Nógrád, 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
Árva csárda Vendége az enyészet Petőfi Sándor Kutyakaparó Tersének sorai jutnak az ember eszébe, amikor Pásztó és Alsótold között található Bableves csárda árván hagyott épülete mellett visz el az útja„Kivül-belül szomorú csárda az A Kutyakaparó, Éhen szomjan szokott Itt maradni A jámbor utazó...” Az egykor híres-nevezetes csárdában, nemcsak a környék lakói, de az arra járó idegenek is gyakran betértek egy kis pihenésre, leöblíteni az út porát. Ma már az enyészet az állandó vendég és betört ablakok, szemetes környezet, összetört cserepek helyettesítik a fogadást. Erről a szándékos rongálók is gondoskodnak. Az épület mindenki szeme láttára megy tönkre. Úgy látszik a Pásztó és Vidéke ÁFÉSZ-nek nincs rá szüksége. A vaoásztársaság igényét sem elégíti ki, azért mégis jó lenne, ha az illetékesek mielőbb felfigyelnének a még megmenthető kőépületre. A járási ifjúsági és úttörőház (régi nagymezői kastély) közelében lévő hajdani Bableves csárda ugyanis a Hollókő felé vezető út mentén található. A turizmus szempontjából egyáltalán nem mellékes, hogy a kirándulók útközben találnak-e felfrissülést, pihenést nyújtó vendéglátóegységet...Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol. Bágyadtabb sugára, Mintha szánakozva tekintette az árva csárdára." — mondja Petőfi a verse végén.. reméljük a Bableves csárda nem árválkodik sokáig. Hasznosításáról mielőbb gondoskodnak és megvédik a pusztulásnak indult értékes épületet. 1 a. Nyugdíjasok A diós Jenői Szentgyörgyi István Művelődési Házban mostanában eredményesen tevékenykedik a nyugdíjasok klubja. A különféle szervezett programokat rendszeresen mintegy negyven személy látogatja. A község idősei a minap Sellei Zoltán előadóművész műsorát hallgathatták szórakozása meg. A művész verseket adott elő, s diaképes előadásban számolt be közelmúltbeli háromhónapos utazásáról, melyet az Egyesült Államokban tett A találkozó költségeit a klub munkájának elismeréseképpen a közművelődési intézmény vállalta magára. L I. \ Sztrák, sirámok !Nincsen buli, balhé Pakol a vendéglős, egy bő esztendőnél nem bírta tovább. Kerek perec megmondja, eddig is csak a pénzért csinálta, de belefáradt, meg aztán félti a bőrét. Mert nem volt ritka a randalírozás, a tányértörés, az üvegzúzás... pedig hát jóformán ez a fiatalok első számú szabadidős helyszíne. . Nézzük hát a másodikat! Ifjúsági klubnak nevezik, ám valójában messze áll tőle. A negyven négyzetméternyi helyiségben szanaszét heverő ütött-kopott berendezések, sörös, és borosüvegek társaságában, a piszoktól szürke falon a népszerű együttesek és énekesek megfakult portréja, mindehhez a pókháló ad romantikus környezetet. Az egyik szekrény polcon a Klubvezetők Kiskönyvtárának 4. kötete, amely azt taglalja, mily bőséges lehetőségek kínálkoznak a közösségteremtésre. .. Rajta vastagon a por. Az utolsó rendezvényt itt 1980 decemberében tartották, a vége az lett, hogy még jóval a záróra előtt az egyik főszervezőt leütötték. Azóta csak hébe-korba nyílt ki az ajtó. Ha jól emlékeznek a fiatalok, akkor kétszer, előbb az évnyitó, majd az évzáró KISZ-taggyűlést tartották itt. Hajdanán pedig —, ahogyan az idősebbek említik — mozgalmas élet volt a faluban, de aztán jó pár éve csaknem teljes a pangás. Amikor a fiatalokat az utóbbi hónapok eseményeiről kérdem, két diszkót tudnak „fölsorolni”. Az újdonsült KISZ-titkár, Sztrehárszki András nemrég fejezte be középiskolai tanulmányait, most a szirdki fiatalok maroknyi csoportja tőle vár valamiféle megújulást — Őszintén szólva, nem túl biztatóak a kilátások — mondja. — Sajnos, nagyon lezülött itt a fiatalság. Sok a verekedés, jóformán nincsen „buli” balhé nélkül. Mert van