Nő, 1967 (16. évfolyam, 31-50. szám)

1967-08-04 / 31. szám

A 70 éves FÁBRY ZOLTÁN E­gy termékeny élet jussén küzd állhata­tosan és tántoríthatatlanul az emberért és az emberségért... Az elszabadult barbarizmus, az „állat-hős igék“ és az „ordas eszmék“ tombolása idején sem alkuszik meg egy pillanatra sem. A vox humana elkötele­­­zettjeként emberi és írói tisztét az Ember és Béke szolgálata jelenti számára. Alig van íróember, aki korparancsként olyannyira a vá­lasztott ügyre koncentrálna, mint ő, s aki nálánál jobban gyűlölné a háború aljasságát és embertelenségét, s akinek jobban szívén feküdne a béke sorsa, mint neki. Kegyetlenül nehéz évek, évtizedek után, alkotó­munkája messze fénylő csúcsáról tekinthet ma vissza a megtett útra, és summázhatja a maga számára is öt évtizedes alkotómunkája jutalma­ként az élet igazát: ez jó mulatság, férfi munka volt.... Mert kegyetlenül nehéz évek voltak ezek akkor is, ha a stószi tisztító magány sok mindentől meg is óvta, meg is őrizte őt. Egyet azonban — mind a mai napig — nem tudott neki kárpótlásként adni: a lélek nyugalmát, a megnyugvást, hogy az emberiség és a béke ügye biztosítva van, s hogy a hidak a világon mind felépültek, s nincs többé árok és veremásás ! Műveit lapozgatva, tudós eszméit, vádiratait ol­vasva, akaratlanul is József Attila jut az eszembe: „... Nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt.“ Az ember, az emberiség, az élet szeretete csen­dül ki minden soréból, ahogy az életszeretet tölti be szószi magányának hétköznapjait és ünnep­napjait is. Az igazi szeretet parancsát azonban csak az értheti meg a szavaiból, aki a haladásért, s a jó ügyért való áldozatos harcot s a közös­ségért érzett mélységes felelősséget is tudatosítja. „Nacionalista szenvedélyek ellenére, nemzetisé­gi ellentmondásoktól körülvéve, a történelmi hely­zet ismeretének magaslatán látott mindent, ami összeköt, vitázott mindennel, ami szétválaszt. A földhözragadt nacionalista szemlélet ellenében és mindennel szembeszállva, ami történelmi ítéle­tünket és a jelenre vonatkozó ítéletünket elho­mályosítaná — szenvedélyes cikkekbe, tanulmá­nyokba és könyvekbe sűrítette, amelyek hidat, pillért jelentenek a Duna két partján élő népek kultúrája között.“ Az egy hazában élő népek kapcsolatában ilyen minősítést adott Fábry Zoltán kiváló ismerője Ju­­raj Spitzer. Ezek a sorok azonban nemcsak a szomszéd népekkel való viszonyára alkalmazha­tók, hanem rávilágítanak arra a mély, szocialista internacionalizmusra is, mely áthatja, átforrósít­­ja mondanivalóját. F­ábry Zoltán fiatalon, 18 éves korában is­merkedett meg az embert elaljasító hábo­rú borzalmával. A volt rozsnyói gimna­zista 1915-ben, a hazafias nacionalista mámortól elkábítva, önként jelentkezett a frontra, hogy az­tán itt érje őt az első, egy életre szóló csalódás. A háború borzalma és kegyetlen valósága nem­csak a hazafias illúziókból józanította ki, hanem kiábrándította őt a régi világ táplálta eszmékből, ábrándokból is. A „véres-ostoba feneségek“ tom­bolása döbbentette őt rá az élet valóságára, s kö­telezte el a legnemesebb művészi célnak, a ha­ladás, a szocializmus szolgálatának. A józanító és kiábrándító élmény, a felismert igazság azonban nemcsak eszmei elkötelezettsé­get jelent a számára, hanem egyben emberszere­­tetének kiapadhatatlan forrását is. A háborúban szerzett tüdőbaja miatt Stószra visszavonult író humanizmusa az első köztársaság elnyomott ma­gyar kisebbségének erőforrása. A húszas évek „emberirodalma“, ez a nehezen körülhatárolható szociális-humánus Irány — mely­nek Fábry az egyik vezéregyénisége —, az iroda­lom küldetésének lényegét az emberért és a tö­meg jobb életének kialakításáért vállalt feladat­ban látja. Az irodalomnak a kor parancsét kell teljesítenie — vallja Fábry, s merő harcban áll mindennel, mely ezt a parancsot nem tudatosítja. Kritikai tevékenységében is ez az elv érvényesült. Érdemeit aligha csökkenti, ha megmondjuk azt is, a társadalmi érdekek egyoldalú számonkérése időnként túlzásokra is ragadtatta, melyeket ké­sőbbi írásaiban ő maga is beismert. F­ábry első könyve a kárpátukrajnai riport, Az éhség legendája (1932) volt, melyet azonban elkoboztak. Ezt követte első esszé­gyűjteménye, a Korparancs (1934), majd 1937-ben a Fegyver s vitéz ellen című publicisztikai és iro­dalmi tárgyú cikkeinek gyűjteménye. A háború és az azt követő évek kényszerhallgatása után 1955-ben jelent meg A gondolat igaza, majd A béke igaza (1956). A Hidak és árkok című mű­vét 1957-ben, a Palackposta című esszégyű­jtemé­­nyét pedig 1960-ban adják