Nógrád, 1982. november (38. évfolyam. 257-281. szám)
1982-11-16 / 269. szám
t Az őszi időjárás beálltával az úttörőprogramok is be szorultak a termekbe, a meleg helyiségekbe, ez azonban nem jelenti, hogy számuk megcsappant volna —■ ez derül ki ugyanis jó néhány tudósítónk leveléből, beszámolójából. Amelyek szintén felölelik a mozgalmi élet valamennyi területét, sőt néhány levelezőnk arra is vállalkozik, hogy alkalmanként a falu, a lakótelep egy-egy eseményéről szóljon. De maradjunk egyelőre az úttörőéletnél, s nézzük meg, mi újság Ecsegen? Együtt a KISZ-esekkel ..A pásztói tejüzem KISZ- eicitől kaptuk a meghívást — írja Figura Klára, Ecepg, Széchényi út 37. alól —, hogy tekintsük meg az üzemet, valamint vegyünk részt azon az előadáson, amely az ifjúkori bűnözés témaköreiről szól. A hívásnak örömmel tettünk eleget... Mint a tudósításból kitűnik a kellemes vendégeskedés egy új KISZ—úttörő kapcsolat első eseménye. Hasonlóról számolt be a pásztói Dózsa György Általános Iskola klubtitkára, Sisák Tímea. — Nemrégiben a Váci Kötöttárugyár helyi üzemébe látogattunk, ahol Káposzta Elvira KISZ-titkár kalauzolt bennünket végig a gyáron — olvashatjuk Tímea levelében. — Az első találkozásból hamar barátság lett, s megegyeztünk, hogy „hivatalosan” is fölvesszük egymással a kapcsolatot, s egy együttműködési megállapodásban rögzítettük a terveinket. Mi meghívtuk őket klubgyűlésre és a karácsonyi ünnepélyre, ők pedig a decemberi Télapóünnepségre. Reméljük, hogy barátságunk sokáig fog tartani! Az osztály az úttörő-rendőrségről Fodor Edina a salgótarjáni II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola Barátság rajának tudósítója arról kérdezte osztálytársait —, akik egész tanévre vállalták az úttörő-rendőrséget — miként érzik magukat e szokatlan szerepkörben. Ahogyan Krúdy Emese, Erdélyi Tímea, Dupák Mónika, Bezovics Péter és a többiek elmondták, olykor-olykor bizony nem egy hálás feladatot végeznek, mert nem veszik elég komolyan őket. „Tesznek-e megjegyzéseket a felnőttek a szolgálatukat teljesítő úttörőkre? — kérdezi Fodor Edina. — Sajnos, igen gyakran — mondják többen is —, meg aztán nem nagyon veszik figyelembe a tárcsákat, a jelzéseket. De azért szívesen úttörőrendőrködünk, majd csak megszoknak bennünket a felnőttek”! „Ez az én fám” — A falunk százötven facsemetét kapott, melynek elültetését a KISZ-esek és az útörők közösen vállalták — írja Kálóról Hegyi Szilvia 8. osztályos rajtitkár. Néhány napon belül már a Kürti utat, az iskolát, a tanácsot és környékét fák díszítették. Különösen a környezetvédelmi szakkör tagjai jeleskedtek. — örömmel ültettük el a fákat, s nemcsak elültettük, hanem azt is vállaltuk, hogy gondoskodunk növesztéséről, öntözzük, gyomláljuk, vigyázunk rájuk. Jó lesz majd látni, hogy ez az én fám, s az én munkám növesztette ilyen nagyra... Szintén a kállói úttörők munkáját dicséri Koncz Andrea tudósítása, aki arról számol be, hogy a nyolcadikos fiúk önként vállalták, hogy az iskola téli tüzelésére szánt szén- és famennyiséget két nap alatt szorgos munkával raktárba hordják. "Hadd írjuk ide a legügyesebbek nevét: Makó József, Szőrös Sándor, Makó Zoltán. Ünnep — játékosan A úti salgótarjáni Budapesti iskolából Szabó Gábor Sándor Júlia és Csonka Piroska valamennyien a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 65. évfordulója tiszteletére rendezett iskolai ünnepségről számoltak be. Mint írják, szovjet katonák is részt vettek az ünnepségen, Csemer Angéla a pásztói kisegítő iskola és nevelőotthonból küldte beszámolóját, p*tó fz, hogy a takarékossági világnap alkalmából rendezett aszfaltversenyt a Béke őrs nyerte, míg a társadalmi munkaakcióban