egy neveletlen, rendetlen társaság, s ők ahová belépnek ott tönkreteszik a többiek hangulatát is. — Nemrég volt a KISZ-taggyűlés. Hozott-e valami intézkedést a jobbításra? — Óh, a taggyűlésen nagyon szerények voltak a nagyszájúak is, mert lent volt a járástól a titkár, s hát „kellett viselkedni”. Körülbelül húszan vagyunk az alapszervezetben, de egyelőre nem nagyon látjuk a kiutat Az egyik KISZ-tag, Berki Hajnal közbeszól: — Beszéltünk egy zenekarral, ők azt mondták, hetente egyszer eljönnének játszani ide a klubba. Igaz, kicsit drágán, de lehet, hogy megérné... — Vagy újra kezdődne minden elölről... nem lenne szerencsésebb először egy „tettrekész” társaságot összeverbuválni — szólok közbe. Hamar kiderül, hogy az új vezetőségnek még nincs olyan elképzelése, ami a program gerincét jelenthetné. Program sincs, noha jó néhány hónapja már zajlik az „akcióév”. — Vannak ígéretek — mondja András —, a pártvezetőség például azt ajánlotta, hogy segítenek a klubhelyiség rendbehozatalában. Azt hiszem, az első lépés ez lenne, aztán egy aktív magot kellene kialakítani. Olyan fiatalokból, akikre mindig lehet számítani. Megcsinálnánk mi ezt a klubot saját zsebből is, csak látnánk az értelmét az egésznek! Végigbarangolunk a falu utcáin. Kellemes verőfény sütteti a házakat, az utcákon gyakran találkozni kószáló, sétáló fiatalokkal. Akikkel szóba elegyedünk, valamennyien kifogásolják, hogy „nincs egy hely, ahová mehetnének”, és hogy hétvégeken inkább átruccannak a szomszéd falvak rendezvényeire. Ahogyan mondják az egyetlen szabadidős hely, ahol el tudnak beszélgetni. Csak az a probléma, hogy némelyeknek hamar a fejébe száll az ital... Itt kétszer próbálkoztak diszkóval, de mint a keze nélkül..." te mondta, nem volt kifizetődő a rendezvény. Legutóbb a művelődési ház rendezett diszkót, ők sem sok sikerrel. — De hát mi lesz ezekkel a fiatalokkal? — kérdezem Tari Gyula tanácselnöktől, a pártvezetőség tagjától. — Bő egy esztendeje kerültem ide, s jócskán érzékeltem ezeket a problémákat — mondja. — Legutóbbi pártvezetőségi ülésen nagyon komolyan felvetődött a saját felelősségünk kérdése is, s megbeszéltük, hogy mit kell tenünk. Ez most az egyik legfontosabb feladatunk, vagyis, hogy a KISZ-alapszervezet dolgait rendbehozzuk, s ezáltal tartalmas programot valósítsanak meg a fiatalok. Először egy teljesen új KISZ-vezetőséget hoztunk létre, úgy véljük, hogy az Andris alkalmas ennek irányítására. A pártszervezet és a tanács segítségével egy állandó helyiséget kapna a szervezet, erre megfelel a jelenlegi ifjúsági klub megfelelő átalakítással. Úgy gondoljuk, hogy a KISZ-alapszervezet magvát a faluban működő Könnyűipari Gépgyártó Vállalat helyi egysége adná, s fölvennék a kapcsolatot az állami gazdaságban ténykedő KISZ-szervezettel is, akiktől ötletet, tapasztalatot is kaphatnának. Azt hiszem, ha ezek a lépések megtörténtek, akkor megindulhat az érdemi munka, amely nem lesz könnyű, már csak azért sem, mert sajnos nagy hátránnyal indulnak. — Nem, túl derűlátó ez az elképzelés? — Jöjjön el egy év múlva, s akkor meggyőződhet az eredményről is! Köszönettel vettem a meghívást, s megígértem, hogy egy esztendő múlva újra meglátogatjuk a sziráki KISZ-eseket. Remélhetően, még lesz belőlük... Tanka László i NÓGRÁD - 1982. május 22., szombat A modern vonalú rádió mellett a falusi lakásokból ismert Szűzanyakép. — Vidróczki Bélapátfalván született — kezdi mondókáját az öreg, s már előzőleg megfigyeltem, milyen tisztán, világosan fűzi egymásba a szavakat. — Egerbe kellett berukkolnia — akkor még így mondták —, s a többiekkel együtt ott ült a kaszárnya udvarán. Egy őrmester szaladozott közöttük, igazgatta őket, ki, melyik századhoz kerül. Hogy véletlenül-e, vagy