Nógrád, 1984. május (40. évfolyam. 102-126. szám)

1984-05-26 / 122. szám

Az élet szerelme Jolán kiállítása Ezt az álmot már sokan megálmodták, és álmodják ez'mán is. A művészetek örök — és mindig időszerű — té­mája, a létezés egyik legna­gyobb csodája maga a léte­zés, s a létezők között maga az ember. Szophoklész sze­rint, sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosa­bb. Nincs semmi csodálatosabb teremtő akaratánál és önpusz­tító, romboló ösztöneinél sem. Nincs semmi csodálatosabb az álmainál. És szinte fölfogh­a­­ta­t­anul nagyszerű határta­lan lehet a szerelme, még ha a szürke hétköznapokon gya­korta szürkévé silányítja is azt. Évezredek óta hirdeti ezt a művészet. A bibliai Énekek Éneke magasztalja, szőlőtő­kéket, libánot­i cédrusokat, gödölyéket, habzó vizeket, il­latozó kerteket, valójában az egész létező világot varázsol­ja köréje, hirdetve, hogy a szeretet legyőzi a halált. Az istenekkel és­­ civakodásaikkal népes görög mitológia pedig egyenesen bőséges teret szen­tel mindazon furfangos cse­lekmények leírásának, ame­lyek eredményeként elnyer­hetik egymást a szerelmesek, s m­ég az istenek is földi és nagyon is testi vágyaikat tölthetik, tekintet nélkül a bonyodalmakra. Ez alól még az ég u­ra. Zeusz sem ki­vé­le­, akit a rómaiak Jupiter­nek neveznek. Igen, ezt az álmot, a gyön­géd, vagy éppen a mindent elsöprő, lehengerlő szerelmet évezredek óta álmodjuk. A maga módján — erre még ki­térek — ezt álmodja Fett Jo­lán. Munkácsy-díjas érdemes művész is. Álom című szö­vött faliképén mintha csak Europe pikáns történetének előjátékát látnánk. Zeusz, hogy kijátssza felesége, Héra féltékenységét bika képében közelített a tengerparton ját­szadozó leányhoz, s amikor az „ártatlanul” hátára pat­tant, átúszott vele a tenge­ren, meg sem állt a hófehér Kérétáig, ahol magáévá tette. Lehet persze, hogy ezen a faliképen nem ez a törté­net játszódik, csak a karcsú leány és a robosztus bika va­lóságos, és valóságos az a szinte szikrát vető feszültség, amely hamarosan véget vet a meg­lengedező idillnek, s megtörténik mindaz, aminek az ilyen találkozások törvé­nye szerint meg kell­ történ­nie. Ez az élet — és az álom — törvénye. Fert Jolán érzékeny ezekre a törvényekre. Elsősorban az életöröm ter­mészetét kutatja. Az ember­ben kavargó érzések tömegé­ből mindenek fölött az öröm pillanatait varázsolja szövött faliképeire, kartonjaira. Itt térek vissza arra, hogy mi­lyen módon? Önmaga ezt mondja erről. „A szövött fal­szőnyeg a régi mesterek szerint — il Paria la Mur — azaz a beszélő fal. Életmódom a szövés nyelvén elmondani a világról gondolataim. A váz­latokon, a kartonokon keresz­tül hosszú az út a szövésig, ahol kiteljesednek mondani­valóim. A szövés időtartama általában egy év, mely idő alatt kíméletlen feszültségben dolgozom. A munkám a szö­vés befejeztével láthatom egé­szében." Fett Jolán gobéliaművész 192^-ben született Budapes­ten, az Iparművészeti Akadé­mia (később Főiskola) növen­déke volt, 1951 -ben diplomá­zott. A főiskola tanársegéde volt 1966-ig. Az 1950-es évek­ben szövött textileset (első­sorban bútorszöveteket) terve­zett, a későbbiekben inkább faliképek kerültek ki műhe­lyéből. Erre ösztönözték a nagy állami megbízások is. Gobelin faliképei méltán tet­tek szert hírnévre, amint ar­ra Kratochwill Mimi művé­szettörténész is utal a mű­vészről a „Mai magyar mű­vészet­" sorozatban 1978-ban megjelent monográfiájában. A salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban június 4- ig látható kiállításon Fett Jo­lán egy tucat — főként nagy­méretű — szövött faliképet