mellettük még a Fecske őrs, a Vak és a Napsugár őrs kapta meg a „Közösségért” feliratú jelvényt. S ha már a takarékosságról esett szó: Ecsegen a Rébusz őrs nyerte a helyit a Számlogika sőt azt követően együtt játszottak a tanulókkal. — Az ünnepség után az osztályba vonultunk, ahol vidáman táncolgattunk, kóláztunk és beszélgettünk. A legkedveltebb játék az volt, amikor a zene félbeszakadásakor a pároknak hirtelen székre kellett ülniük, ám egy-egy párnak sohasem jutott hely, végül is azok győztek, akik a leggyorsabban mindig helyet találtak maguknak. Volt aztán még az iskolában egy vers- és prózamondó verseny, amelyen a tudósító, Csonka Piroska is szerepelt, Kassák Lajos egyik költeményével, s noha nem sikerült helyezést szereznie, de mégiscsak tanulságos volt számára ez a verseny mert, ahogyan írja, felfedezte Kassák Lajos költészetének néhány remekét. által karékszövetkezet vezett versenyt, igen szoros küzdelemben a Tengerész őrs előtt — minderről Szuszai Éva tudósította az Úttörősarkot. A helyi eseményekről kaptunk hírt Pásztóról Sárenczky Enikő, Petre Marianna, Szőllősi Andrea, Kubinyi Csilla, Zeke Andrea, Mizser Mariann, Salgótarjánból Bódi Enikő tolmácsolásában. Várjuk az újabb jelentkezéseket! Egyebekről, röviden A számok a négyzetben bizonyos szabályok szerint helyezkednek el vízszintes és függőleges irányban. E szabályok alapján írjátok be a kérdőjel helyére a hiányzó számot! Megfejtés, nyertesek, feladvány A legutóbbi rejtvényünk helyes megfejtése: Petőfi Sándor: A magyar nemes, „Nem írok, nem olvasok /Én magyar nemes vagyok!” Egy-egy könyvjutalmat nyertek: 1. Fekete Fatime, Nemti, Kossuth út 90. 2. Vámos Katalin, Szécsényfelfalu, Rákóczi út 30. 3. Petőfi Sándor kisdobosraj, Somoskőújfalu, Ált. Isk. 4. Kazári Gyula, Salgótarján, Ybl Miklós út 82. 5. Simor Attila, Luciárvá, Rákóczi út 18. Kérjük, hogy a megfejtést a kivágott rejtvénnyel küldjétek be címünkre: NÓGRÁD szerkesztőség, Úttörősarok, Salgótarján, Palócz Imre tér 4. Óriás énekké! Rskaária HA MEGÁLL AZ EMBER a romhányi tanács előtt és végignéz a főutcán, szinte bizonyos, hogy a széles úttest, akár valami nyíl, vagy mutató kéz fölirányítja a szemet a szemközti dombtetőre. Annak tetején ugyanis szokatlan formájú kis épület, meg a „domb a dombon” — nagyobbacska földbuckák —, mintha parancsolnák: ember. Ide nézz! Innen, a tanács elől is látható, amint munkások mozognak odafönn. Készül a Víztároló. Nem álom már a vezetékes víz..., de erről majd később. Mesélem Tuskó Mihálynak, a közös tanács elnökének, a nemrég hallott történetet. Egykori romhányi atyafi, aki vagy tíz-egynéhány éve r n járt a faluban, Rétság fel érkezvén majdhogynem visszafordította az autó orrát, szidván magában a térképészeket. Pedig jó helyen járt, csak éppen nagyot fordult azóta az idő kereke. Szunnyadó kis falu volt Romhány Nógrád nyugati részén. Túrták a földet századokon át az itt élők, járták az erdőt fáért, de annyit sose adott ez a vidék, hogy bőséggel megélhettek volna. Egy-két kézműves, meg a vásárosok hoztak némi változatosságot. Peregtek az évek csendesen. — Tíz éve, hogy kormányhatározat mondta ki Romhányról is: vonzást gyakorol a környező településekre, legyen hát alsó fokú központ — így az elnök. — Nem sokkal később, amikor már volt némi gyakorlatunk az együttműködésben, közös tanácsot alakítottunk, ez év januárjától pedig Romhány és Kétbodony egyesült. Az igazi óriás léptek a fejlődés útját hét esztendeje koptatják. Kétségtelen része van ebben annak is, hogy az egykori cserépkályhagyár növekedni kezdett, megerősödött a Videnta gyáregység, a híradástechnikai üzem és a termelőszövetkezet. Lett munkaalkalom és lett egyszerre