó képesség optimális szinten tartása,a vadfajok kímélete, muflontelepítés, ●a vadászat területén az etikai normák betartatása,az IB-tagokra is ugyanazon kötelezettségek vonatkoznak,ugyanolyan feltételekkel vadásznak,mint bármely tag,privilegizált személyek nincsenek (ez még ma is érvényes), ●bôvíteni a társaság tagságát erdészekkel,mezőgazdaságban dolgozókkal,helyi falusi vadászokkal, ●közös rendezvények a vadászaink családtagjaival együtt, titkos szavazás alapján éves vándordíj annak a vadásznak, aki a társaság életében kiemelkedő önkéntes munkát végzett, ●mostani szóhasználattal PR-tevékenységet fejtettünk ki,folyamatosan fejlesztettük a kapcsolatrendszert a lakossággal,az erdészekkel,a gazdálkodó szervezetekkel, ●végezetül figyelemmel kísértük az egyetemes magyar vadászat,a vadászati kultúra,a hagyományok ápolásának lehetőségeit,s csatlakoztunk a tudományos elképzelések megvalósítására,a magyar vadállomány védelmére vonatkozó kezdeményezésekhez. E néhány tényezőt leírni viszonylag könnyű volt,ám megvalósítani nagyon nehéz,küzdelmes,de általam eredményes időszakot éltem meg.A 70-es évek végén a börzsönyi tájegységben levő vadásztársaságokkal,szám szerint 12-vel közös nevezőre jutottunk az egész tájegység lelövési terveinek,a selejtezés elveinek betartása érdekében.A trófeákat közösen bíráltuk el a szakemberekkel. Rangot jelentett,néha arcpirulást is a bírálat eredménye. S ami talán a legfontosabb volt: a vadászokkal együtt az erdészeti vezetők folyamatos véleménye,kontrollja segítette munkánkat.Együtt dolgoztuk ki a vadkárelhárítási,vadkártérítési mechanizmust,az optimális vadlétszám kialakításának feladatát. Sok gáncsoskodás,szűklátókörűség,egyéni hatalmi vágyak kiélése – mert ilyen volt bőven – keserítette az életemet.Saját társaságunknál,akiknek nem ízlett a koncepció,az önkéntes sok-sok munka,a hatalmasság Sajátos vélemény a vadásztársaságok létjogosultságáról Vadászati közélet Nimród 10/2004.9