Nógrád, 1980. július (36. évfolyam. 152-178. szám)

1980-07-25 / 173. szám

Napközisek között Szécsényben Nyáron a szülőknek nem kis gondot jelent az iskolás­korú gyermekek felügyele­tének megoldása. Az oktatási intézmények nyári napközis táborok szervezésével próbál­nak a szülők segítségére si­etni. Az is tény, hogy ha ezek a napközik csupán a gyermekmegőrző intézmé­nyek szerepét töltik be, a tanulók nem szívesen men­nek oda. Szécsényben a napközisek között arra a kérdésre ke­restük a választ, mivel töl­tik az időt a gyerekek, hogy érzik magukat a napköziben? Antal Józsefné igazgatóhe­lyettes, a napközisek vezető­je elmondta, hogy a nevelők előre elkészített munkaterv szerint tartják a foglalkozá­sokat. A programban nagyon sok játék, kirándulás, vetél­kedő, tévénézés, mozilátoga­tás szerepel. A folyosón gyermekrajzok. „Idegenvezetőm” a nyolcéves Szentkuti Kitti, büszkén ma­gyarázza, hogy ezeket a ké­peket ők készítették­. Ezt tessék megnézni. Varga Szilviával és Nagy Annamáriával közösen raj­zoltuk. A falon levő fotóról id. Szabó István szobrászművész „tekintett” ránk. Mellette az írás: július 4-én Benczúrfal­­ván műhelyében meglátogat­tuk a Kossuth-díjas szob­rászt. — Pista bácsi sok érdekes dologról mesélt nekünk — dicsekedett Márkus Attila. — Ráróspusztán is voltunk kirándulni — tette hozzá Tóth Szilvia. — Mit szoktatok itt, a nap­köziben csinálni? — Játszunk, kirándulunk. — tájékoztatott Zsidai Zsolt. — Neked mi a kedvenc já­tékod? — Kérdésemre a kis pufók Koczalik Laci így vá­laszol: — az autósjáték. Mákos Izolda egy könyvet szorongat a kezében. — Tiéd? — Nem A könyvtárban kölcsönöztem, ma délelőtt jártunk ott. — Könyvtári tag vagy? — Ma délelőtt iratkoztam be. Ez az első könyv, amit kölcsönöztem — újságolta a hétéves kislány. A napközis életet a króni­ka örökíti meg. Múzeumlá­togatás, mesemozi, számhábo­rú, sportverseny és sok egyéb színes programról tanúsko­dik a napló. — Hogy áll össze a heti menetrend ? — Mindig meghallgatjuk a gyermekek véleményét. Nagyon élvezték a számhá­borút, így a jövő héten is­mét rendezünk egyet. Egyéb­ként a program a hét elején kikerül a faliújságra, így mindenki tudja, hogy mikor, mit fogunk csinálni. A heti értékelésnél nemcsak mi mondunk véleményt, a gyer­mekek is elmondják észrevé­teleiket, javaslataikat. Ezt a következő hét programjánál figyelembe veszük — ma­gyarázta Juhász Katalin ma­tematika-fizika szakos főis­kolai hallgató, a tábor egyik rajvezetője - Ocsovai József a maga 11 évével a tábor „rangidősei” közé tartozik. — Két csoport van, mi na­gyobbak közös rajban va­gyunk. Csak olyan játékok­ban, mint a számháború, vagy a sorverseny, játszik mindenki együtt. Járunk a várkertbe, ott is sokat ját­szunk. . — A játékfoglalkozások különböző formáit kezdemé­nyezzük. Mindenki választhat magának — magyarázta Ba­gó Magdolna óvónőjelölt, a másik csoport rajvezetője. — Az egész nyarat itt tölt­titek a napköziben?