Nógrád, 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)
1978-12-02 / 284. szám
Észrevenni a nyugtalan életet Látogatóban egy fiatal fotóművésznél ! Aki fényképezőgépet vesz a kezébe, hamar rájön: a fényképezés több mint szórakozás. Aki egyszer felfedezi a benne rejlő gazdag lehetőségeket, lekötelezettje lesz a vágynak, hogy a körülötte zajló életet, változó jelenségeket maradandó képpé rögzítse. Sokan kapva kapnak az alkalmon, fényérzékeny filmre rögzítik a múló pillanatot, életünk mindennapjait. A fotó mindig dokumentatív erejű, mindig igaznak tűnik. Lehet vele dicsérni, kritizálni, új utat mutatni és gondolkodtatni. Sokan fotózunk. Ki kedvtelésből, ki hivatásból. Van aki mindkettőből. Például Kozák Albert fotóművész, az MTI fotóriportere. Már évek óta Kecskeméten él. Innen ingázik az ország legeldugottabb falvaiba, megörökíteni életünket. Így vallott életéről, eddigi munkásságáról : — Ártándon születtem és tulajdonképpen huszonkét éves koromban szerettem bele a fényképezésbe. Debrecenben, ahol mint mezőgazdasági technikus, három műszakban a GÖCS betanított munkásaként dolgoztam. Innen kerültem Kecskemétre, ahol felsőfokú kertészeti technikumot végeztem. Fotós felszerelésem ez idő tájt, mindössze egy Szmena 8-as kisgép volt. Ezzel fényképezgetve közeledtem az áhított foglalkozás felé. Mint kertészeti szaktechnikus, diplomám kézhez vétele után ötletszerűen felkerestem az MTI fotószerkesztőségét, ahol bejelentettem szándékomat, fotóriporter akarok lenni. Merészségem, álhatatosságom no és kellő „szemtelenségem” valahogy megtette hatását. Kaptam egy gépet és lehetőséget tehetségem bebizonyítására. Néhány hét elég volt a gyakornoki cím elnyeréséhez. Már fix MTI-alkalmazottnak éreztem magam, amikor tíz éve behívtak katonának. Utána két évig gyakornokoskodom. Közel 150 ezer kilométert barangolok az országban. Megkezdtem a kiállításokon való szereplésemet. Igyekeztem minden pályázaton és kiállításon részt venni, s a bensőmből fakadóan publikálni képeimet. A vidék embereként őszinte tisztelettel és szívesen közelítem meg a parasztságot. Nyomon követem napjaink hatalmas beruházásait. Lényegében minden érdekel, a környezetemben változó ember, az ember által a táj. A titkos egyéniségek, az állatok világa. Szeretem észrevenni a nyugtalan világot, szeretek fotóimmal gondolkodtatni. És ez utóbbi számomra is a legnehezebb. A legnehezebb azért, mert a képen nem a konkrét igazság, hanem a valóság elvont megfogalmazásban jelentkezik. A hiányzó rész a nézőben születik, mert a látvány arra készteti. S ha egyre több ember mer néhány pillanatot szánni képeimre, nyert ügyem van. Adtam valamit a társadalomnak, a nevelés ilyen módszerével. Munkám: fotókat készíteni életünkről. Az MTI ezeket a képeket kül- és belföldi sajtóanyagként használja fel. Sok napilap, a NÓGRÁD is közöl belőlük. Kozák Albert olyan felszerelésekkel járja az országot melynek értéke közel félmilliót ér. Megcsodálom a professzionális célra kifejlesztett Hasselblad fényképezőgépet, a hozzávaló mindenfajta objektívet, a speciális igényeket kielégítő, gépkocsi árával veteksző halszemoptikát. Tulajdonképpen ma is amatőrként járja az országot. Nevének hallatán nemzetközi pályázatok díjnyertese, a hazai kiállítások egyik legsikeresebbje jut eszünkbe. Kecskeméti lakásán munkásságának eddigi elismerései díszítik a falat, melyen egyébként azok a faliórák függnek, melyet az országjárás során összegyűjtött. A harminckét éves Kozák Albert, szívós, kitartó és eredményes munkáját honorálta a közelmúltban a Magyar Fotóművészek Szövetsége a Fotóművész cím adományozásával. Péter Imre Látogatóban egy fiatal fotóművésznél E napokban is folyik megyénkben az ifjúsági parlamentek rendezvénysorozata. Iskolákban, üzemekben, intézményekben,. Akinek módjában áll több ilyen fórumon részt venni, jólesően hallhatja, milyen