s fél tucat kartont állított ki. Fényvára ez egyik falikép cí­me: Kék világban pompázik minden, a fénylő, meztelen női test s körülötte a házak, a pezsgő élet. Fényváró — és fényt őriző — Fett Jolán mű­vészete, az élet szerelme hat­ja át. Férfi és női aktjai erő­től duzzadnak, az ünnepek förgeteges táncban csúcsosod­nak, a szüret gazdag termés­sel jutalmazza a fáradozó, egész éven át verejtékesen munkálkodó embert, a faül­­tető reményt ültet el. Reményt a jövőben, az emberiség jó­zanabb­­ ösztöneiben, esetleg értelmében. Pedig tudja — a történelem is példa rá — az értelem önmagában már oly sokszor mondott csődött. Elég ha csak a végefelé közeledő, mostani századunkra gon­dolunk. Elég ha csak a kor­ra. Egyik kartonja éppen a Kor címet viseli. Az em­ber önmaga általi letip­­rását vetíti elénk, a há­ború infernóját. Tiltakozás ez a kép, a művészé és az em­beré, aki a tavasz, a július és a vágy termékeny öröme, kínja mellett teszi le a vok­sot. A látogató ezen a kékben és vörösben játszó kiállítá­son, a harsogó öröm közepet­te némi reménnyel gondol ar­ra, hogy az élet megőrzésé­nek módozatai talán még ke­zünkben vannak. Ezt az ál­mot szintén sokan álmodják szerte a világon, s amikor a létezés, a szerelem csodájáról beszél, ezt álmodja maga a művész is. Kár, hogy talán a kiállítóhely adottságaiból következően, a „beszélő fal” mondandóit zavarja valami nehezen megnevezhető hideg­ség. Kicsit kong a terem, üresség lopódzik a látogató köré, s ez semmiképpen sem a kiállított művekből árad. Ez a boldog művészet — az az érzésem — több meghitt­séget kívánna, mint amit kí­nál a hely. Tóth Elem­ér * 7 Megengeded? — Persze. Egész délután magát vártam. — Csak nem? — Ilyen lerobbant palik csak nekem juthatnak. — Ezt meg honnan veszed? — Lesír magáról. Tudja, a magányos pancserek csak ide-oda lötyögnek, nem tud­nak mit kezdeni magukkal, nincs biztos társ, akihez me­nekülhetnének, így aztán le­­gatyásodva lődörögnek. — Ne mondd! — Tutti. Az ember figyel, ráragad minden, akár a kosz. — Iszol valamit? — Amit maga. — Lehetnél egy kicsit ked­vesebb is! — Szeretné? — Nem is tudom. Tulaj­donképpen mindegy, ha te így érzed jól magadat. Egyéb­ként eltaláltad, hogy egyedül vagyok. Már egy éve. A fele­ségem lekopasztotta a lakást, én meg úgy forgolódom ben­ne, mint egy idegen. — Behapsizott az asszony? — Így is lehet mondani. Most már a saját bőrömön is tudom, hogy kapuzárás előtt minden nő megbolondul. Vagy bogarasakká válnak, vagy az első adandó jött­­ment alak karjába zuhannak. Ámítják magukat. Mi­­ meg tehetetlenül állunk és rágjuk magunkat, hogy mit és hol ronthattunk el. — Ahogy elnézem, maga is inkább a nyugdíj felé járhat közelebb, mint az érettségi­hez. Azt hiszi, hogy magukat, férfiakat nem éri utol ez a kapuzárásos nyavalya? Elég sok ilyen bizonyítani akaró fószerral volt már dolgom. Ezek egyike sem az élvezetért csinálta, hanem azért, hogy a végén megkérdezze: ugye jó voltam? A pénzéért pedig na­ná, hogy dicsérem, mint édes­anya a hülye gyerekét. — Hagyjuk ezt! Hogy hív­nak? Szűcs Mariann: ÖTÓRÁS TEA ? — Andrea. És magát? — István. Egri István el­vált, de nem lerobbant, csak semmihez­ nincs­ kedve. — Akkor miért ült ide? — Hivatásos vagy? — Maga nyomozó? — Miért ne? Elővegyem a személyimet? — Fölösleges. Kopjon le és ne macerás­jon! — Nem kell rögtön meg­sértődnöd! Inkább legyél ked­vesebb! Mérnök vagyok és nem akarok tőled semmit, csak fecsegni. — Tehát mégis igazam volt, hogy kiborult. De engem ne tévesszen össze a lelki első­segély-szolgálattal ! — Szóval hivatásos vagy. — Nem, ha