pezsgőbb élet. Épp a kerámiagyár építette az első emeletes épületet, amelyben a gyári dolgozók kaptak lakást. Igencsak sáros volt még akkor a környék . . . Mégis! Bár az első, amolyan „igazi lakótelepi” ház körül még állt a sár, de már látható volt: itt nem lehet megállni. Nem is álltik. Tervezők mondják: furcsa falu ez a Romhány. Két központja van. Az egyik a tanács épülete körül, a másik meg a gyár körül. Lenn a Völgyben, a Lókos-patak mentén. Azt azonban be kellett látnia mindenkinek, hogy a gyár körül már nem épülhet tovább lakóépület, másra kell a hely. Ott az új üzemcsarnokot kezdték alapozni. Itt, fönn a tanács környékén meg a lakótelep kezdett formálódni. Mert, ha elkészül a hatalmas, új gyáregység, akkor oda munkaerő kell — gondolkodtak előre —, azoknak meg letelepedési szándékuk is lesz, egy szóval, szükséges a lakás. De, ha lakás van, akkor nagyobb óvoda, iskola, boltok és járható utak is épüljenek . . . — Csak az elmúlt néhány év alatt is mennyi mindennel gazdagodtunk — tekint ki az ablakon Tuskó Mihály. — Posta, gyógyszertár, fogorvosi rendelő, ABC-áruház. Bővült az iskola, tisztességes óvodánk és bölcsődénk van és büszkélkedhetünk egy tornacsarnokkal is. Mindez persze, nem sikerülhetett volna összefogás nélkül. Vitathatatlan a segítsége a gazdasági egységeknek, de éppígy vitathatatlan a romhányi lokálpatriótáké is. Milliókat teremtettek az elmúlt évek alatt. Aki tíz éve járt itt, az alvó falut látott, aki ma jön, egy formálódó, mind pezsgőbb életet élő nagyközséget talál. „ŐSLAKÓ” ALIG VAN több kétezer-háromszáznál, a kétbodonyi területtel is csak háromezer. Ám az egykori, földig hajló, apró ablakos házikók helyét tágas, nagy családi házak vették át és az északi fertályon már valóban „telep” a lakótelep, hiszen több háza áll. Csak a kerámiagyár tizenhat lakásos épület — többek szégyenére. Éjek óta nem jut dűlőre a dolog és ott áll a falu közepén a félig kész emeletes épület — többiek szégyenére. Talán az idén mégis be lehet költözni... Ki tudja? A fejlődés útja, hogy Kétbodony csatlakozott Romhányhoz. Nagyobb település, nagyobb lehetőségek — mondják a szakemberek. Ami igaz, az igaz. A két falu szélső házai között kőhajításnyi a távolság. Már ez sem sokáig, hiszen a „senki földjén” — így nevezik a romhányiak — néhány éven belül minden megváltozik. ■— A várostervező intézet szakemberei már dolgoznak az új, általános rendezési terven. Úgy véljük, hogy azon a bizonyos senki földjén lesz az új, az igazi faluközpont, tágasan, szellősen, ahogy egy korszerű település arca megkívánja. Most még két település, Romhány és Kétbodony, ami a távolságokat illeti, de hamarosan a kettőből lesz egy „harmadik””, úgy körülbelül az ezredforduló környékén. A jövőnek, a gyerekeinknek formáljuk Romhányt. Reméljük, elégedettek lesznek vele. A lakótelepen újabb emeletes épületek épülnek, a senki földjén — Romhányé az persze — telkeket mértek. Ha az idő engedi, szorgoskodnak mindenfelé az építkezők. A tervezők asztalán Rétság és Romhány közös fejlesztési terve születik, azaz egységként kezelik a rétsági járás két centrumát. A távolság csekély, a feladók megoszlanak. Romhány inkább gazdasági-ipari központ, míg Rétságé a politikaiközigazgatási szerepkör. — Gyarapodunk — mondja lakonikusan Tuskó Mihály. •— Az élet bizonyította, hogy mind több a tennivalónk a közös lakóhelyünkért,, s ha teszünk, akkor az eredmény mindannyiunké. Az idén megalakul a vízműtársulat és legkésőbb két esztendő múltán lesz vezetékes vizünk. Ki gondolhatott erre akár tizenöt évvel ezelőtt is? Még az idén az egyik legkorszerűbb fűtési módra a gázfűtésre „állhatunk” át. Egyelőre csak a lakótelep és az