szabatosan, szépen fogalmaznak élő szóban fiataljaink. Azonban még mindig nem kevés azoknak a száma, akikről ezt a legjobb jóindulattal sem lehet elmondani. Vannak — és bizony szép számmal kevésbé fiatal résztvevők is, — akik sokszor értékes, meggondolandó témákat fejtegető hozzászólásaikat csapják agyon azzal, hogy szó szerint értve; nem tudnak beszélni. Villantsunk fel egy-két típust, melyek gyakrabban fordulnak elő. A szemérmes meghatódik attól, hogy mindenki őrá figyel. Összeszorul a torka, alig jön ki rajta a hang. Ami kijön az se jut messze, mert a száját alig meri kinyitni. Az elnökség és a hallgatóság ilyenkor arra gondol egy pillanatig, hátha valami természeti csoda folytán elvesztette a hallóképességét és ezért nem hallja a szónokló szavait. Később azonban rájönnek, hogy semmi baja a fülüknek, s mivel a hozzászóló semmi áron nem beszél hangosabban, azt az időt, mely alatt csak a mormolást hallhatják, stilizált virágok rajzolására, esetleg a következő hozzászólás leírására használják. A „papírból beszél” modell a precízek fajtájához tartozik. Előre megfogalmazza mondanivalóját. Le is körmöl három oldalra, melyet villámgyorsan hadarva olvas fel. Kétpercnyi szövegbombázás után — melynek során a hallgatóság számára nem hagyott időt, hogy a szavak értelmét is felfogják — önelégülten leül. Később azonban csodálkozik, ha nem arra kap választ, amit kérdezett. Ennek ellenére a rögtönző, aki gyufáskatalányi cédulával áll fel, melyre három szót vetett oda, s a második körmondat határozói mellékmondatába annyira belegabalyodik, hogy dadogni kezd. Majd gukra is. Nem csak a másikjezze be, s csak öt perccel később tér magához, miután már leült. A mellette ülőket kérdezi: „milyen voltam?” De azok nem mondják meg neki, legalábbis nem az igazat, hogy meg nem sértődjék. Ne essék itt most szó beszédhibásokról, pöszékről, gombóccal a szájban beszélőkről, azokról, akik negyedórás szüneteket tartanak és a többiről. Valamikor, amikor még nem volt az iskolákban tananyag-túlterheltség. a tantárgyak között szerepelt — legalábbis a humángimnáziumokban — a szónoklattan is. Ez bizony meglátszik azokon, akik végigszenvedték, vagy végigélvezték ezeket az órákat. Amióta egyre több a tesztlap az iskolákban és egyre kevesebb a felelés, fiataljainak nagy része legfeljebb a televízióhíradóból — s ez egyáltalán nem szerencsés forrás — tanul beszélni. Valamit ki kellene találni, hogy lehetőleg közérthetően, körülményeskedéstől mentesen, szép szóval fejezhessük ki gondolatainkat. — g. — HÖL MÁK Hozzászólás hozzászólás ügyben ••Önismeret A jó öreg Szókratész már bő két évezreddel ezelőtt óva intette környezetét: „Nem nyilvánvaló-e, hogy az önismeret folytán igen sok jó éri az embert, az önámítás következtében pedig igen sok a baj? Mert akik önmagukat ismerik és tudják, hogy mi való hozzájuk, azok azt is meg tudják különböztetni, hogy mire képesek és mire nem...” Valljuk be, ezek a sorok mind a mai napig érvényesek. Sőt, még csak most igazán. A lehetőségek korszakát éljük. A gügyögő csöppség kedvére válogathat a játékok között; a cseperedő kisdiák a tankönyvek és a környezeti benyomások alapján, már nem csak játékokat választ, hanem játékostársakat is; míg a pályaválasztás dilemmájához érkező tizenéves gyakran az életét meghatározó lehetőségek közül választhat. Talán ekkor látja legnagyobb hasznát (döbben rá), képességei helyes megítélésének, annak az elmélkedésnek, meditációnak, mikor önmaga előtt, „önmagából” kell vizsgáznia. Később újra és újra rákényszerül erre. Például házasságkötése előtt. Nem újkeletű megállapítás, hogy általában ilyenkor, a szerelmi túlfűtöttség kissé elhomályosítja a realitásérzéket, néha olyannyira, hogy csak a válás után jut idő arra a meditációra, mely akkor már csupán a tények száraz értékelésére szorítkozhat. S megesik az is, hogy akikkel ez