Nő, 1977 (26. évfolyam, 2-52. szám)

1977-08-18 / 33. szám

tim­apzárta — lapzárta - lapzárta — lapzárta-lapzárta — MILLIÓK HARCOLTAK A MEGMENTÉSÜKÉRT Ma, ötven évvel a két olasz származású amerikai munkás, Nicola Sacco és Bartolo­meo Vanzetti kivégzése után az Egyesült Államok Massachusettes államának kor­mányzója elismerte, hogy 1­927 augusztusá­ban a két munkásember „Justizmord áldozata lett mivel „a halálos ítéletet hamis tanúvallomások alapján mondta ki a bíró­ság Elismerte — és rehabilitálta őket. Az egész világon már akkor tudta mindenki, hogy Sacco és Vanzetti ártatlan, hogy ez a gyilkossági per csúf, borzalmas ,megjátszott dráma, és hogy a halálos ítélet igazi oka az amerikai munkásság megfélemlítése, jogaikért folytatott harcuk­ban megállásra kényszerítése. A munkások Amerikában, Nagy Britanniában, Franciaor­szágban, Németországban és még sok más országban átfogó, erős szolidaritási kam­pánnyal válaszoltak a perre, s egészen az utolsó percig folytatták, hogy megmentsék két társuk életét. Nem sikerült Az amerikai kapitalizmus azokban az években még olyan hatalmas volt ereje olyan korlátlan, hogy semmibe vehette az egész világ közvélemé­nyét és véghezvihette a látványos gyilkos­ságot. És mégis: a Sacco és Vanzetti életéért vívott küzdelem, a nemzetközi munkásszoli­daritás e nagyszabású kampánya a két világháború közötti évek egyik legnagyobb politikai megmozdulása volt. Sacco és Vanzetti annak a több százezer olasz kivándorlónak áramlatával került a „korlátlan lehetőségek országába, akiket az otthoni kilátástalan nyomorúság és elnyomás, határtalan nincstelenség űzött munkát és kenyeret keresni Amerikába. A bevándorlók közül sokan már az óhazá­ban a felvilágosult osztályöntudatos mun­kássághoz tartoztak, és sztrájkok, bérharcok kisebb-nagyobb forradalmi tapasztalatait is magukkal vitték Nem elégedtek meg, nem elégedhettek meg azzal, hogy munkaerejü­ket olcsón adják el az amerikai nagytőkének, hanem mint szervezett munkások, meg­kísérelték hogy társaikat is bevonják a szak­szervezetekbe, hogy a még vakok és tudatlanok is felvegyék a harcot a munkás­ság jogaiért. Az amerikai szakszervezeti mozgalom azonban akkor még szétszórt, rendezetlen volt erősen hajlott az anarchiz­musra, s ebben az értelemben Sacco és Vanzetti is „anarchistának" számított. Való­jában öntudatos, szervezett munkások vol­tak, hangadók saját szakszervezetükben­­— és ez volt megbocsáthatatlan vétkük. 1921-ben a két olasz munkahelyén rablógyilkosság történt. Sacco és Vanzetti a meggyilkoltat nem is ismerte, a bűntett elkövetése időpontjában még a színhely közelében sem tartózkodott. A rendőrség mégis őket tartóztatta le a gyilkosság vádjával. S tette ezt egyetlen tanú vallomása alapján, akiről csakhamar kiderült hogy teljesen valótlan „tényeket közölt a rendőr­séggel. Ennek ellenére a két letartóztatottat bíróság elé állították. Sacco és Vanzetti pere nevetséges karikatúrája lehetett volna a bírósági eljárásnak, ha nem végződik — halálos ítélettel. Hat teljes esztendeig vártak kivégzésükre a halálra ítéltek börtönében, a villamosszék szomszédságában, amit Theodor Dreiser olyan felejthetetlenül rea­lisztikusan írt le az Amerikai tragédia című regényében. A hat év alatt szakadatlanul folyt a harc az ítélet megsemmisítéséért először az ameri­kai munkásszakszervezetek küzdöttek majd