Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

8 SÖGRX6 Évforduló után Haltai Jenő emlékezete Az egyszerű szó kedvelője voltam. Ekés szavak kincsével meg nem áldott. Nem tépegettem tarka szóvirágot, Sosem szavaltam, mindig csak daloltam. Nyájas közönség nyárspolgári tapsát Sosem kerestem. Mertem írni bátran, A magam útját álmodozva jártam, Csodálatos cél, édes céltalanság. Éltem soká a pesti rengetegben, Szabad madár, ki ágrul-ágra rebben, Kegyelt a jósors, balsors üldözött. Himbált az élet, föl-le, föl-le... mint a Siró-mosolygó kisfiút a hinta, Pihet a szelíd ég és föld között. Tíz esztendővel ezelőtt, 86 éves korában nézett szembe utoljára az elmúlással és készült arra, hogy „valami elmés búcsúszót hörögve" szemét lehunyja mindörökre Heltai Jenő, az „elnök úr”. Születése egybe esik a magyar polgárság kialakulásával és túlélve ezt a hosszú időszakot, még élvezte és szolgálhatta szocializmust építő országunk derűjét és azt a megbecsülést, amelyet a népi állam juttatott írójának, amikor 1957-ben Kossuth-díjjal tüntette ki. Heltai sajátos, különálló kedves hang irodalmunkban. Benne szólalt meg legteljesebben és legtisztábban a városi ember poézise. Az életforma, amely verseiben él bohémes könnyelműség, de mindig van benne okosság is, meleg együttérzés az emberek felé. Szociális érzéke a szegények oldalára állítja, több versében gyilkos szatírával illeti az uralkodó osztály népellenes magatartását, s ha humorával sokat enyhít is a bírálaton, 1904-ben talán senki sem mondta meg olyan nyílt őszinteséggel, hogy a Tisza Istvánokra nincs szüksége az országnak, mint éppen ő. (Vasutas sztrájk, Karácsonyi ballada.) Amikor pedig „jöttek kegyetlen, zord napok” a költő az „Egeres” tömlöcében várja „szidalmazottan, vádoltan, pörölten”, hogy elmúljon a fasizmus őrülete és a költő ajkán feltenghessenek Szabadság c. verse ódai szárnyalású figyelmeztetései: „Hol áldozat nincs, nincs szabadság. Ott van csupán, ahol szavát megértve Meghalni tudnak, s élni mernek érte.” ’ Szándékosan emeltem ki Heltai versei közül a komoly, szociális tartalmúakat, amelyek pedig csak elszórtan találhatók életművében, mert a könnyű műfajt, a humort, azt a gyakran megmutatkozó pikantériát, amely miatt oly népszerű volt, a költő sokszor csak kényszerű ruhának tekintette és örök vád élt benne, hogy ezek miatt nem maradt ideje nagyobb lélekzetű munkák megvalósítására. De az írás a kényszer, a költő koldus ember marad, ha csak azt énekli, amit a szíve diktál. Ez a kényszer teszi őt a könnyű műfajok meghonosítójává. Ő elegyítette először a magyar dalba a francia chanson hangját, ő honosította meg a krokit, a verses tréfát. Iróniája üdítő volt egy olyan korban, amikor „udvari költők, szorgos talpnyalók, fontoskodó buták, hamis próféták, bús életünkből száműzték a tréfát". Költészete fő témája a szeretem. Hősei a városi aszfalt virágai, kedves, csinos, ledér, hűtlen kislányok, unatkozó úriasszonyok, akiknek a szerelem csak játék és szórakozás. (Vallomás, Szerelmi tragédia, Háromtól— hatig, A tökéletes feleség stb). Szerelmi verseinek legismertebb gyűjteménye a Katóhoz címzett versek: „Mert dalaimnak azt a részét, mely túlnyomónak mondható — minek tagadjam gyöngeségem, Kegyedhez írtam kis Kató." Elbeszélő művei (A hét sovány esztendő, Jaguár, VII. Emánuel és kora, A 111-es) hősei a kávéházak semmittevői, a hónapos szobák viharos múltú alakjai, a pénztelen írók, harmadrangú színésznők, komikus nyárspolgárok egészen kedves emberekké váltak derűs megvilágításában. Külön helyet érdemel irodalmunkban Heltai a színműíró. A színpadhoz fűzte életének