Nógrád, 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

Nemcsak a „gulasch", a „tschikos" Vendéghívó vendégvárás Amikor lezajlott a második budapesti tavaszi fesztivál, a résztvevő külföldieknek átad­ták a rendezők a harmadik, az 1983. évi fesztivál programját. Tulajdonképpen nem nagy ügy ez, hiszen így szokták a világ­nak bármely táján, ahol ko­molyan foglalkoznak idegen­­forgalommal. Mégsem jelen­téktelen, hiszen nálunk az ilyesmi még újdonságszámba megy. Örvendetes, hogy idegenfor­galmi propagandánk ma már eléri a nemzetközi szintet. Ezt pedig nemcsak mi mondjuk — olykor túlzásba vitt önelégült­séggel —, hanem (többek kö­zött) olyan rangos fórumon ál­lapították meg, mint a nyu­gat-berlini nemzetközi turis­tabörze volt február végén, március elején. A részt vevő 114 ország kiállítói között is előkelő helyet foglalt el Ma­gyarország. Vendéghívogató prospektusainkat, ismertetőin­ket „vitték, mint a cukrot”, kevésnek bizonyult a sok ezer Balatoni kalauz, a magyar étel­receptek gyűjteménye és a ze­nei programfüzet. Ebből pe­dig könnyű leszűrni azt a kö­vetkeztetést, hogy elsősorban a „magyar tenger”, a Liszt, Bartók, Kodály nevével fém­jelzett zene, no és természe­tesen a jó hírű magyar kony­haművészet vonzza ide a tu­ristákat. A három „vonzerő” közül a második mindenesetre azt is bizonyítja, hogy tűnőben van a régi kép: külföldön már nem­csak a pusztai vadromantika országának képzelik el hazán­kat. Sokat tett ennek érdeké­­ben az idegenforgalmi propa­ganda. Például azzal, hogy óriási példányszámban küld különböző ismertetőket világ­nyelveken Európa és más földrészek számos városába, utazási irodájához, szállodá­jába, szinte­­ mindenhová, ahol megfordulnak az utazni szere­tő emberek. Tavaly tíz és fél millió kül­földi turista járt Magyarorszá­gon, a világturizmusból 3,4 százalék, az idegenforgalmi be­vételekből pedig fél százalék volt a részesedésünk. A két adat közti különbség azt is mutatja, hogy az elmúlt évek­ben túlságosan nagy jelentő­séget tulajdonított a magyar idegenforgalom a számoknak. Már-már „idegenforgalmi nagyhatalom”ként emlegették egyesek hazánkat, csupán azért, mert az ide érkezők számát mind több millióban lehetett mérni. A tapasztalatokból azonban most leszűrték a meg­­felelő tanulságot: mindinkább valódivá, a nemzetközi mércé­vel mérhetővé kell tenni a tu­rizmust. Mit és kinek hirdessen hát az idegenforgalmi propagan­da? Vannak külföldiek, akik még alig-alig hallottak valamit Magyarországról, s ha (talán éppen ezért) ide akarnak láto­gatni, minden érdekli őket, ami előre olvasható, hallható, látható. Másokat a népművé­szet érdekel, vagy éppen a sokat vitatott „posta”, esetleg a cigányzene, vagy az ételek, italok. Ismét mások a csende­sebb vidékekre vágynak, régi kultúrák emlékeit keresik. Akadnak olyanok is, akiket lo­­vastúrák, vadászatok csábí­tanak hazánkba. Mindezeket a kívánságokat — és még sok mindent — ki tudja elégíteni Magyarország. Ehhez azonban megfelelő pro­pagandára van szükség. Pél­dául olyanra, amely bemutatja egy-egy táj, város, megye szép­ségeit és érdekességeit. Az Or­szágos Idegenforgalmi Hivatal éppen ennek érdekében ír ki pályázatot minden évben vá­rosismertetőkre. Százezres példányszámban adnának ki ismertetőket és — bármily hi­hetetlen — nincs elég pályázó, bár az OIH 25—50 százalékos támogatást ad e nyomtatvá­nyok, prospektusok megje­lentetéséhez. Nem szólva ar­ról, hogy mekkora haszonnal jár egy-egy megyének, város­nak, ha a több nyelvű prospek­tusokból szerzett ismeretek nyomán sokszorosan több tu­rista látogat oda. Természetesen — s ebben az idegenforgalom valamen­­­nyi szakembere egyetért — a legjobb propaganda a szemé­lyes