Nő, 1977 (26. évfolyam, 2-52. szám)
1977-08-18 / 33. szám
timapzárta — lapzárta - lapzárta — lapzárta-lapzárta — MILLIÓK HARCOLTAK A MEGMENTÉSÜKÉRT Ma, ötven évvel a két olasz származású amerikai munkás, Nicola Sacco és Bartolomeo Vanzetti kivégzése után az Egyesült Államok Massachusettes államának kormányzója elismerte, hogy 1927 augusztusában a két munkásember „Justizmord áldozata lett mivel „a halálos ítéletet hamis tanúvallomások alapján mondta ki a bíróság Elismerte — és rehabilitálta őket. Az egész világon már akkor tudta mindenki, hogy Sacco és Vanzetti ártatlan, hogy ez a gyilkossági per csúf, borzalmas ,megjátszott dráma, és hogy a halálos ítélet igazi oka az amerikai munkásság megfélemlítése, jogaikért folytatott harcukban megállásra kényszerítése. A munkások Amerikában, Nagy Britanniában, Franciaországban, Németországban és még sok más országban átfogó, erős szolidaritási kampánnyal válaszoltak a perre, s egészen az utolsó percig folytatták, hogy megmentsék két társuk életét. Nem sikerült Az amerikai kapitalizmus azokban az években még olyan hatalmas volt ereje olyan korlátlan, hogy semmibe vehette az egész világ közvéleményét és véghezvihette a látványos gyilkosságot. És mégis: a Sacco és Vanzetti életéért vívott küzdelem, a nemzetközi munkásszolidaritás e nagyszabású kampánya a két világháború közötti évek egyik legnagyobb politikai megmozdulása volt. Sacco és Vanzetti annak a több százezer olasz kivándorlónak áramlatával került a „korlátlan lehetőségek országába, akiket az otthoni kilátástalan nyomorúság és elnyomás, határtalan nincstelenség űzött munkát és kenyeret keresni Amerikába. A bevándorlók közül sokan már az óhazában a felvilágosult osztályöntudatos munkássághoz tartoztak, és sztrájkok, bérharcok kisebb-nagyobb forradalmi tapasztalatait is magukkal vitték Nem elégedtek meg, nem elégedhettek meg azzal, hogy munkaerejüket olcsón adják el az amerikai nagytőkének, hanem mint szervezett munkások, megkísérelték hogy társaikat is bevonják a szakszervezetekbe, hogy a még vakok és tudatlanok is felvegyék a harcot a munkásság jogaiért. Az amerikai szakszervezeti mozgalom azonban akkor még szétszórt, rendezetlen volt erősen hajlott az anarchizmusra, s ebben az értelemben Sacco és Vanzetti is „anarchistának" számított. Valójában öntudatos, szervezett munkások voltak, hangadók saját szakszervezetükben— és ez volt megbocsáthatatlan vétkük. 1921-ben a két olasz munkahelyén rablógyilkosság történt. Sacco és Vanzetti a meggyilkoltat nem is ismerte, a bűntett elkövetése időpontjában még a színhely közelében sem tartózkodott. A rendőrség mégis őket tartóztatta le a gyilkosság vádjával. S tette ezt egyetlen tanú vallomása alapján, akiről csakhamar kiderült hogy teljesen valótlan „tényeket közölt a rendőrséggel. Ennek ellenére a két letartóztatottat bíróság elé állították. Sacco és Vanzetti pere nevetséges karikatúrája lehetett volna a bírósági eljárásnak, ha nem végződik — halálos ítélettel. Hat teljes esztendeig vártak kivégzésükre a halálra ítéltek börtönében, a villamosszék szomszédságában, amit Theodor Dreiser olyan felejthetetlenül realisztikusan írt le az Amerikai tragédia című regényében. A hat év alatt szakadatlanul folyt a harc az ítélet megsemmisítéséért először az amerikai munkásszakszervezetek küzdöttek majd