mindenáron tudni akarja. Most éppen nincs pénzem. — Nem tudsz kölcsönkérni valakitől? — Kitől? Senkim sincs. Gyivis voltam. A meló nem dob fel, de legalább adtak munkásszállást. A fiam pe­dig piszok módon ejtett. — Mi az, hogy gyivis? — Talált gyerek vagyok, na. Lesz üzlet vagy nem? — Nem ismered a szülei­det? — Már a kórházból dob­bantott az anyám. Intézetis voltam. A nevelőszüleim is csak azért ragaszkodtak hoz­zám, mert tudtak dolgoztatni. Megszöktem tőlük, akkor már inkább az intézet. A meleg­szívű gondoskodóktól herótom van. Na, ne vágjon már ilyen savanyú képet, hanem nyilat­kozzon! Lesz üzlet vagy nem? — Ragaszkodsz hozzá? — Mondtam már, hogy nincs egy árva kanyim se. — Értelek. De ebben a „szakmában” kedvesek a lá­nyok. — Ha fizet, azt csinálom, amit mond. — Mennyit kérsz? — Ezret. — Aha. És ezért a pénzért a végén meg fogsz dicsérni? — Ha erre van szüksége, igen. De a pénzt előre! — A lányom lehetnél. — Ez most hogy jön ide? — Nem tudnám megtenni. — Ne kábítson! Akkor mi­nek ült ide? — Itt volt hely, mondjam ezt? — Akkor ugrott az üzlet, már itt se vagyok. — Várjál! — Mire? — Adok pénzt. — Komolyan? — Ezret mondtál? — Igen, szmv­. Látja, a komplexusaival együtt engem is sikerül levetkőztetnie. Nos, kedvesem, akkor mehetünk, nem? — Félre­értesz. Én csak se­gíteni akarok neked. Mond­tam már, hogy a lányom le­hetnél. — Akkor adja annak. — Nem tudom, nincs lá­nyom. — Akkor tartsa meg. Ez üzlet, apukám. A viszont! — Ne csináld ezt a dolgot! Olyan fiatal vagy és szép! Találsz te biztosan egy ren­des srácot... — aki elvesz és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Na, jó volt kedves tévé­maci, a mesének vége aludjatok szépen! — Segíteni akarok rajtad! De nem egy éjszakára, érted? ÉRTED?! — Nem és nem is akarom megérteni. Mondtam már, hogy talált gyerek vagyok. Engem még maga se akarjon megtalálni! Elég volt tizen­nyolc éven át elviselnem a fenenagy gondoskodást. Na, f ezt értse meg, tudóskám) SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Kettős portré „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal". • József Attila­ — F. József vagyok, Brez­­nóbányán születtem 1920-ban és Salgótarjánban a bányától mentem nyugdíjba, mint gép­kocsivezető. A családi körül­ményeink olyanok voltak, amikor én gyerek voltam, hogy nagyon szegény sorsban éltünk, apámnak szegénynek hiába volt szakmája, kazán­fűtő volt, de hát nem volt soha a helyzet magaslatán. A nagyszülőket elsőbb is azokban az években, húsz kö­rül, innen kitelepítették, így én ott születtem, aztán meg visszakerültünk ide, Tarján­­ba, apám már itt­ volt aztán kazánfűtő, ott Breznón mun­kanélküli volt, de még előtte, itt a kommün alatt, valami bizalmiféle volt az öregem. A hányatottságban — anyám így mesélte — hét-nyolc hó­napos voltam, amikor bent voltunk a börtönben Füleken, és aztán itt telepedtünk meg, anyám születése szerint szol­noki volt különben. Testvé­rek mi hárman voltunk. Meg hát vagyunk is, mert itt él­nek ők is, Tarjánban. Apám a vízválasztónál dolgozott, már a lakás is meglett volna, de leszámolt, otthagyta. — Anyám meg mosni járt az urakhoz, tisztviselőkhöz, a tűzhelygyáriakhoz, meg a vasúthoz, így éltünk nehezen. A helyzet nem javult, rom­lott inkább, így, amikor ki­jártam a hatot és a tűzhely­­gyári Bozó segítségével beke­rültem a gyárba, még hami­sítani is kellett, mert nem voltam tizennégy éves, tizen­két óráztunk, ott dolgoztam egy évig. Bekerültünk aztán, mi, gyerekek, a Magyar Ki­rályi Állami Gyermekmen­­helyre, ez volt a neve, a mi­enk meg „lelenc”. Így hívtak bennünket Nem