­­ — Nem. Én például a szü­leimmel megyek üdülni — válaszol Horváth István­— Szinte valamennyi gyer­mek egy-két hétre kimarad, mert táborozni, vagy család­dal üdülni megy — tájékoz­tat Juhász Katalin. A délutáni programban tá­bori játékbajnokság szere­pelt. Hevében, izgalmában a gyermekek észre sem vették, hogy esteledett. Nagy Zoli, aki első osztályból maradt ki, letette a labdát, mert jött érte az édesapja. — A feleségem és én is sokkal nyugodtabbak va­gyunk a munkahelyünkön, mert tudjuk, hogy a gyermek jó helyen van, nem csavarog — vélekedett Zoli apukája. — Te hogy érzed itt ma­gad? — Nagyon jól — mondta mosolyogva, majd a barátai felé fordult. — Szevasztok! Találkozunk holnap reggel. Szenográdi Ferenc Népzene A lengyel, képzőművész- és népművész-szövetkezetek szövetsége, a „Cepelia” 30 éve foglalkozik a népművé­szet ápolásával. A szervezet most érdekes vállalkozásba fogott. A Wifon hanglemez­­gyártó céggel közösen Len­gyelország különböző vidé­keinek népzenéjét bemutató sorozatot készít 11 magneto­fonkazettán. A zenei alko­tásokat a helyi népzenészek eredeti előadásmódjában örö­kítik meg. Eddig az opoczinski, a sa­­decki, a podhalanski területek és Krakkó vidékének zenei anyagát vették szalagra. A Cepelia támogatja a kül­földi lengyel kolóniákban is a szülőföld kulturális öröksé­gének ápolását. Ma több eu­rópai országban és az Egye­sült Államokban működik lengyel népzene- és tánc­­együttes. A szövetség mun­katársai kosztümökkel és népzenei felvételekkel látják el ezeket. ÚJABB KÉT TV-SOROZAT Augusztusban kezdi vetíte­ni a televízió az Utaktól tá­vol című, hétrészes lengyel sorozatot. A délutáni prog­ramként képernyőre kerülő epizódok egy fiatalember élet­­útján keresztül a lengyel fia­talok mai gondjaival, pálya­­választási kérdéseivel foglal­koznak. Szeptembertől péntek es­ténként a 2-es csatornán mu­tatja be a televízió az Ante Kovacic regényéből készült Nyilvántartó hivatal című, 9 részből álló jugoszláv soroza­tot. A 19. századi horvát iro­dalom nagy sikerű regénye­ként számon tartott mű adap­tációja a főhős életén keresz­tül — gyermekkorától halálá­ig — tárja a nézők elé a múlt század második fele horvátországának társadalmi, gazdasági problémáit. Rimóc után Orvos vagyok Gyöngyössy Imre és Kabay Barna legutóbbi közös mun­kája, a Két elhatározás vi­lágviszonylatban sikert ara­tott. A Német Szövetségi Köz­társaság egyik televíziós ál­lomásával közösen forgatott filmet kedvezően fogadta a kritika és a közönség is, s szereplőjének nevét, Kántor Veronikáét megjegyezték na­gyon sokan. A rimóci pa­rasztasszony — sajnos már nem él — mindennapi életét hűen és igazzán tárta fel a dokumentumfilm. A játékfil­mek révén is ismert páros ezt követően újabb doku­mentumfilmbe fogott: Orvos vagyok címmel elkészítette dr. Szabó István „életrajzi” történetét. A magyar—NSZK dokumentum-játékfilm a ba­jai orvos kapcsán napjaink társadalmi kérdéseiről szól. A salgótarjáni November 7. Filmszínházban július 24— 26-a között játsszák. A hajdani bajai orvos: dr. Szabó István NÓGRÁD - 1980. július 25., péntek Hazánk Kelet-Európa (1.) A térség és régmúltja ......gyalázatunk, keservünk Már ezer év óta rokon." Szülőföld, anyaföld, otthon, ország, apa­ország — hány­féleképpen fejezik ki az egyes nyelvek, a társadalom egyik legfontosabb közösségi formá­jának a nevét! A magyarnak erre leggyakrabban használt szava az otthon fogalmát idé­ző „haza”, amit általában azonosítunk, az állami-politi­kai kerettel, az országgal. Lé­tezik azonban lazább, rugal­masabb értelmezése is. Sző­kébb hazánkról beszélve egy falura, városra, tájra vagy országrészre szoktunk gon­dolni, de nem ritkán nevez­zük hazánknak földrészün­ket, sőt az egész világot. A táguló haza-fogalom abból adódik, hogy az emberi kö­zösségek értékei, céljai, örö­mei és gondjai hol kisebb, hol nagyobb körben azono­sak: egymásra épülő, vagy koncentrikus köröket alkotó halmazokként foghatók föl. A családtól az emberiségig