egy jókora szakasza is. Színikritikus, színházigazgató, a Magyar Színpadi Szerzők elnökeként sokat tett a magyar színpadi irodalom sivárságának enyhítéséért. Darabjai közül még emlékeztetni kell az író talán legegyénibb álomjátékára az „Egy fillér”-re. A darab olyan, mint egy utóhang egy sok tapsban elfoszlott élethez. A beérkezett, ünnepelt író egy szép napon rádöbbent, hogy hiába élt, az igazán nagy művet nem írta meg. A tehetség önvádja a legnagyobb szenvedés, ennek ad hangot az író. Heltai Jenő, a pesti társaságok kedvelt „János” bácsija tíz esztendeje halott. De nevét és emlékét még sokáig fogja őrizni az a sok derűs írás, amelyet ránk hagyott, a János vitéz dalbetéteinek szövegei, az élet igenléséről és szeretetéről szóló írásai. Neki volt igaza: „Nagy küzdelem, kevés dicsőség Mégis, hiába, szép a lét A rózsa, melyet magam téptem Mindig megérte tövisét,** Csukly László WIR. saepíemBer 10., vasárnap Antal Gábor Ó L K evés dolog sikerült még nekem olyan program szerint, mint legutóbbi szerény körutam Bratislavában, Prágában, majd a Magas-Tátrában. Pontosabban: a megtervezettség éppen az volt, hogy bíztam a véletlenben, hogy számításba vettem az ügyefogyottakat kegyesen segítő „Szerencsé”-t. Éppen ezért — útitársnőm sürgetései és méltatlankodásai ellenére — egy percig sem foglalkoztam sem Bratislavában, sem Prágában a tátrai út megszervezésével. Vagyis, hogy ilyen-olyan összeköttetések mozgósításával próbáljak meg biztosítani régebbi bejelentés híján, lehetőleg nagyon olcsón — a főidény kellős közepén! — szobákat az üdülők paradicsomában. Nem tettem mást, mint megrögzötten vártam a „Szerencsé”-re, amely végül is a Hradzsinban — vagy ahogy tulajdonképpen mondják, a Hradzsániban — millió lépcső megmászása után szólított meg. Aki azt hiszi, hogy angyal-hangon, az téved. Lépcsőket ugyanis nem lehet mennyei cimbalmok zengetésével szidni. Márpedig a „Szerencse” ezt tette, és én éppen cifra, szép, magyar káromkodásairól ismertem fel. Húsz éve már, hogy nem láttam G.-t, majdnem teljesen meg is változott, legalábbis külsőleg. Ám aki minden egyes lépcsőfokot így el tud átkozni, az csak ő lehet. Kiderült, hogy G. az elmúlt évtizedekben sok mindent csinált, és most az egyik kisebb tátrai szálloda vezetője. A Szent Vitus székesegyházban, ősi királyok sírja mellett esküdött meg, hogy lesz olcsó szoba. Lett is. Ennyit a királysírokról. Hadd térek rá azonban végre „Muki”-ra és „Jenő”-re, szerencsés és szép utunk két démonjára. Nincs olyan vadkarmú, lángnyelvű gótikus szörny, ami nyomasztóbb lehetne, mint ezek ketten. Polgári foglalkozásukra nézve „Muki” és „Jenő” bőröndök. őket cipeltük Bratislavában, őket Prágában, s a tündért Tátrában is. Tisztában vagyok vele: a modern utazó könnyű kézitáskával libben át a világ egyik végéről a másikra. De mi csak éppen a határon túlra mentünk, tehát többet kellett hordoznunk, mint egy mai „Phileas Fogg”nak. És különben is: útitársnőmnek csinos ruhatára van, nekem meg nem éppen csinos, de jelentős betegségeim. És míg az ember — a női ember! — kilenc ruhát szakszerűen bepakol, majdnem megtelik az egyik bőrönd, a „Muki”. És a „Jenő” légterét nem kis mértékben szűkíti az a különböző nylon-zsákokba csomagolt paksaméta-egyveleg, ami gyógyszerekből és egyéb egészségügyi készítményekből állítódik össze. Az ünneplő ruhám csak úgy fér be, hogy órákig ülök a bőröndön, és a „Jenő” végül is megadja magát. Persze, a fogkefe kimarad, az már nem fér. Kiszorítja — többek között — negyven diabetikus zsemle. Voltak már Bratislavában? Szép, nagy város, számos új lakóteleppel. Első fellobbanásunkban „Muki”-t és „Jenő”-t végig hordoztuk az egész városon. Most — utólag — úgy érzem, hogy minden lakótelep mindegyik lakásán. Bratislava és Prága között — csillagos, csodás éjjelen — kidobtam az ablakon a diabetikus zsemléket, amelyek a nylonban amúgyis megpenészedtek. Az első prágai hajnalon egyéb egészségügyi készítményeket hajítottam a kanálisba, többek között a „Hogyan utazzon a beteg ember?” című brosúrát is. Utitársnőm — csinos ruhatárán kívül — majdnem mindent eldobott, hogy lefogyassza bőröndjét. „Muki” és „Jenő” azonban, csodálatosképpen, nem lettek könnyebbek. El tudják képzelni, milyen gyönyörű ott ülni reggel a Vencel tér fölötti Múzeum előtt, a szökőkútnál és cseresznyét enni? Miután kiderült, hogy egyetlen prágai hotelben sincs hely, merthogy nemzetközi építészkongresszus van?... Az ember legszívesebben ott ülne az idők végtelenségéig, hogy újra meg újra átélje azt, amit Proust „ólomsúllyal rögzített, örök pillanatának tudott nevezni. Csakhogy itt van a mindennapi élet, a hétköznapok hívása. Itt van „Muki” és „Jenő”. Nekik is megvan a maguk ólomsúlya. Aki nem hiszi, az vigye végig őket — mint mi tettük — a Hradzsáni lépcsőin. Tátrában — ahol, mint mindenki, mi is tréning-ruhában jártunk — útitársnőm egyszer felöltötte csinos ruhatára legcsinosabb darabját, én meg az ünneplőmet, mert előkelő helyre készültünk, messze, az őserdőben megbúvó osztályon felüli Rabló-kalibába. Sajnos, azonban nem volt hely és így nekünk meg kellett elégednünk a Grand Hotel bárjával. Ott — a tréning ruhák között — öltözékünk kirívónak tűnt Másnap feladtuk minden ruhánkat postai küldeményként „Muki” és „Jenő” azonban továbbra is súlyosak maradtak. Megvallom, nem tudom megfejteni, miért. Legalábbis egyelőre. Mert ha az emberek lelkével foglalkozó tudomány előtt vannak is bizonyos akadályok, a bőröndök lelkének vizsgálata szép eredményekkel kecsegtet. OM SÚLV A KTÓBER FÉNYÉBEN Magyar írók a szovjet hatalom születéséről Juhász Gyula A liberalizmus nem exportcikk, mondotta egy angol államférfiú, mikor kérdőre vonták, hogy a nagy és szabad Anglia miért olyan kemény és kegyetlen zsarnok, ha a zöld sziget India vagy Fokföld szabadságmozgalmainak eltiprásáról van szó, amely műveletet ő különben nyugat-európai választékossággal kolonizációnak és pacifikálásnak szokta elnevezni. A liberalizmus nem exportcikk az európai imperializmus erkölcse szerint hívják bár ezt az imperializmust akár kapitalizmusnak, akár militarizmusnak. Hogy ez a nyugati morál, hogy ez a most alkonyodó morál mennyire egy húron pendíti Európa minden nagyhatalmi alapokon nyugvó államát, azt a közelmúlt világtörténelmében a búr háború, a kínai büntető expedíció, az ír forradalom leverése és az egész keleti kérdés kezelése napnál világosabban megmutatta. De van ennek a modern nagyhatalmi machiavellizmusnak egy másik sarkalatos tétele is, amely úgy szól, hogy viszont a forradalom nem importcikk. A forradalom nagyon szép, nagy és dicső dolog, ha a szomszédunk háza ég, de a mienk lokalizálva van, még szebb, ha a forradalom a világtörténelem lapjairól, az angol vagy francia históriából vagy éppen 1948- ból lobog és ragyog felénk, de a legszebb, ha ez a forradalom az ellenségeink portáját gyújtogatja, csűrét emészti, trónját ingatja és uralmának szilárdnak látszó fundamentumát rendíti meg. Ez a kettős morál, amely a maga számára mentül több jogot és kiváltságot követel, amely mások elnyomásából és letöréséből akarja a saját szabadságát megalapozni, ez az imperialista és kapitalista morál most mond szörnyű csődöt ebben az európai egyetemes débacle-ban, amely mintha