csakhamar széles körökben tovább gyűrűzve, az életmentő kampány kiterjedt az egész nemzetközi munkásmozgalomra. És megtörtént a hihetetlen, az elképzelhetetlen. Kézre került az igazi gyilkos, és rövidesen beismerő vallomást tett. De a bíróság ennek ellenére sem volt hajlandó Sacco és Vanzetti halálos ítéletét felfüggeszteni, a kormányzó ennek ellenére is ragaszkodott az ítélet végrehajtásához. Ez a „Justizmord" lezárt ügy volt és véghez kellett vinni. Hiába voltak világszerte tömeges tüntetések tiltakozó sztrájkok Európában az amerikai konzulátusok „bombázása" különféle akciókkal, jegyzékekkel, hiába volt neves közéleti személyiségek — közöttük a pápa — közbenjárása, hogy legalább kegyelmet kapjanak az ártatlanul elítéltek. Az Egyesült Államok kormánya meg akarta mutatni, hogy nem hagyja magát „befolyásolni". 1927. augusztus 23-án Saccot és Vanzettit kivégezték. Az akkori osztrák Arbeiter-Zeitung bátran megírta: „Még sohasem vált ilyen egyértelművé, ennyire nyílttá a harc a két egymással szembenálló, antagonista osztály, a leghatalmasabb tőkésosztály és a világproletariátus között mint most a két olasz munkás életéért. Ha a munkásosztály ezt a harcot elvesztette is, elfelejteni sohasem fogja. A tragikus évforduló alkalmából Farlani külügyminiszter útján az olasz kormány is kérelmezte Sacco és Vanzetti rehabilitációját. Ez néhány héttel ezelőtt meg is történt. Michael Dukalis, Massachusettes kormányzója hivatalos okmányt állított ki arról, hogy a két olasz munkáson halálos ítéletet hajtottak végre anélkül, hogy megadták volna nekik a per felújításának jogát, s hogy perük „igazságtalan volt, mert a bírákat az idegenekkel és az ellenzékeikkel szembeni előítéletek befolyásolták." Felvételünkön a kormányzó aláírja az okmányt, a háttérben balról a második Spenser Sacco, Nicola Sacco unokája. SZÁZÖTVEN PERC VÉGTELENSÉG Szemében már az öröm könnyei csillogtak, de a hangja még remegett Nem csoda. A sokk, a két és félórányi szörnyű félelem, szülői aggódás, bizonytalanság, még jó ideig nyomot hagy a fiatal anya lelkében. Kisgyermekét az öthónapos lurkót féltő gonddal szorítja magához, aztán lassan mesélni kezdi élete legszörnyűbb perceit. A délelőtti sétáról hazafelé még megálltam a bokrokban csirkét venni. Az üzlet jóformán üres volt a pénztárnál csak egy asszony állt előttem. Mindössze egy-két percet tartózkodtam a boltban. Amikor kiléptem az ajtón, szinte kővé meredtem. A kisfiam kocsistól eltűnt. Mint az eszelős, kezdtem fel - alá futkosni, kérdezni a járókelőket, nem láttak-e egy zöld babakocsit. Az egyik férfi azt válaszolta, a színre ugyan nem emlékszik, de egy bőröndös férfit látott a villamosmegálló irányába sietni. Arra futottam és vagy kétszáz méterrel távolabb megpillantottam a kocsit és mellette a bőröndöt. Mindkettő üres volt... Az ájulás környékezett, de rohantam tovább abban a reményben, hogy az útkereszteződésnél találkozom egy rendőrrel Zuzana Petriková zihálva, sírva magyarázta el a rendőrnek, hogy elrabolták a gyermekét. Szerencséjére egy asszony látta a férfit gyermekkel a karján s nemcsak azt tudta megmondani, hogy az állomásra menő buszra szállt fel, hanem aránylag pontos leírást is adott az illetőről. A pályaudvaron egy vasutas a brnói személyvonatra látott felszállni egy fiatalembert egy kisgyerekkel, ám