tapasztalat. Aki már járt Magyarországon, itt szer­zett élményeit elmeséli roko­nainak, ismerőseinek. A jó­kat is, a rosszakat is. Ha több a jó, gyarapodik az idelá­togatók száma. A már emlí­tett nyugat-berlini idegenfor­galmi világtalálkozón példá­ul igen sokan szívesen emlé­keztek vissza hazánkban nyert tapasztalataikra. De közülük is számosan kifogásolták a vendéglátóipari kiszolgálást és a tisztaság hiányát. Nem sza­bad általánosítani, de tény, hogy például a sok, vendéget „megvágni” akaró, udvariat­lan felszolgáló akkora ellen­propagandát fejt ki, amit ne­héz ellensúlyozni. Évről évre fejlődik az ide­genforgalmi propaganda, mert egyre több valódi élmény, látnivaló áll mögötte. Lénye­gesen csökkent és az idén tovább csökken a korábban krónikus szálláshelyhiány, épülnek az új szállodák. Mind több az olyan kulturális ese­mény — a tavaszi fesztiválok­tól a késő őszi zenei esemé­nyekig —, amire szívesen jön­nek ide külföldiek. Javulnak az ismertetők is, noha még mindig visszatérő panasz, hogy a különböző nyelvű anyagok egy részében sok a nyelvhelyességi hiba. Újabban Budapesten már telefonon is kaphatnak gyors információt az ide érkező tu­risták. Gyorsan bevonult a köztudatba a TOURINFORM 179—800-as telefonszáma, de a tapasztalatok szerint még mindig túlnyomó többségben magyarok veszik igénybe az ötnyelvű információs szolgá­latot. Ami önmagában egyéb­ként nem baj, mert a magyar turista is vendég, amint ki­mozdul a lakóhelyéről. Úgy is mondhatjuk: egyszerre vendég (a helybeliek, elsősor­ban a turizmussal és vendég­látással hivatalból foglalko­zók számára) és házigazda a külföldiekkel szemben. Meg­történik, s a nyári idegenfor­galmi idényben nem is ritka eset, hogy saját tapasztalatai szerint informálja alkalmi la­kóhelyén, a Balaton-parton vagy más üdülővidéken a kül­földit. S ha jól érzi magát, ha udvariassággal, vendégszere­tettel találkozik, annál lelke­sebb propagandistája lesz az üdülőhelynek. Túl azon, amit — mert büszkén mondhatjuk, hogy ez általános — hazafias kötelességének tekintve az or­szág jó hírének terjesztését, úgyis megtesz. Az év vége felé Budapesten tartja ülését a nemzetközi turistabörze tanácsadó testü­lete. Elismerése ez a magyar idegenforgalmi propagandá­nak. S nem utolsósorban an­nak, ami mögötte van: a mind kulturáltabb vendégfogadás­nak. Várkonyi Endre BÁNYAGÉPGYÁRI BRIGÁDOK Elindító élmények Az Országos Bányagépgyártó Vállalat Salgótarjáni Gyá­rának huszonegy szocialista brigádja közül tizennégyen ne­veztek a munkásbrigádok egyéves közművelődési mozgal­mába, melyet tavaly hirdettek meg a megyei szervek, élü­kön az SZMT-vel. Teljesítményük alapján kilencen vehet­tek részt a versengés végén rendezett vetélkedőn, s a vég­ső értékeléskor három bányagépgyári brigád kapott arany, ezüst, illetve bronz oklevelet Zsidai Imre, a gyár sze­mélyzeti osztályának vezető­je, a gyári művelődési bizott­ság titkára jelentős mérték­ben részese a sikernek. Ő irányította, mozgósította, s agitáló erejével ő tartotta já­tékban a­­ versenyző kollektí­vákat. Munkáját­­ bizonyára könnyítette, hogy neki is, a brigádoknak is volt már ru­tinja a közművelődési akci­ókban, játékokban.