csakhamar széles körökben tovább gyűrűz­ve, az életmentő kampány kiterjedt az egész nemzetközi munkásmozgalomra. És megtörtént a hihetetlen, az elképzel­hetetlen. Kézre került az igazi gyilkos, és rövidesen beismerő vallomást tett. De a bíróság ennek ellenére sem volt hajlandó Sacco és Vanzetti halálos ítéletét felfüg­geszteni, a kormányzó ennek ellenére is ragaszkodott az ítélet végrehajtásához. Ez a „Justizmord" lezárt ügy volt és véghez kellett vinni. Hiába voltak világszerte tömeges tünte­tések tiltakozó sztrájkok Európában az amerikai konzulátusok „bombázása" külön­féle akciókkal, jegyzékekkel, hiába volt neves közéleti személyiségek — közöttük a pápa — közbenjárása, hogy legalább kegyelmet kapjanak az ártatlanul elítéltek. Az Egyesült Államok kormánya meg akarta mutatni, hogy nem hagyja magát „befolyá­solni". 1927. augusztus 23-án Saccot és Vanzettit kivégezték. Az akkori osztrák Arbeiter-Zeitung bátran megírta: „Még sohasem vált ilyen egyértel­művé, ennyire nyílttá a harc a két egymással szembenálló, antagonista osztály, a legha­talmasabb tőkésosztály és a világproletariá­­tus között mint most a két olasz munkás életéért. Ha a munkásosztály ezt a harcot el­vesztette is, elfelejteni sohasem fogja. A tragikus évforduló alkal­mából Farlani külügyminisz­ter útján az olasz kormány is kérelmezte Sacco és Vanzetti rehabilitációját. Ez néhány héttel ezelőtt meg is történt. Michael Dukalis, Massachu­­settes kormányzója hivatalos okmányt állított ki arról, hogy a két olasz munkáson halálos ítéletet hajtottak végre anélkül, hogy megad­ták volna nekik a per felújítá­sának jogát, s hogy perük „igazságtalan volt, mert a bí­rákat az idegenekkel és az ellenzékeikkel szembeni elő­ítéletek befolyásolták." Fel­vételünkön­ a kormányzó aláírja az okmányt, a háttér­ben balról a második Spenser Sacco, Nicola Sacco unokája. SZÁZÖTVEN PERC VÉGTELENSÉG Szemében már az öröm könnyei csillogtak, de a hangja még remegett Nem csoda. A sokk, a két és félórányi szörnyű félelem, szülői aggódás, bizonytalanság, még jó ideig nyomot hagy a fiatal anya lelkében. Kisgyer­mekét az öthónapos lurkót féltő gonddal szorítja magához, aztán lassan mesélni kezdi élete legször­­nyűbb perceit.­­ A délelőtti sétáról hazafelé még megálltam a bokrokban csirkét venni. Az üzlet jóformán üres volt a pénz­tárnál csak egy asszony állt előttem. Mindössze egy-két percet tartózkod­tam a boltban. Amikor kiléptem az ajtón, szinte kővé meredtem. A kis­fiam kocsistól eltűnt. Mint az eszelős, kezdtem fel - alá futkosni, kérdezni a járókelőket, nem láttak-e egy zöld babakocsit. Az egyik férfi azt vála­szolta, a színre ugyan nem emlékszik, de egy bőröndös férfit látott a villa­mosmegálló irányába sietni. Arra futottam és vagy kétszáz méterrel távolabb megpillantottam a kocsit és mellette a bőröndöt. Mindkettő üres volt... Az ájulás környékezett, de rohantam tovább abban a remény­ben, hogy az útkereszteződésnél találkozom egy rendőrrel Zuzana Petriková zihálva, sírva magyarázta el a rendőrnek, hogy elrabolták a gyermekét. Szerencséjé­re egy asszony látta a férfit gyermek­kel a karján s nemcsak azt tudta megmondani, hogy az állomásra menő buszra szállt fel, hanem arány­lag pontos leírást is adott az illetőről. A pályaudvaron egy vasutas a br­­nói személyvonatra látott felszállni egy fiatalembert egy kisgyerekkel, ám