terjedő skálán a nemzeti kö­zösség után következik a ha­sonló földrajzi, gazdasági, társadalmi vagy politikai kö­rülmények között élő nemze­tek, illetve államok történeti­leg kialakult területe, tája, kö­zös hazája. A magyar nép ese­tében ez a tágabb, de közös haza a közvetlen és a vala­mivel távolabbi szomszédok­kal együtt lakott Kelet-Euró­pa, vagy talán pontosabb el­nevezéssel Kelet-Közép-Eu­­rópa. Egy földrajzi vagy történeti táj léte a közös, más terüle­tektől eltérő sajátosságokból fak­ad. A klíma, a hegy- és vízrajz, a fauna és a flóra, a természeti feltételekből adó­dó gazdasági lehetőségek már eleve seregnyi közös vonást adnak, s a Baltikumtól a Kár­­pád-medencéni át a Balká­nig és a mediterrán térségig terjedő övezetet egyetlen nagy természeti-gazdasági egységbe foglalják. Nyelvi­néprajzi alapon Európa két legnagyobb népe, a német és az orosz között élő viszony­lag kisebb lélekszámú etniku­mok­­ területe képez határozot­tan elkülöníthető tájat. A gazdasági, politikai és kultu­­rális viszonyokat nézve a hasonlóságok mellett termé­szetesen nagy különbségeket is találunk, az egész öveze­ten belül mindig más és más területek alkottak az egyes történelmi korszakokban szo­rosabb egységet. Kelet­európai hazánk történeti kép­ződmény, ma is jól érzékelhe­tő, hogy a régebbi és a köze­lebbi múlt milyen erősen rá­nyomta bélyegét az egészre, és egyes részeire. A történe­lemből fakad, hogy e táj el­nevezése és pontos határainak a megállapítása olyan nehéz. A nevek terén tapasztalható, ijesztő sokaság (Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa, Kö­zép-Kelet-Európa, Közép-Eu­­rópa, Délkelet-Európa, Du­­natáj —, hogy csak a legelter­jedtebbeket említsük) a ki­terjedés változásaiból ered. A történelem során az egyes országok, részegységek fej­lődése hol közeledett vala­miféle „kelet-közép-európai ideáltípus”-hoz, hol távolo­dott tőle; egyes országok vagy országrészek leváltak és valamelyik másik, szomszé­dos történelmi tájba olvad­tak bele (ez történt példá­ul Svájccal.) Mások viszont eltérő indulás után ebbe in­tegrálódtak, ahogy például a Hanza-városok többségével történt. A térség fejlődésé­nek rövid áttekintésével nyo­mon követhető az „ideáltípus” alakulása s valamennyire a táj változó tartalma is. Mind­ez pedig komoly segítséget nyújt a jelen megértéséhez. A térség két nagy folya­ma, a Visztula és a Duna medencéjében, a határoló Al­pok és a Balkán völgyeiben a jó közlekedési lehetőségek és a mezőgazdasági művelésre al­kalmas természeti viszonyok a hasonló irányú fejlődés alapját képezték. Ám óriási különbséget jelentett a térsé­gen belül, hogy a délibb ré­szek római provinciák vol­tak, míg a többi „barbár” ma­rad­t. A népvándorlás viszont „tabula-rasa”-t csinált, elsö­pörte az ókori civilizáció ered­ményeit, s az újrakezdésre vál­lalkozó szláv, finnugor és tö­rök népek legföljebb annak romjaira, annak köveit föl­használva építkezhettek. Az ezredforduló idején ez a tér­ség volt Európa határöveze­te, a két császárság, a német­­római és a bizánci ütkö­zőzónája, a keresztény kul­túra újonnan meghódított te­rülete. A hegyek között síkságo­kon alakult ki Bulgária, Len­gyelország, Csehország, Ma­gyarország, a kijevi Rusz, Szerbia és Horvátország, nagyjából egyidejűleg, pár­száz évvel később pedig a két román fejedelemség és Litvánia. Kialakuló feudális intézményeik, mindenekelőtt a földbirtoklás rendszere a nyugat-európai alaptípus ön­álló variánsát