­­ A gyári erőket megmoz­gatva 1979-ben végigvittünk már egy ilyen maratoni soro­zatot. Országos gyár lévén, bekapcsolódhattunk a főváro­si művelődési ház Szocialista brigádoknak ajánljuk című feladatsorába. Ezt hosszú évek óta rendszeresen meghirdetik, ajándékműsor és eredmény­­hirdetés zárja év végén. Mi három éve rendszeresen,meg­oldjuk az építészeti, zenei, filmművészeti, irodalmi, kép­zőművészeti ismereteket szá­­monkérő feladatsorokat. Bri­gádjaink között népszerű a vetélkedő forma, feltehetően azért is, mert nincs saját művelődési házunk. Így a me­gyei játék nem minden előz­mény és tapasztalat nélkül lepett meg bennünket. A Március 8. Brigád — ne­vükből következtethetően — női brigád, arany oklevéllel zárta az éves mozgalmat. Spa­­lek Jánosné brigádvezető a kezdetekről beszél: — Mi nehézkesen indul­tunk, mert családanyák lé­vén, nehezen szerveztük meg a munkát. Nem minden férj örült neki, hogy a feleség há­zon kívül művelődik. Így az­tán olyasmiket vállaltunk, amiket otthon elvégezhettünk: olvastunk, tévét néztünk. Volt persze, amikor mennünk kellett. Ilyenkor a nem ver­senyző brigádtagok vigyáztak a versenyzők gyerekeire. Na­gyon érdekes volt, szívesen csináltuk, de nekünk ez pluszmunkát jelentett —, s alig fejezi be a mondatot a fiatalasszony, a mellette ülő Andó István, a VIII. Párt­kongresszus Brigád­­ — meg­nyerték a megyei vetélkedőt, összesítésben pedig ezüstöt kaptak — vezére válaszol: — Pluszmunka volt min­denkinek, nem lehet órában kifejezni, mennyit foglalkoz­tunk vele. De nem ez a lé­nyeg ! Megmozgatott bennün­ket a versengés. Szerettünk mi eddig is olvasni, de ez így más volt. Az év során hatan lettünk a Balassi Bálint me­gyei könyvtár tagjai. Ha va­laminek a végére akartunk járni, be kellett ülni az olva­sóterembe, az meg könyvtári tagság nélkül nem megy. Hát beiratkoztunk. Elmentünk olyan szép helyekre a megyé­ben, ahol eddig nem jártunk. Benke Ferenc brigádja, a II. Rákóczi Ferenc nevét vi­selő bronz oklevéllel zárta az akciót: — Olyanok is elkezdtek művelődni, érdeklődni, akik eddig közömbösek , voltak. Igaz, a munka így sem egy­formán oszlott meg brigádon belül, voltak, akik többet vál­laltak, többet végeztek, vol­tak, akik kevesebbet. Egyen­letesebben kellett volna osz­toznunk a feladaton — a leg­felkészültebb emberünk nem lehetett köztünk a végverse­nyen, mert anyai örömök elé nézett. Ha velünk van, lehet, hogy szebben csillogó okleve­let nyerünk. Tanulság a jövőre. — Ha lesz folytatás, azért jobban gondoljanak a szerve­zők a családos asszonyokra. Otthoni feladatokat találja­nak ki, hogy bekapcsolódhas­sunk — teszi hozzá gyorsan Spalek Jánosné, bizonyára az egész női kollektíva vélemé­nyét képviselve. Andó István közben elgon­dolkodik, olajos kezére sze­gezi tekintetét: ■ — Gyáron belül is közelebb kerültek egymáshoz a brigá­dok. Ha nem ment zökkenő­­mentesen a megoldás, egy­mástól kérdeztünk. Nem a kész megfejtéssel segítettük egymást, csak megmondtuk, hol kell utánanézni. Egészsé­ges szellem alakult ki, nem volt rivalizálás. Emlékképek villannak fel­ emlékszel, amikor . . .? Hát, amikor a kiránduláson... Zsidai Imre elégedett mo­sollyal hallgatja a győztese­ket, de hozzáteszi: — Most már én is azt mon­dom, le a kalappal a brigá­dok előtt, sokat tettek. De... de mi azt szeretnénk, ha a kol­lektív művelődés és kollek­tív vállalások után most már az egyén — érdeklődésének, műveltségének megfelelően — tenne felajánlást. Ez a to­vábblépés lehetősége, néhány brigádunk már így tevékeny­kedik. Miközben a szocialista bri­gádok megyei mozgalmán rá­gódom, azon, mit nyújtott a kollektíváknak, mi többet an­nál, amit egyébként is tenné­nek, a szerkesztőségbe érek. Már üzenet vár az asztalon: „Andó István, a VIII. Párt­­kongresszus Brigád vezetője üzeni: két megjegyzésem van még a beszélgetésünkhöz. Bri­gádunkból négyen megrendel­ték a NÓGRÁD-ot a közmű­velődési mozgalom során, s hárman most látták először a József Attila Megyei Művelő­dési Központ színháztermét, és ott előadást. Köszönöm! V. E. Településfejlesztés Szépen fejlődik, gyarapodik Cserhátsurány és a hozzá tar­tozó Herencsény. A megvaló­sulásra váró terveket, elkép­zeléseket nem csupán a „kö­zös