akarattal, nem tudom, rálépett Vidróczki lábára, aki villámgyorsan felugrott, és két nagy pofont lekevert neki. A társai azt mondták erre: Marci, téged ezért felakasztanak. Engem ezért ugyan nem akasztanak fel, de még az egyenruhát sem húzzák rám, felelte Vidróczki, aztán kisomfordált a kapun és bevetette magát a Mátrába. Ott pásztoremberekkel ismerkedett össze és összeszervezkedtek kisebb-nagyobb lopásokra. Így kezdődött Vidróczki Márton, a Mátra híres-neves szegénylegények betyárélete. A régi öregek, akiknek utolsó nemzedékei a második világégés előtti évtizedekben „költöztek át a másvilágra”, kisgyermekként még ismerhették is. A háború utáni mesélők, akiktől a palócföld krónikása, Manga János is sok értékes adathoz jutott, már csak az apák és nagyapák elbeszéléseiből ismerték a népi és művészi fantáziát egyaránt megtermékenyítő betyárkalandokat. Kecskés Ádám István — ugyancsak hallomásból ismeri Vidróczki Márton történetét. — Az első nagy elkötésük Sömör megyében volt — meséli. — Huszonkét disznót hajtottak el és Vidróczki egyik barátjának, a Somoskőújfalui Kis Ráknak a komája értékesítette a balassagyarmati vásáron... Április végét mutatja a naptár, ám a melegnek hírehamva. Ide látszanak a Mátra közelebbi csúcsai: Galyatető, Ágasvár, Tyúkod, oldalaikról ideviláglik a frissen hullott hó. Pista bácsi is még naponta kénytelen „bepattintani” háromlábú csikókályhájába, mely egykettőre kiadja magából a meleget. Egyszer Vidróczki az egyik Hutában mulatott, most Szentistvánnak hívják. Mondják neki: Marci, jön a vármegye. Nem baj, ha csak egy jön — felelt hetykén és kért a kocsmárosnétól egy asszonyruhát A fejét kendővel bekötötte, a hátára vett egy kéve seprűgallyat, kezébe botot, mert tél volt, csúszós idő, oszt indult lefelé a hegyen. Vele szemben meg jöttek a pandúrok, még köszönt is nekik: jó napot, urak! Azok megkérdezték, látta-e Vidróczkit. Nem foglalkozom én azzal , felelte, öt gyerekem van, azért viszem ebben a savanyú időben a seprőgallyakat, hogy Bátonyban, Maconkán, vagy valahol kapjak egy kis krumplit, babot, lisztet érte. Jól van, de nagyon vigyázzon nénike, el ne essék — figyelmeztették. Dehogy esek, dehogy esek! Majd elballagok, valahogy. Ha tudták volna a pandúrok, nem is mentek volna tovább, hanem egyenesen letartóztatták volna. De, hát nem tudták... Lent, Bátonybarji, a községi bikaistállóban húzódott meg, három-négy napra, amíg a por elcsendesesedett körülötte. Csak Erszény Janit, a kondást hívatta magához... Pista bácsi alacsony, szikár ember. Szívós fajta. Hetvenhat éves létére egyedül látott hozzá a harminc mázsa szén behordásához. Életének sokszor voltak nehéz évei, legutóbb, az 1980-as, amikor pár hónap leforgása alatt háromszor döntötte le lábáról az infarktus. Azóta hat kilót fogyott. — Vidróczki Somoskőújfaluban járt Kis Ráknál, amikor meghallotta, hogy Terenyére, a bányakaszinóba pénz érkezett. Szóltak Pintér Pistának, meg Erszény Janinak, és az egyik éjszaka kirabolták. De nem tudtak minden ládát felfeszíteni, így csak ércpénzzel rakták meg a tarisznyájukat. Másnap Bátonyban mulattak, úgy megrugdosták négykrajcárossal a cigány muzsikáját, hogy már alig adott hangot a hegedű. Kocsmáról kocsmára jártak, útközben, ha menyecskékkel találkoztak, megálltak táncolni. Már alkonyodott, amikor szóltak neki: Marci, a pap kerítésénél négy pandúr figyel. Marci nem törődött vele, mentek lefelé a bátonyi állomásra, mert hatvanhéttől jár erre a vasút. Bátonyon alul, a nagykői pincénél állt egy fogatos kocsi, az Almássy-uradalomból. Odaszólt a kocsisnak: Mondd meg az uraságnak, hogy estére nála akarok vacsorázni! Később Pintér Pista többször is kérlelte, ne menjenek oda, mert a bátyja ott kondás, hét gyereke van, ha