ez a vonat már elment. A rendőrség Devinská Nová Vesnél leállítatta és tüzetesen átvizsgálta ám eredménytelenül. Sem abban, sem a többi, még az állomáson lévő szerelvényben nem találták meg a tettest. Ő ekkor már a repülőtéren volt s lassan felszállni készült a Prágába induló gépre. Pár perccel az indulás előtt tartóztatták le. A gyermekrablás, amely egyike a legsúlyosabb bűntényeknek, mindig sokkolja a közvéleményt és a hír futótűzként terjed. Hogy a kis Juraj esetében Bratislava lakóinak túlnyomó többsége csak az esti tévéhíradóból, vagy a másnapi CSTK hírből szerzett tudomást erről az aljas bűntényről, az elsősorban a rendőrség érdeme, hiszen a bejelentés pillanatától a tettes kézrekerítéséig mindössze két óra telt el. Ez alatt az idő alatt lezárták az összes határátkelőhelyet, ellenőrzés alatt tartották az országutakat, vasúti- és autóbusz-pályaudvarokat valamint a környék erdős részeit. Az ő bravúros munkájuknak és természetesen annak az asszonynak köszönhető, aki pontos személyleírást adott a többszörösen büntetett 26 éves fiatalemberről, hogy az anya épségben, egészségben látta viszont fiacskáját. Szívesen teszünk eleget kérésének, hogy a sajtó hasábjain keresztül is felhívjuk valamennyi anya figyelmét, okuljanak az ő esetéből, és még féltőbb gonddal óvják gyermekeiket ORDÓDY VILMOS A 32. hét a nagyvilágban Hétfő: — Cyrus Vance megkezdte közel-keleti útját melynek során ellátogatott Egyiptomba, Libanonba, Szíriába, Jordániába, Szaúd-Arábiába és Izraelbe. A látogatás célja a közel-keleti helyzet megoldási lehetőségeinek feltárása, és a genfi értekezlet megnyitása. Kedd: — A Kubában tartózkodó Joshua Nkomo, a Zimbabwei Afrikai Népi Unió elnöke kijelentette, hogy az imperialisták neokolonialista rendszert szándékoznak létesíteni Zimbabweban és Nambiában, hogy innen támadhassák a halandó országokat, Angolát és Mozambikot. Szerda: — Nicosiában szívroham következtében elhunyt Makariosz érsek, a sziget függetlenségéért szuverenitásáért és területi sérthetetlenségéért folyó küzdelem következetes harcosa, a Ciprusi Köztársaság elnöke. Az elnök halála után a jövő év februárjáig — az elnökválasztásig — az ügyvezető köztársasági elnök Spyros Kyprianu, a képviselőház elnöke lesz. Csütörtök: — Az Egyesült Államok képviselőháza a jövő évi pénzügyi tervében jóváhagyott egy 69 millió dolláros összeget is, amelyet a Szabad Európa és a Szabadság szocialista ellenes, uszító rádióadók tevékenységére fordítanak Ugyanekkor a CIA kémszolgálat kiadásaira 293,5 millió dollárt hagyott jóvá. Péntek: — Befejeződött Belgrádban a helsinki Záróokmányt aláírt 35 ország képviselőinek előkészítő tanácskozása. A plenáris ülés jóváhagyta az október 4-én kezdődő belgrádi értekezlet napirendi és ügyrendi javaslatát. A találkozó az újbelgrádi Kongresszusi Palotában kezdődik majd. Szombat: Jimmy Carter, az Egyesült Államok elnöke javaslatot terjesztett az amerikai kongresszus elé a törvénytelen bevándorlás korlátozása céljából. Az igazságügyminisztérium adatai szerint jelenleg több mint 12 millió a törvénytelenül letelepedett külföldi az Egyesült Államokban. Ezek nagy többsége mexikói. Vasárnap: — A Szovjetunióba érkezett Todor Zsivkov, a Bolgár Komunista Párt KB első titkára. Zsivkov elvtárs az SZKP KB meghívására a szabadságát tölti a Szovjetunióban. 11