kalapban” összegyűlt pénz­ből támogatjuk, de a lakosság is felajánlotta segítségét a településfejlesztési munká­hoz. Herencsényben az óvodá­hoz kapcsolódó mosdó- és öl­tözőhelyiség építéséből részt vállalt a helyi termelőszövet­kezet építőbrigádja. Ezerhétszáz szekrénysor Valamivel több, mint öt­­­­venhatmillió forint termelési értéket állított elő idén az el­ső negyedévben a balassa­gyarmati Ipoly Bútorgyár. Ez­zel az előirányzatot hiányta­lanul teljesítették. A gyarma­tiak 1 ezer 729 garnitúra szekrénysort, valamint egy­millió forint értékben kárpi­tos garnitúrát, több mint két és fél millióért óvodai bútort készítettek, január elejétől március végéig. Jelentékeny feladatokat oldottak meg a gyár Szécsényben tevékeny­kedő dolgozói. Három hónap leforgása alatt csaknem hét és fél ezer kábeldobot állítot­tak össze a történelmi köz­ségben. A belátható jövőben nem törekszenek nagy hord­erejű változtatásokra az Ipoly Bútorgyárban; feltétele­ik adva vannak a tervszerű termelés folytatására. Á­s út enyhén lejt Érsek­­vadkert után, az autó jócskán belelendül. Volt is emiatt már elég baj! Két éve Bojtosnénak tizenöt szép libáját vágta a betonhoz va­lamelyik robogó őrült. — Azt hittem megzavaro­dok, ahogy ott feküdni láttam valamennyit! — mondja a karéj szél­ről az asszony. Merthogy félkört formázunk álltunkban Dimitrov-pusztán, a fölső udvarban. A nap gyö­nyörűen süt, már-már a ta­vaszt is elhisszük neki. Idősebb Hornuth Mihály szemén látom, hogy a régi cselédidők felé kalandozik. Nem okoskodom, tényleg lá­tom, mert valahogy befelhő­­södik, mint amikor a koro­sabb emberek a fiatalabb éve­ikre visszagondolnak. Akkori­ban pedig a cselédidők jár­tak. A jótékony idő! Már ami a múlt arcán vetett mély ráncokat is kisimítja.­­ A kastélytól nem messzi­re lógott a kolomp, azzal ver­ték az ébresztőt cselédnek, béresnek, gyalogmunkásnak úgy hajnal négy óra felé. Késni nem lehetett, az a bé­rünk rovására ment volna — pillant rám a szikár, hatva­nas évei elején járó férfi. — Sokan éltünk itt akkoriban. A fölső udvarban nyolc csa­lád. K­­m használtak egy konyhát. P ^látták egymás fazekába, át hát nem sok kü­lönbség volt a főznivalók kö­zött, nagyon szegény volt mindenki. Petróleumlámpa, gyertya mellett telt az este. Ahogy a kistéesz megalakult, ötvenben vagy hogy, rögtön behozták a villanyt. Én kezd­tem leválasztani a konyhát is, hogy kinek-kinek meglegyen a magáé. Kerüljön beljebb, nézze meg! A kívül már igencsak vise­­letes hosszú épületet ma négy család lakja. Homuth bácsi­nak, meg a feleségének egy konyhája, szobája, kiskamrá­­ja jutott lakásul. A szoba földes. Ahogy négyen — Ho­muth Mihály, asszonya, Boj­­tosné meg jómagam— besora­kozunk, talpalatnyi hely alig marad a maréknyi konyhá­ban. Minden ragyog a tisz­taságtól. — Én nem szívesen me­gyek el innen. Itt voltam le­gény. Meg aztán hát a jó­szág, annak meg a hely. Di­­mitrovon van hely bőven. Mondják, hogy el kell innen menni, építsünk benn Érsek­­vadkerten. Elhiszem, hogy jobb lesz ott, de csak sajná­lom. .. ' A konyhaajtó ablakán át a deszkából •••­■s zeütött fészerek­re óf­ i’­m ''''ni. Odébb a ke­rekes kút, távolabb a csa­­pott tetejű klozett. Dimitro­­von nincs csatorna, vezeté­kes víz és angol vécé, és az érsekvadkerti tanács terveit ismerve nem is lesz. Tizenegy család lakja az egykori Sza­bados-bérlemény cselédköz­pontját. A kastély csak nevé­ben őrzi már a rangot, tete­jét kikezdte az idő, egyik vé­gén befütyül a szél, bonto­gatja tovább a megkezdett cserepeket. A középső udvar háza még tartja magát, de már az alsó udvaré ugyan­csak megkopott. — Mi szívesen megyünk — jártatja szemét az ajtón kí­vüli világon Bojtosné. — Rég­óta