megtudja az uraság, hogy ő is velük volt, a bátyját elzavarja, a családnak vége. Ha gyáva vagy, menj haza a feleségedhez, Gyöngyössolymosí te — mondta Marci. — Amit én megmondtam, az úgy lesz! Pista bácsi .október 18. óta otthonülővé változott Már a kocsmába se jár le, pedig azt sohasem hagyta ki. Hajdanán a legények is gyakran üzentek érte, mert szerették a társaságát, örültek a történeteinek. Miért változtatott szokásain? Ahogyan meséli azért, mert jóval többet ivott a kelleténél, s „a részeg ember bolond, ki tudja, mit beszél összevissza”. Azóta nyolcvanéves nénjének unokája hoz neki időnként egy kis pálinkát. Vidróczki hajthatatlan maradt, indultak Tiribesre, az urasághoz. A tiribesi nagyréten, a körtefánál megálltak. Marci odaadta baltáját Pintér Pistának, míg ő szükségét végezte. Akkor Pintér a Vidróczki baltájával hátulról a Marci koponyájába vágott, majd, mikor megfordult, feléje kapott, még egyszer a koponyájába vágott, Vidróczki összeroskadt és meghalt. Elvették tőle a pisztolyát meg a pénzét, oszt kijöttek Maconkára... Pista bácsi egyedül él Macsinkán. Sohasem nősült meg, magának főz. A tsz-be hat és fél «old jó minőségű földdel és két «körrel lépett be. Feladata — hat esztendőn át — az istállóban a bikák és az üszők felügyelete volt. Nyugdíjába ezeket az éveket is beleszámították. — Maconkán lakodalom volt, a Marga Imréé. Megbújtak a gátnál és vártak. Egyszer kijött egy lány, a Túrás Mari. Mondták neki, hogy szóljon Kecskés Ádám Marcinak, a nagyapámnak. Hát Marci hol van? — kérdezi a nagyapám. A tiribesi nagyréten, a körtefa alatt meghalva. Nem hitte el. De Pintér bizonygatta: nem akarta bátyját kenyér nélkül hagyni, ezért arra vetemedett, hogy legjobb barátját levágja . . . Kecskés Ádám István 1967- ig 260 forintnyi nyugdíjból élt. Később a szövetség, a tanács emelést adott ki, majd központi rendezésre is sor került A több mint 2100 forintos nyugdíjából ma beosztva, szépen él. — Nagyapám pálinkát hozott ki a lagziból a három betyárnak. Gyakran előfordult, hogy nálunk aludtak a pajtában, vagy vitt ki nekik italt, ennivalót az erdőbe, jól ismerték őt. Aztán szólt Báli Józsónak, a maconkai pandúrnak, és lementek a tett színhelyére. Értesítették a bátonyi bírót, az kerített egy kocsist, Sára Jánost, és Vidróczkit felhozták a hullaházba. A kocsis meglátta Marid csizmáját, megtetszett neki, lehúzta a lábáról, mondván, úgyse kell már az neki. Harmadnap múlva, utasításra Egerbe szállították a hullát A temetésről értesítették Vidróczki anyját, de az nem ment el. Hogy félt-e, vagy szégyellte, hogy a fia ilyenig vetemedett? Nem tudom.« Pintérék meg hazamentek! virradat előtt Maconkáról Pintér otthon mondta, hogy nagyon fáradt, ne zavarják, és lefeküdt. Akkor az anyósa kiszedte a pisztolyból a töltényeket, és jelentette a csendbiztosnak, aki negyedmagával kiment. Pintért álmából verték fel, nem ellenkezett Gyöngyösön bíróság elé állították, hat évet kapott De nem tudta letölteni. Meghalt a börtönben... Hát így fejeződik be Pintérnek, meg Vidróczkinak a története. Ilyen tragikusan. — Pista bácsi kitől hallotta ezt? — A nagyapámtól. Nagyon szeretett engem, még a halottas ágyához is odahívott. Rengeteget tudott mesélni. Ha tudom, hogy egyszer érdekesek lesznek, akkor még jobban kifaggattam volna. A történet végén elbúcsúzom. Pista bácsi bizonytalanul emeli fel jobbját. Százszázalékos rokkant." Tizenhét éves korában, fahordás közben megerőltette magát, s károsodást szenvedtek a szemidegek. Fokozatosan, 21 éves korában borult el a látása. A húszas évek végén képtelenek voltak rajta segíteni." A pesti professzorhoz a maconkai parasztcsalád késve érkezett. Sulyok László , Vidróczki Márton igaz legendája Elmondja: Kecskés Ádám István