Marx előre bejelentett összeomlás-elméletének nem várt és nem sejtett nagyságú megvalósulása volna. Az orosz forradalom utáni tüzénél a maguk kicsinyes és komolytalan, máról holnapra tengődő világpolitikájának kotyvalékát akarják megfőzni a különböző ellenséges államok diplomatái és politikusai, akiknek háború-üzlete. Normann Angel minden számításán alul sikerült, kiderülvén Európa-szerte, hogy nemcsak rossz üzlet, de a legrosszabb üzlet, sőt egyáltalán nem üzlet a háború. Az európai külpolitika börzéin most a forradalomra spekulálnak. Az orosz forradalomra és a többire, amely lesz, de mindenesetre lehetséges. Mintha az egész háborút erre építették volna. A legreakciósabb szerkezetű államokban hirdették a leglelkesebb hangok az ellenséges népek forradalmának dicséretét. Mindkét részről nyíltan azt hangoztatták, hogy szabadságharcot vívnak, és mind a két részről titokban a másik fél forradalmától várták a maguk helyzetének megváltozását, a megváltozást magát A tűzzel játszottak, amely a népek lelke mélyén égett, vulkánokon táncoltak és egyszerre csak, egy márciusi napon föllobogott keleten nyíltan a régi világot megemésztő tűz és kiárasztotta az ódon romokat pusztító, az új világot megtermékenyítő láváját a forradalmi vulkán, és ettől a naptól fogva új fejezet kezdődött, nem csupán e gyalázatos háború, de az emberi haladás dicsőséges történetében is. A régi, velejében romlott, gerincében rothadt világ félkéz kalmárjai, martalócai és zsoldosai a vér és vas lassan, de biztosan levitézlő emberei most ebben az új világvajúdásban is azon mesterkednek, jobban mondva azon kontárkodnak, hogy a sok bába között valahogyan elvesszen a gyermek, de a kérlelhetetlen és ki nem kerülhető anaaké, ahogy a görögök mondották, fátum, ahogy a rómaiak nevezték, sors, ahogy a keresztények hívják, a törvény, ahogy a tudományos megismerés tanítja, be fog telni, mivel egy új kor, egy új morál, egy új világ számára az idők teljessége elérkezett. A nagy idők, amelyekről zavaros mámorral a háború elején beszéltünk, igazi ábrázatukat majd csak most mutatják meg valójában, és boldog leszen az, aki új Simeonja volt az Ember igazi győzelmének, nevezzék bár Liebknechtnek, Romain Hollandnak, Bernard Shaw-nak vagy Ady Endrének az illetőt és aki diadalmaskodni fog, bár régen virágok nyílnak a szívéből, mint Petőfinek, Tolsztojnak és Jaures-nek! (Délmagyarország, 1918. aug. 4 Juhász Gyula századunk egyik legkiválóbb magyar lírikusa. (1883—1937). Budapesten szerzett tanári oklevelet, vidéken működött mint tanár, író, újságíró. 1919- ben Szegeden részt vállalt a proletárdiktatúra kulturális életében, ezért az ellenforradalom állásvesztésre ítélte. Verseiben az ipari munkásság sorsa is megjelenik. A költő 1917-től haláláig szülővárosában, Szegeden élt. Még Nagyváradon egészen közeli kapcsolatba került Ady Endrével és egyik megalapítója, szervezője lett az Ady körül kialakult Holnap-társaságnak. A huszas évek elején ő fedezte fel József Attila kivételes tehetségét. A sok zaklatás, üldöztetés felőrölte idegrendszerét és önkezével vetett véget életének. JUHÁSZ GYULA: Az októberi forradalomhoz Fáradtan és csalódva százszor s száműzve bús fiatalon A szabad élet asztalától, Köszöntelek ! Forradalom! Síromban véltelek megérni S alig mert halkuló dalom Mint éji szellemet idézni, Fölidézni Forradalom! Megáldom rózsás lobogódat Mint Messiást bús Simeon, A vérem gyász színébe olvad. De láttalak Forradalom! Tán holnap otthagysz eltiportan, Mint láncfüvet, domboldalon. Én láttalak robogni, jól van Győző szekér, Forradalom! (Megírása: 1918. nov. 1. körül.)