volt más út akkor, anyám sem bírta, apám meg otthagyta a helye­ket, így valahogy eldőlt. Bu­dapestre az Üllői útra vittek bennünket, oda, ahol a Fradi­­pálya volt. Apám vitt el mindhármunkat egyszerre, és beadott, én voltam a legidő­sebb, a testvérek kisebbek voltak, az éjféli vonattal mentünk és hajnalban értünk, a Nagyvárad téren háltunk a padon, amíg kinyitott a menhely, adták a menhelyi ruhát, szürke cigi élő anyagból, a lányoknak is ugyanilyen­ből. Aki ilyet hordott, arról mindenki tudta, hogy „na, ez lelencgyerek...” Ott egy te­remben tízen-tizenöten, a lá­nyok külön, fiúk külön, még Orosházára együtt mentünk, mert továbbkerültünk innen aztán, ott két hétig voltunk, a pestiben, tanulni nem kel­lett, felügyeltek ránk az úgy­mond megesett kismamák, azok takarítottak is. Volt egy­két felügyelőnő is, ott is vol­tak rendesebbek, meg gara­­bonciások is a gyerekek kö­zött. Apánk otthagyott ben­nünket, akkor még fel sem tudtam fogni, mi történt ve­lünk. Később már megértet­tem, amikor a gazdáknál evés helyett is dolgozni kellett, pucolni az állatok után, hát ott már nagy gyerekként is el-elsírtam magam. Mi vol­tunk a kiscselédek. — Gyulán aztán intézetbe kerültem, de előtte a gazdák­nál, akik leadták az igényt a telepfelügyelőnek, fiú, vagy lány, meg, hogy hány éves legyen, általában parasztgaz­dák voltak, és ezért vették ki a gyereket, hogy egy kis pénzt kapjanak érte, meg a libát legeltesse, azért. Iskolába jár­ni kellett. De hát a felügye­lők nem voltak pedagógusok. Először így Kisújszállásra ke­rültem egy gazdához, „de, hát fiam, nekem nem kell ilyen nagy gyerek...”, mert a nagyobbaknak a gazdák fi­zettek, amit össze kellett gyűjteni későbbre, így vis­­­szamentem Gyulára a vonat­tal egyedül, „itt vagyok, nem kellettem”, két-három nap után máshol próbálkoztak ve­­lem, ott sem­ kellettem, de mehettem vissza, volt, ahol egy hónapot kitartottam és később kerültem a fiúotthon­ba véglegesen. Egy birtokon volt ez az otthon, Homokon, Földvár mellett, nagy szőlő volt ott valamikor, a Benicz­­ky gróf birtoka volt régen, a lánya meg nászúton volt és úgy sülyedt el a Titanic ne­vű óriáshajóval, ami jég­hegynek ütközött, akkor ez a birtok ilyen szegény sorsú gyerekekre szállt, szerzetes­­rendiek tanítottak ott bennün­ket, idősebbeket, már szak­mára. Engem bádogosnak ta­nítottak, de volt ott sokféle szakma és mester is a rend­beliektől, de szegény volt az intézet, petróleummal világí­tottunk még a műhelyekben is, volt ott nyomda és aszta­losműhely is, ott voltak gé­pek és villany is. Szabadon mozoghattunk, fel a biciklire és fel a vállra a csatornát, szerszámokat hátra, és így jártunk. Megkedveltem, még jó mesterem is volt ott. Ezek voltak a Keresztény Iskola Testvérek, fekete reverendá­ban jártak széles fehér gallér­ral, valami francia rend, volt Pesten gimnáziumuk és Sze­geden tanítóképzőjük. Szalai István volt a mesterem, na­gyon értette a szakmát, a bá­dogosságot. Kétszázhetvenen voltunk inasok és ugyanen­­­nyi volt az elemista is. Itt sem volt könnyű, de, aki em­ber szeretett volna lenni­­, annak sikerült is ilyen körül­mények között is, mégis volt, aki bádogosként az akasztó­fán végezte, mert rosszba ke­veredett. Megtanultuk a bő­rünkön az életet lelencinas­ként. Vallásos keretek között kellett élni, sok kötelesség­gel. Volt verés is korbác­­csal. Ott szabadultam, de kap­tam verést is eleget, mégis megbíztak bennem, pénzbe­szedést is csináltam, ezer pengőket... Lelencsorsunk volt, sovány kenyéren. Három év telt el, mire oda jutottam az asztalnál, ahol kövérebb volt a falat. — Sz. Géza