ki. Az Ember az em­bertelenségben című antifasiszta esszégyűjtemé­­nyét (1962) a felszabadulás után irodalmi fejlő­désről szóló írásai a Harmadvirágzás követi (1963). A Kúria, kvaterka, kultúra (1964) című művében pedig a két világháború közti Irodalmi életet felölelő fontosabb írásait adja közre. Ta­valy látott napvilágot élete fő műve, az Európa elrablása, az idén pedig, Valóságirodalom címmel a két világháború közt megjelent írásaiból ké­szült válogatás került az olvasóhoz. Művei érté­kelését illetően, ez a puszta felsorolásból is ki­tűnik, aligha vitatható, hogy a csehszlovákiai ma­gyar irodalomról ma lényegesen újat mondani, anélkül, hogy gondolataink ne Fábryt találnák, — teljességgel lehetetlen, öt évtizedes írói munkásságának, következetes, szilárd magatartásának alapja erkölcsi szilárdsá­ga és tisztasága. A szellemiség minden terméke szilárd erkölcsi-etikai igények szerint mérettetik meg nála, s ez a tény eleve tiszteletet és meg­becsülést parancsol. Olyan korban élt, amikor megbillentek, sőt gyakorlatilag értelmetlenné vál­tak az erkölcsi normák, magától értetődő tehát, hogy legfőbb mércéjét, a vox humánét is a mély erkölcsiség hatja át. „A vox humana — mondta két évvel ezelőtt egy beszélgetés során — szó és tett egyező valósága... magatartás — forma, ál­lásfoglalás dolga. Erkölcsi kritérium, morális el­sődlegesség, író, kritika, morális elkötelezettségé­nek kikerülhetetlensége. A szellem, erkölcsi“ vox humana elkötelezettje emberi és írói tisztét teljesíti ki, amikor szellemi fegy­verzete teljességével a kor embertelenséget vétózza. Európa és a világ lelkiismeretét a fasiz­mus veszélyére figyelmezteti. Az antifasizmus magatartássá, korműfajjá lényegül nála. Az em­ber érdekében, a béke védelmében évtizedeken át tántoríthatatlanul küzd az embereszményt meg­­csúfoló aljasság, a fasizmus ellen. Bár közismert dolog, hogy sohasem volt kenyere az „egyéni ér­dek“ és „érdemszerzés“, mégis szinte megdöbben­tő az a bátorsága, ahogy a fasizélódő Európában a fasizmust fogadja. Igazolásként egyetlen idéze­tet: „A fasizmus a háború világnézete. Fegyveres világszemléletnek pozitív megnyilatkozása csak a háború lehet. A háború a fasizmus egyetlen, mindent eluraló realitása. Nélküle elképzelhetet­len. Nélküle semmire zsugorodna. Ez a gerince, lelke és istene. Fasizmus háború nélkül éppoly elképzelhetetlen, mint a marha legelő nélkül, a patak víz nélkül, a részeg alkohol nélkül. Háború és emberi felelősség: ez a kapcsolat a fasizmus­ban ismeretlen, érthetetlen... Rettenetes isten a fasizmus istene, borzalmas vallás a fegyver imá­data: vér és állat kéjelgő kinyilatkoztatása ez, az ember állattá vadítása, a szellem vérfertőzé­se.“ (Magyar Nap, 1938. szeptember 14.) S erre csak egy lehet a válasza: „Le a fasizmus hábo­rújával! Ordítsatok, ébredjetek!“ Ez a rettenthetetlen magatartás — még ha a sors kegyeltje is volt — mindennél beszédesebben bizonyítja, Fábry helyét, emberi és írói nagysá­gát. A nagy antifasiszta íróknak — Thomas Mann, Brecht, Heinrich Mann, Solohov, Aragon, Eluard, Ehrenburg, Tucholsky, Hemingway, Capek, FuCik, Novomesk?, József Attila és Radnóti Miklós — méltó fegyvertársa. Hetvenedik születésnapján Thomas Mann sza­vai jutnak az eszünkbe: „Az idő kincses ajándék, melyet azért adtak, hogy benne és általa okosab­bak, jobbak, érettebbek és tökéletesebbek le­gyünk.“ ... Az időt nem lehet becsapni. Az emberért, az emberségért való helytállás kalkulusa az ő ese­tében csak a legmagasabb lehet. József Attilával együtt ő is méltán vallhatja: „a való anyag teremtett minket, e szörnyű társadalom önző formáiba löttyintve, forrón és szilajon, hogy helytálljunk az emberiségért K az örök talajon.K­öszöntjük az időt, a hetvenéves Fábry Zol­tánt, s köszöntjük öt évtizedes alkotó munkájának szellemiségünket gazdagító „kincses ajándékát“, mellyel okosabbak, éretteb­bek és tökéletesebbek lettünk, őszintén kívánjuk, hogy még sok éven át, teljes fegyverzetben szol­gálja az ügyet, melynek egész életén át odaadó harcosa, s oltalmazója volt. FONOD ZOLTÁN A „A híd, az ember, A híd, az emberség. Ahol ez nincs, ott árok van: embertelen­ség, gyűlölet, fanatizmus, ököl és barbarizmus. A híd megismerés, és megértés eredménye: a gondolat és a béke igaza és útja. Az árok: veremásás... A hídon ember találkozik emberrel, az árkot ember ássa ember ellen. Népek, kultúrák közlekedési útja: a híd. A híd igaza megállapítha­tatlan, az ív szépsége fe­lülmúlhatatlan, mert a híd íve a terep és időt egy­beölelő emberség reális konstrukciója." (Hidak és árkok)

Next