alkották. A Né­met-római Birodalom ve­lük határos és sok rokon vo­nást fölmutató tartományai (a mai Ausztria, Svájc és Ba­jorország) viszont a nyugati modellt követték. Az új ál­lamok között hamar kialakul­tak az intenzív gazdaság és politikai kapcsolatok (ezt tükrözték az uralkodó dinasz­tiák közötti gyakori házas­ságok is.) A kapcsolatokat nem szün­tette meg a Róma és Bizánc közötti nagy egyházszakadás sem, amely egyébként ketté­vágta Kelet-Közép-Európát, s annak északnyugati felét a germán-latin világhoz köze­lítette. A különbség, a kultú­rában erősebben jelentkezett, mint a politikában, a gótika, és a reneszánsz (majd a re­formáció) az ortodox (kelet­) kereszténység területén nem jelent meg. Közös vonás volt viszont a Német és a Bizánci Birodalom bekebelező törek­véseivel szembeni ellenállás. A mongolok, majd a törö­kök megjelenése a kelet-euró­pai népek számára közös v­e­­szedelmet jelentett, bár ez a veszedelem nem jelentkezett azonos időpontban és azonos mértékben. A hódítók elleni önvédelmi harcban így is sok­szor került sor közös fellé­pésre, még gyakoribb volt azonban, hogy a fő ellenség­gel szemben szükséges na­gyobb erőt a közösen fenye­getettek az egymás rovására történő terjeszkedéssel pró­bálták megteremteni, vagy pedig egymás rovására meg­egyezni próbáltak a támadó­­val, a csapás irányát másfe­lé terelve. A heroikus küzde­lem mellett árulásokban és súlyos baklövésekben is bő­velkedő századok végeredmé­nye az le­tt, hogy a közel tu­catnyi önálló feudális állam helyét három nagy biroda­lom foglalta el, az érintett né­pek többsége számára idegen uralmat hozva. Az Orosz, az Ottoman és a Habsburg Birodalom belső szerkezete természetesen nagyon eltért egymástól, de határterületü­kön, egymás elleni harcaik színterén (vagyis Kelet-Kö­­zép-Európában) mindhárom egység hatása érvényesült, nyomot hagyott. Mindezzel nagyjából egy­­időben a nagy földrajzi fel­­fedezések hatására, a világ­kereskedelem fő útvonalai nyugatra helyeződtek át, s a meginduló eredeti tőkefelhal­mozás eredményeként Euró­pa nyugati és keleti felének gazdasági-társadalmi fejlődé­se határozottan szétvált. A nyugaton lassan eltűnő job­bágyrendszer keleten kon­zerválódott, kialakult „máso­dik kiadása”. A kapitalizmus erősen megkésve, csak a nagy francia forradalom nyomá­ban hatolt be a kelet-európai térségbe, s jellegzetes kísé­rőjelensége, a nacionalizmus csak a XX. században rob­bantotta föl a három soknem­­­zetiségű birodalmat. Helyü­kön torz, nem tiszta formá­ban jöttek létre független, nemzeti államok, amelyek területi viszályaik folytán nem tudtak ellenállni az ag­resszív náci Németország nyo­másának. A második világ­háború szenvedései után a ke­let-közép-európai kisebb nemzetek egy időben léptek a szocialista fejlődés útjára, s ma a szocialista táboron belül alkotnak gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan oly sok közös vonást mutató csoportot. Jeszenszky Géza (Folytatjuk) A Magyar Nemzeti Múze­umban található az ország egyik leggazdagabb textil­gyűjteménye. Nem csak a történeti múlt emlékeit őr­zik, konzerválják itt, de a ma tipikus ruhatárából is szem­­revaló kollekciót tudnak be­mutatni. Gyűjtési körük igen széles. „Mindent gyűjtünk, ami ti­pikus egy korszakra — mond­ja Földiné dr. Dózsa Katalin, a gyűjtemény vezetője. Vise­leteket, hímzéseket, szőnye­geket, vagy aminek az anya­ga textil, azt itt megtalálhat­juk. Ha egy-egy korszak jel­legzetes