mondogatják a tanácson, hogy hamarosan bent leszünk a faluban, de fürdőszoba nél­küli lakásba csak nem me­gyünk? Akkor akár itt is ma­radhatunk. Ahol a telket akarták adni, oda a férjem nem akar menni. Azt mond­ja, az ott nem jó hely. Al­szik az ügy. A lakás, amit kí­nálnak nekünk kicsi, nagyob­bat akarunk a három gyerek miatt. Azt mondták csinál­tassuk meg a tervet és épít­sük. — Kész a terv? — Meg kéne csináltatni. Kinek-kinek kis kertje van, benne hagyma, zöldség, ami a konyhára kell. Többen a termelőszövetkezetben dol­goznak, háztájit művelnek. Korábban közelebb, mostaná­ban vagy négy kilométerre je­lölték ki a fél és egy holda­kat. Szinte minden család tart jószágot. Ha mást nem, leg­alább egy-két csirkét. Száz kinn kószál a friss vetésekben, a pendülő búzában. Ebből van némi vita a termelőszövetke­zettel, de mert a kár nem olyan nagy, hát nagyobb per­­patvar nem támadt eddig. Amíg beszélgetünk, szün­telen azon töröm a fejem, miként élhetnek meg Bojtos­­néék két nagyfiúkkal, eladó lányukkal a lyuknyi szobá­ban. De nekik legalább kettő van! Pálmán József­ék viszont egyet laknak öten. — Szűken vagyunk az az igazság. Már nagyon várjuk a lakásokat, a faluban mégis­csak jobb életünk lesz. A gyerekek iskolába járnak, hétkor veszi föl őket a busz — simítja le a konyhaasztal viaszosvásznát a középkorú férfi. — Akkor ugye nem kell nekik majd olyan korán kel­ni. Meg aztán mégiscsak fa­lu! Bojtosné mondta az imént — jut eszembe —, hogy min­denért a faluba kell menni. A magtár oldalába vágott bol­tot két éve bezárták, azóta a tej, a kenyér árában benne foglaltatik még némi pénz — a buszjegyeket nem adják in­gyen. Az egykori bolt abla­kán most bikák tekintgetnek kifelé... — Saját erőből nemigen tudnánk megoldani a jobb lakást, de a tanács segít. In­gyen kapjuk a telket, az épí­tőipari szövetkezet építi a házat. Van egy kis spórolt pénzünk, így aztán jövőre már remélem a magunkéban leszünk. Molnár Imre, az érsekvad­kerti tanács elnöke vaskos irattartót vesz elő, abban a dimitroviak aktái. — Nehezen élnek ott az em­berek. Ami lehetőségünk a megsegítésükre van, azt kész­séggel biztosítjuk. Közműve­sített telkeket kaphatnak a beköltözők és ezért nem kell fizetniük. A helyi építőipari szövetkezettel kötött megál­lapodásunk értelmében két­szobás komfort nélküli laká­sokat építenek azoknak, akik elfogadják. Egyelőre nagyobb kapacitásuk nincs, ennél több­re nem képesek. Akik nagyob­bat akarnak építeni ennél, ter­­mészetesen megtehetik, az OTP- kölcsön rendelkezésükre áll. A maguk pénzével együtt szép otthont teremthetnek maguknak. — Talán a jószágok miatt mozdulnak nehezen. — A telkek kétszázötven­háromszáz négyszögölesek, te­hát arra is módot adnak. Én úgy vélem, hogy nem élnek eléggé a fölkínált lehetősé­gekkel a pusztaiak, pedig rendszeresen tájékoztatjuk őket mindenről. Aki hozzánk fordul, annak minden segít­séget megadunk. Kerekes Lászlóékhoz nem merek benyitni. Jókora kutya sétál a kerítésen belül. Ott­hon a család, épp ebédhez készülnek. — Lassan egy éve lakunk benn a faluban — mondja a gazda. — Nyugodtan leírhat­ja, hogy össze sem lehet ha­sonlítani a kinti élettel. Ál­dom az elnököt, hogy segí­tett bekerülni onnan. Elég olcsón megvehettük ezt a házat, van hozzá hatalmas telek, nem kellett a jószágokról sem lemondanunk. Négy bika, egy üsző nevelődik az istállóban, a kertben megterem az ab­­raknak való java része, közel a munkahely, a gyerekeknek az iskola, a bolt egy kis séta. Aki kint él, el sem tudja kép­zelni, mennyivel könnyebb itt a faluban. N­incs mit hozzátennem Kerekes László szavai­­hoz. Ez afféle üzenet a Dimitrov-pusztaiaknak. Hortobágyi Zoltán Dimitrov-pusztai képek

Next