Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-03 / 19. szám
Nővére többször is megrázta az éjszaka folyamán, zavarta forgolódása. A konyhai asztalágyat, ahol titokban pusmoghattak, már kinőtték, most a szobában aludtak, s ha felébresztik szüleiket, abból nagy baj származik. Mégis addig mocorogtak, forogtak, susogtak, míg apjuk nagy hirtelen felült az ágyban, s rájuk kiáltott. Elhallgattak, moccanni sem mertek. Ágnes alvást színlelt, szíve a torkában dobogott, lehunyt szeme előtt kusza torzképek keringtek értelmetlen összevisszaságban. Egyszer régen a városi papírüzletben egy plakáton ismeretlen szörnyetegeket látott, azok tolakodtak most elé. Gyermekként de sokszor megcsodálta a grófi, urasági földeken szántó gőzgépeket! Képzeletében most ezek drótkötelei megelevenedtek, billenős ekéiknek hatalmas fogai nem szántottak, nem a föld testét vájták, hanem felbőszült állatokként, ágaskodva közeledtek egymáshoz, kéményeik egymás húsába martak, füstölgőn, sistergőn. Felnyitotta szemét, szabadulni akart a rémképektől, de amint ismét lehunyta, elölről kezdődött a kavargás. Aztán a rettegett tüzesembert látta, amint a füzes körül játszadozó gyerekek után kapkodott. Ijesztő ábrázatú papírsárkányok lebegtek az égről. A torz állatok riadtan futottak szanaszét, tombolva átugráltak mindenen, közben mindent és mindenkit maguk alá tiportak. Ágnes imádkozott, de az imádsággal sem űzte el a szörnyű képeket. Majd azt látta, hogy a falu apraja-nagyja menekül az erdő felé, égő repülőgépek keringnek felettük, pókhálóból készült rongyok lebegnek, keringenek az égen ... Ágnes nagyokat lélegzett, nyitott szemmel bámult a sötétségbe. Most még apja korholásának is örült volna, de az mélyen, csöndesen aludt. Merőn nézte a sötét ablakot, mikor dereng be rajta a hajnal. Ismét imádkozni kezdett, ájtatosan könyörögve kérte az Istent, szabadítsa meg a sok szörnyűségtől. Közben az idő lassan, végtelenül lassan cammogott. Jó lett volna legalább Gyöngyi kutyájuk csaholását hallani, de Gyöngyi már rég a múlté, eltemették a felsőkert szilvafája tövébe. Ágnes sehogy sem értette ezt az ébren álmodását, igaz, ha szorongott, gyakran kínozták furcsa álomképek, de így ilyen nagyon talán még soha. Nagysokára egy távoli kakaskukorékolást hallott, amire az ő kakasuk erőteljesen válaszolgatott. Megkönnyebbült. Vége a lidérces kavargásnak, boszorkányoknak, szellemeknek, a kakas kukorékolása elriasztotta őket, végre itt a hajnal. Végtelenül álmos és kimerült volt, minden tagjában érezte az alvás hiányát. Mint testébe fúródott tüske fájt neki Gáspár, akinek szőke, napraforgófeje másfelé hajlott. A napraforgó is csak addig forog, míg gyönge a szára, amint sárga virágfejében érni kezd a mag, elnehezül, megadón hajtja le fejét, s már nem a napot, a földet bámulja. Aludni, aludni, hajtogatta magában, reggel korán kell kelnie. Pillái lecsukódtak, de az álom elkerülte. (folytatjuk) Özönvíz utántól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem is olyan régen, és a minap talán századszor jutott eszembe. Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon ébren. Semmi bajom se volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallatszott; ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos váratlanul, heves szárnycsattogással, a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőjébe, némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is, az istálló felől még több, sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számolhatná, mennyi, és mind ott körözött a közelben. Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek, biztonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szívecskéjük. De valamennyi a kiscsibék fölött maradt, akik ott lenn csipegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőörvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer magasabbra, fondoros ívekben egymás pályáját szelve, sűrűen. Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok ráadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőblen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat mikor összecsukja szárnyát és mint karmos, horgos, sokély nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérőónját. A karvaly még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsapással eltávolodott apró ponttá vált eltűnt. Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magas röptű összehasonlításokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellengős szavakkal. LENGYEL JÓZSEF Galambok nő 15