darabjai neves szemé­lyekhez vagy eseményekhez is kötődnek, különösen becses darabjai gyűjteményünknek! A történelmi vagy neves személyek tárgyai, ruházatuk szinte az élő személyiség je­lenlétét, „létezését” valószínű­sítik számunkra, akár a kiál­lítások vitrinjeiben, akár a kinyílt szekrényajtók gondo­san letakart fogasai alól elő­bukkanó öltözeteiben. Így csodálhatjuk meg Kossuth kor­mányzói atilláját, amelyet 1848—49-ben viselt, Deák Fe­renc hímzett bőrtárcáját, vagy Erzsébet királyné fekete se­lyem ruhaderekát, melyet­­ a véres dráma idején viselt.’ A 12 ezer darabból álló gyűjte­mény a hímzésektől a szőnye­gekig, a gyerektakaróktól a zászlókig, uszályfogótól a zsebkendőtartóig és a kesztyű­­tágítóig, a ruhadíszítő ék­szerekig mindent magába fog­lal, ami kapcsolatban áll a divattal, a lakáskultúrával. Számos nagy sikerű nemzetkö­zi kiállítás is bizonyítja a gyűjtemény gazdagságát. — „De nem okoz-e gondot ennek a sok különféle textí­liának a tárolása?” — kérdem Dózsa Katalintól. — „Valóban igen rossz kö­rülmények között voltunk ed­dig. Évekig kellett raktározá­si­­ gondjaink megoldására várni. A múzeumi főosztály két és fél milliós beruházása most teljesen korszerű rak­tárt rendezett be. Nagyobb gondunk most már az, hogy nincs megfelelő restaurátor­műhelyünk”. Beszélgetésünk színtere, a szűk restaurátori szoba, rög­vest elárulja, hogy egyik alap­vető feltételük is hiányzik: a tér. A ruhák — olykor 8 mé­ter széles kerületű aljakkal nehezen tisztíthatók, kezelhe­tők, ezekről a problémákról szól Sipos Enikő restaurátor, aki 13 éve dolgozik a szakmá­ban. — „Elvben nincs is hely nagyobb szabású restaurálá­sokra, ezért gyakran »albér­letbe« kényszerülünk, példá­ul az Iparművészeti Múzeum restaurátor műhelyébe. A tex­tilrestaurálás igen összetett feladat. A munka több fázisra oszlik. Tisztában kell lenni a kémiai eljárásokkal és biztos anyagismerettel kell rendel­kezni. A varrás, amit a tex­tilrestaurátor munkájának tartanak, csak egyik része, töredéke az összrestaurátori feladatnak”.* Mikor afelől érdeklődöm, van-e jelenleg olyan munkája, amin keresztül közelebbről is megismerhetnénk e szakma nehézségeit és szépségeit, Si­pos Enikő egy köteg fotót vesz elő. A képeken Mária király­né (II. Lajos király felesége) menyasszonyi ruháját lát­hatjuk. 1928-ban vásárolták meg Máriacellből, eddig csak állagmegóvás céljából végez­tek rajta javításokat, az első komoly restaurálásra most kerülhet sor. Az 1500-as évek első évtizedeiből származó ru­hát alaposan megviselték az évszázadok. Eleve nagy gondot okoz, hogy hogyan tudják alá­bélelni megfelelő anyaggal, hiszen egészen más alapanyagú szöveteket használnak ma már. De nem közömbös az sem, milyen varrófonalat, festéket használnak. Ezeknek az anya­goknak a megszerzéséhez va­lóságos társadalmi összefogás­ra volt szükség, hiszen a gyárakban kellett megren­delnünk a megfelelő anyago­kat, így például a Goldberger és a Lőrinci Fonó textilüzemei ingyen, térítés nélkül járultak hozzá e nemzeti kincset érő jelentős ruhadarab restaurá­lásához. A képeken teljes pom­pájában láthatjuk a ruhát, itt a műhelyben már csak da­rabjaiban csodálhatjuk meg az aranyszállal átszőtt zöld selyemanyagot. A restaurátor évszázadok halványuló keze munkáját va­­varázsolja újjá, élővé, nem kis feladatot és felelősséget vál­lalva.Macht Ilona Restaurált királynői viseletek Mária királyné ruhája — A hímzések, viseletek a korszak jellemzői 4 i

Next