intézmények kapnak belőle, de második lépcsőben az egész település. Szerencsések vagyunk, hogy a kerámiagyár ekkorát fejlődött, hiszen például a gázt nekik, a létüknek köszönhetjük. Előttünk még a csatornahálózat kiépítése, ez mindenképp évekbe és temérdek pénzbe kerül. De gyarapodunk, szinte napról napra. Hol van már a szunnyadó kis falucska? És hol lesz a kinőtt ruháit levető Romhány? Aki most újabb tizenöt esztendeig nem néz felénk, aligha ismeri föl a községet! ODAFÖNN, A DOMBON szorgoskodnak az emberek. Itt a tanács épülete körül a parkot építik, a földet egyengetik. A Széchenyi út öreg házait lebontották, mert kiszélesítik a Rétság felől érkező kanyargós, keskeny utat. Széles, tágas, egyenes lesz az új úttest. A senki földjén fagyott, száraz szamárkórót himbál a szél. Mit sem tud róla, hogy földgyalu, teherautók, daruk készülődnek nyugalma ellen. Építeni indulnak a „harmadik” falut — a kényelmest, a korszerűt. Hortobágyi Zoltán Jegyzet Amikor egy kisgyermek... ... megszületik, nem tudhatja, milyen sors vár rá az Életben. A nemzetközi slágerlisták évek óta előkelő helyen álló — nálunk Cserháti Zsuzsa tolmácsolta — dala szerint: amikor egy kisgyermek megszületik — legyen az fekete, fehér, vagy sárga — egyenlő jogú emberként jön a világra. Csakhogy egyáltalán nem biztos: eléri-e ezt az életkort, lesz-e addigra elég tudása, amikor ráébredhet emberi jogaira. Mert tegyük fel — ha az a bizonyos kis emberpalánta a harmadik világ valamelyik országában látja meg a napvilágot, akkor az esélyei nem valami reménykeltőek. Az ENSZ gyermeksegélyezési társasága, az UNICEF jelentése szerint ugyanis „naponta 40 ezer gyermek hal meg csendben, százmillió fekszik le éhesen esténként, tízmillió veszti el némán testi és szellemi képességeit, rokkan jp meg életreszólóan, s kétszázmillió nézi szótlanul, hogy más gyerekek iskolába járnak.’ És mindehhez még egy adalék: a kegyetlen, emberirtó háborúsújtotta Kambodzsában járt kollégám megdöbbent érzelmekkel mesélte, hogy sohasem látott még hangtalanul enni egyszerre hatszáz gyereket. Az a „fület sértő” csend nem volt véletlen — derült ki később — ugyanis az a több min félezer apróság életében először evett főtt rizst. Hogy pontosabban fogalmazzak: életet jelentő főtt ételt... Mindezt azért idéztem, mert a minap ismét a kezembe került az UNICEF képeslapja, amelyből tíz- és százmilliókat nyomtattak, hogy az árából ételt, italt ruhát, tanszert juttassanak glóbuszunk rászoruló gyermekeinek. Nálunk ezrével akadtak segítő kezek, amelyek kis takarókat kötöttek, apró kezeslábasokat varrtak, tejporkonzerveket csomagoltak, ötletes játékokat barkácsoltak, vagy egy-egy iskolai szemléltetőeszköz készítésével megpróbálták eljuttatni a tudás fájának gyökereit a távoli világrészekbe. Akik magánemberként, vagy szocialista brigádtagként a Vöröskereszt égisze alatt összefogtak az „ENSZ-gyermekekért” — szívüket adták minden alkalommal. Olyan emberségről tettek tanúbizonyságot, amelyre — sajnos — nem mindenütt van példa a világon. Ahol ugyanis több puska, harci repülőgép, csatahajó és atomfegyver „születik”, mint gyermek, ott kővé dermednek a szívek. Amíg egyet fordul a föld, gyermekek milliói születnek. Hogy igazi, felhőtlen és boldog évek köszöntsenek rájuk, valamennyiünk ügye — Keleten és Nyugaton egyaránt. Bevallom, amikor megláttam a mosolygós arcú apróságokat ábrázoló, színes „segély képeslapot”, ezért nem volt szívem nem megvenni. Szilvás István NÓGRÁD - 1982. november 16, kedd A salgótarjáni ÁFÉSZ készíti az igen keresett sósrudat. Naponta több száz csomag kerül az ízletes termékből a vásárlókhoz. Képünkön: Lukinich Lászlóné készíti a közkedvelt „ropit”.