megtörtént, még alig lépték túl huszadik évüket. A múltkoriban egy orvosi rendelőben a gyermekét egyedül nevelő húszéves elvált asszony panaszkodott a mellette ülő idősebb hölgynek. — öt éven át jártunk együtt Endrével, míg a felesége lettem... Azt hittem, úgy ismerem, mint a tenyeremet. Aztán egy éven belül kiderült, alaposan melléfogtam. Azóta nem bízok senkiben... A másfél órányi panaszáradat közben arra gondoltam, hogy a házasságkötések mennyivel szerencsésebbek lehetnének, ha a „felek” nemcsak mindig a másikat vennék tüzetes vizsgálódás alá, hanem legalább fele annyit szentelnének önmagukra is. Nemcsak a másiktól várnák az „igazodást”, hanem — a helyes önítélet-önismeret tudatában — maguk is igyekeznének feltárni-megismerni és orvosolni hibáikat. Vég nélkül lehetne sorolni a munkahelyi kapcsolatok jó és rossz példáit. Mindenki ismeri például azt az embertípust, amelyik a másik szemében a szálkát is észreveszi, de az övében még a gerendát sem látja. De érdemes lenne ezeknél az eseteknél azt is megvizsgálni: a környezet mennyire ösztökéli az egyént képességeinek, magatartásának helyes megítélésére? Egy közösség igazi értékmérője lehet, ahogyan egymás boldogulását segítik az őszinte kritikákkal, az erények és a hiányosságok tudatosításával. Persze, ez a gyakorlatban korántsem ilyen egyszerű. A „kimondja megdilemma” gyakran a ne szólj szám, nem fáj fejem kényelmes álláspontjára helyezkedik. Ám rögtön hozzá kell fűznünk azt is, hogy a helyes ítéletalkotás, a „megmondásigazmondás” képesség kérdése is. Ami nem „visszakozt” hanem a felelősség súlyát kell, hogy jelentse. Ez pedig fejleszthető, javítható, kialakítható. Bessenyei módszerével élve tehát kétségeskedjünk (jó értelemben véve), okoskodjunk, gondolkodjunk, s — nem feledve Szókratész bölcs intését sem — néha önmagunkról is! Tanka László önámítás „Aki nem kétségeskedik, sohasem okoskodik; aki nem okoskodik, sohasem gondolkodik: aki nem gondolkodik nem ember!” (Bessenyei György) Ismerkedjünk a jazzmuzsikával! (7.) A jazzmuzsikát kevéssé ismerők gyakran hivatkoznak arra, hogy a jazztémák többsége tartalmilag és formailag semmi érdekességet nem mutat. Nem tévednek, ám hiba volna ebből a tényből azt következtetni, hogy maga a jazzmuzsika sem értékes; hogy nem művészi zene. A jazzmuzsikában nem is lényeges a dallam, pontosabban: a dallam és a forma nem határozza meg a művészi színvonalat. Valójában csak a rögtönzés alapjául szolgál. A Bartók Béla által gúnyolt közismert Lehár-operett (Víg özvegy) egyik slágerét John Coltrane előadásában hallgatva, nem hinném, hogy bárki is kételkedne abban, hogy kitűnő, értékes jazzt hallott. Coltrane persze kissé „átalakította” a témát, az eredeti 4/4-es ütem helyett 6/8- adban játssza. A swingkorszak viszont az átlagosnál „komolyabban” veszi a témákat. A ritmus- és dallamimprovizáció szerepe csökkent, a nagyzenekari hangszerelésen volt a hangsúly. A korszakot „Big Band”-korszaknak is szokták nevezni. Joggal, mert a legtöbb swinazenekar minimum tíztagú, de Benny Goodman „nagyzenekara” 1935-ig 9-ről 16-ra növekedett. A jellegzetes „big band” így áll fel: 4—6 trombita, 3—4 puzon, 4—5—6 szaxofon (többbféle hangolásban), valamint ritmuscsoport: gitár —bőgő—zongora—dob. A téma bemutatását általában a szaxofonkórus végzi. A rezek éles akkordokkal színezik, a ritmuscsoport pedig a „beat”ről gondoskodik. Ilyen összetételű együttesnél nyilvánvaló, hogy csökken az improvizáció szerepe; a szervezett muzsikálás keretében kevesebb a szólista szabadsága. Történeti szempontból két nevet kell kiemelnünk: Fletcher Hendersonét és a nemrégiben elhunyt Duke Ellingtonét. Henderson muzsikusai nem panaszkodhattak, hangszereléseiben bőven hagyott helyet a holtszólók, a rögtönzések számára. (Zenekarában Louis Armstrong is játszott!) Ellington hangszerelései egy rendkívül képzett, a