ez a vonat már elment. A rendőrség Devinská Nová Vesnél leállítatta és tüzetesen átvizsgálta ám eredmény­telenül. Sem abban, sem a többi, még az állomáson lévő szerelvényben nem találták meg a tettest. Ő ekkor már a repülőtéren volt s lassan felszállni készült a Prágába induló gépre. Pár perccel az indulás előtt tartóztatták le. A gyermekrablás, amely egyike a legsúlyosabb bűntényeknek, min­dig sokkolja a közvéleményt és a hír futótűzként terjed. Hogy a kis Juraj esetében Bratislava lakóinak túlnyo­mó többsége csak az esti tévéhíradó­ból, vagy a másnapi CSTK hírből szerzett tudomást erről az aljas bűn­tényről, az elsősorban a rendőrség érdeme, hiszen a bejelentés pillana­tától a tettes kézrekerítéséig mindös­­­sze két óra telt el. Ez alatt az idő alatt lezárták az összes határátkelő­helyet, ellenőrzés alatt tartották az ország­utakat, vasúti- és autóbusz-pálya­udvarokat valamint a környék erdős részeit. Az ő bravúros munkájuknak és természetesen annak az asszony­nak köszönhető, aki pontos személy­leírást adott a többszörösen büntetett 26 éves fiatalemberről, hogy az anya épségben, egészségben látta viszont fiacskáját. Szívesen teszünk eleget kérésé­nek, hogy a sajtó hasábjain keresztül is felhívjuk valamennyi anya figyel­mét, okuljanak az ő esetéből, és még féltőbb gonddal óvják gyermekeiket ORDÓDY VILMOS A 32. hét a nagyvilágban Hétfő: — Cyrus Vance megkezdte közel-keleti útját melynek során ellátogatott Egyiptomba, Libanonba, Szíriába, Jordániába, Szaúd-Arábiába és Izraelbe. A látogatás célja a közel-keleti helyzet megoldási lehetőségeinek feltárása, és a genfi értekezlet megnyitása. Kedd: — A Kubában tartózkodó Joshua Nkomo, a Zimbabwei Afrikai Népi Unió elnöke kijelentette, hogy az imperialisták neokolonialista rendszert szándékoznak létesíteni Zimbabweban és Nambiában, hogy innen támadhassák a halandó országokat, Angolát és Mozambikot. Szerda: — Nicosiában szívroham következtében elhunyt Makariosz érsek, a sziget függetlenségéért szuverenitásáért és területi sérthetetlenségéért folyó küzdelem következetes harcosa, a Ciprusi Köztársaság elnöke. Az elnök halála után a jövő év februárjáig — az elnökválasztásig — az ügyvezető köztársasági elnök Spyros Kyprianu, a képviselőház elnöke lesz. Csütörtök: — Az Egyesült Államok képviselőháza a jövő évi pénzügyi tervében jóváhagyott egy 69 millió dolláros összeget is, amelyet a Szabad Európa és a Szabadság szocialista ellenes, uszító rádióadók tevékenységére fordítanak Ugyanekkor a CIA kémszolgálat kiadásaira 293,5 millió dollárt hagyott jóvá. Péntek: — Befejeződött Belgrádban a helsinki Záróokmányt aláírt 35 ország képviselőinek előkészítő tanácskozása. A plenáris ülés jóváhagyta az október 4-én kezdődő belgrádi értekezlet napirendi és ügyrendi javaslatát. A találkozó az új­belgrádi Kongresszusi Palotában kezdődik majd. Szombat:­­ Jimmy Carter, az Egyesült Államok elnöke javaslatot terjesztett az amerikai kongresszus elé a törvénytelen bevándorlás korlátozása céljából. Az igazságügymi­nisztérium adatai szerint jelenleg több mint 12 millió a törvénytelenül letelepedett külföldi az Egyesült Államokban. Ezek nagy többsége mexikói. Vasárnap: — A Szovjetunióba érkezett Todor Zsivkov, a Bolgár Komunista Párt KB első titkára. Zsivkov elvtárs az SZKP KB meghívására a szabadságát tölti a Szovjetunió­ban. 11

Next