hangszínekkel, effektusokkal bánni tudó muzsikust jellemeznek. Gonda János szavaival: „A néger folklórból kivirágzó blues [>mood«-dá, impresszionista színekkel ábrázolt hangulattá változik Ellington kezében”. Említhetnénk még néhány nevet, akik ebben a korszakban sem hódoltak be a giccses elvárásnak, a kor átlagos zenekaraira azonban korántsem az ellingtoni igény volt a jellemző. Stílusuk hatása túlélte a modern jazz korszakát is. A néhány évvel ezelőtt hazánkban járt Rhoda Scott muzsikája jó példa erre. A swingkorszak negatív jellemzőit sűrítve hallgathattuk játékában. Főleg slágertémákat játszott. De a giccses hatás oka egyáltalán nem ez volt. (A giccs különben sem tematikai kérdés.) Rendkívül jellemző volt az a „kompozíciója”, amelyben Kozma világhírű slágerét és J. S. Bach nem kevésbé népszerű d-moll toccá'a és fúga című orgonadarabját „dolgozta össze”. Rhoda Scott logikája nyilvánvaló: abból indult ki, hogy a Hulló levelek is jó zene és a Bach-mű is az. Kétségkívül igaz létei. Csakhogy ezen az alapon a legkülönfélébb dolgokat nevezhetnénk jónak, anélkül, hogy a különböző értékrendszerek között különbséget tennénk. Kozma és Bach együtt valójában képtelenség — és a művészi zenéhez semmi köze sincs — mindenfajta zenei egyveleg. Az egyveleg dezorientál, hamis képet sugall az eredeti szerzőkről és művekről. Rhoda Scott vállalta ezt a képtelenséget, mert jól ismeri a közönség pszichológiáját; tudja, hogy ezt a zenét a legkönnyebb befogadni: fájdalommentes, könnyű és gyors a műélvezet... Pontosan úgy, mint a swingkorszakban! Visszatérve a harmincas évek végére: néhány zenésznek már elege volt a giccsből. Közeledett a modern jazz korszaka. .. Sárközi Gábor Duke Ellington 4 Fel nem adott apróhirdetések Felhívjuk a nagyérdemű közönség figyelmét, hogy városunk első éjszakai klubját holnap este 21 órakor nyitjuk. a részletes programból: 21—22 óra. Gyülekezik a közönség. 22—22.15 Krigli Kázmér söntés- és sörfőnök ünnepi megnyitó beszédet mond. 23 óra. Az első ittas transzporthoz kivonul az URH. 23.15 óra. Akik nem fértek el a rendőrautóban, azok eléneklik a „10. pohár erős pálinka már édesnek tűnik” című sanzont. 23.30 óra. Az est fénypontja! A mixernő meztelen (tenyerével) végigsimítja az első sorban ülő közönség homlokát. 24 óra. Tombola! A főnyeremény: A szerencsés nyertes hazakísérheti a pénztárosnőt. 24.15 óra , vagyis 00.15 perc. Az ütók záródnak. Aki bent marad az kisöpri a helyiséget. A holnaputáni nyitásig. Várjuk önöket! Ne feledjék: nálunk nem csak nyerhet, hanem veszíthet is! Én elkészítem, ön belefekszik! Méretre szabott koporsóim minden igényt kielégítenek. Különcöknek párnás, különcebbeknek rámás. Ha végrendeletében megemlékezik rólam, akkor ágyhoz szállítok. Eddig még nem panaszkodott senki a gyártmányaimra. Nálam nincs szállodai árkülönbség! Abba fekszik,amelyikbe teszik, öt darab után a hatodikat ingyen adom. „Nyugtával dicsérd a napot” jeligére. . . — Nem tetszik a neve? — Nincs megelégedve vele? — Én mindent az ön kedvéért akarok, rút nevéből szépet faragok. — Nem kell, hogy a fejét vakarja, mondja meg melyik anyagot akarja. — Munkámért sok pénzt nem hiába kapok, hisz’ neve mellé cifrázást én adok. Tisztelettel: Versláb Vilmos rím- és sírkőfaragó. „Fejfa helyett márványt használjon” jeligére. Dél-amerikai Köztársaságomat eladnám puccsból kifolyólag. A tankokat, s a tiszteket feláron számítom. Puccsba szállítás után reklamációt nem fogadok el. Don Elader ezredes. „Puccs, puccs” jeligére. Töltse a hét végét nálunk! Szervezett szellemjárásunk minden borzongást kielégít. Ha feleségét is magával hozza — jutányos áron — halálra rémisztjük. Kötélidegzetűek ne zaklassanak. (Csontropogtató Rt.) „Éjféli lepel” jeligére. * Apróhirdetéseimet olvasásra felajánlom. „Remélem tetszeni fog” jeligére: Benkő Mihály. J NÓGRÁD — 1978. december 2., szombat 5