vagyok, hogy kerültem tulajdonképpen csa­ládból nevelőszülőhöz, mert nekem csak egy volt, egyetlen nevelőszülőm, végig. Pásztón születtem, 1961-ben, de Bu­jákon élt a család, még nagy­mamámé volt az a ház, ahol éltünk, anyámék négyen van­nak testvérek, mi ott éltünk a nagyanyai házban. Ketten voltunk az öcsémmel, ott jár­tam iskolába, apám elvált, egyedül voltunk. Apámat csak most ismertem meg, megke­restem, itt él a megyében, nem beszéltem vele, megmu­tatták, elég semmi ember, al­koholista szerencsétlen. Ide, a gyermekvédő intézetbe úgy kerültem, hogy anyám nem keresett jóformán, eljárt, na­ponta este hétkor jött haza, egyedül éltünk az öcskössel. Kijártam a harmadikat, a­­ ház is régi vályogház, felke­rültem a keresztanyámékhoz úgy, aztán hazajöttünk, a ház már összeesett, anyám megesküdött a harmadik fér­jével. Másállapotban volt. Az az ember meg­ivott, berúgott, megvert, volt, amikor három éjjel egyedül voltunk az öcsémmel, nyolcévesen, aztán a kisbíró a tanácsiak segítsé­gével ide hozott a salgóbá­­nyai intézetbe „pakolj gye­rek, mert megyünk...”, de nem tudtam, hova kerülünk, csak Pásztón tudtuk meg, ho­va megyünk, aztán ő ittha­gyott minket. Saigon mi olyan meglepett gyerekek voltunk. Kijártunk a buszhoz egy jó ideig mindennap és néztük, mikor jön értünk az anyánk, volt, aki hasonlított rá, de csak nem jött aztán. De jött értünk a nevelőanyánk, együtt kerültünk hozzá ide Tarjánba, először csak én kerültem fel a Rokkantra, kikerültünk, elkezdődött az iskola, ez már hetvenben volt, a Rákócziba jártunk, de az öcsém vissza­került Salgóra, később Kiste­­renyére, én megmaradtam a nevelőanyámnál. Tizenegy évig, végig náluk voltam, na­gyon jó sorsom volt, az intézet­tel nem szűnt meg a kap­csolat, sőt, mindig is érez­­tem­, hogy oda is tartozom, hogy vigyáznak rám, de nem volt szükség erre, mert a nevelőszülők olyanok voltak, akiket szeretni nem volt ne­héz. Így is, az intézettől min­dig jött valaki érdeklődni és egyengetni az utamat, éreztem ezt mindig, végig. Kéthavon­­ta-havonta jött valaki, az Er­zsiké például, attól függően, hogy tanultam, mert kezdet­ben én sem voltam valami nagy tanuló, de, ha bajok voltak , sűrűbben jött, és ez biztosan sokat jelentett ne­kem is és a nevelőszülőknek is. A felügyelők, akik jöttek, mind képzett pedagógusok, most az új intézetnek úgy hallottam, nyolc ilyen nevelő­szülő felügyelője van, akik rendszeresen járnak a kihe­lyezett, családi körben élő állami gondozott gyerekek­hez. Mondják, hogy most százhatvan ilyen gyerek van az intézettől, már az újtól. Sokat segítettek ők is. — Engem tizenegy évig ne­m vert Koncsek néni, de mellet­tem is volt kettő-három az évek alatt, azt mondják, he­­ eddig kilenc gyereket vett­ maga mellé és nagyon szereti őt mindenki. Amit elmondott az előbb Józsi bácsi, ahhoz a mi helyzetünk ég és föld. A felügyelő az iskolába mindég engem keresett meg és meg­kérdezte, miben segíthet, nincs-e valami gondom, hogy megy a tanulás, haladok-e előre, így volt ez végig. Bujákra aztán nem is men­tem soha többé. Jártam Pest­re, innen már a rokonoknál, anyám elkerült Nagykátára, nincs semmi felelősségünk egymással. Számomra a ne­velőszülő volt a közvetlen tá­masz. Tíz év alatt egyszer sem voltam az intézetben kint Saigon, mert nem is volt er­­re szükség. Azt azért mindig tudtam, hogy közvetve ott van az intézet is, mögöttem áll, segít. De a családi kört a Koncsek néninél találtam meg. Amikor végeztünk, az általános iskolai ballagásnál ott volt a Koncsek néni és a felügyelő is. Pályát saját ma­gunk választhattunk az isko­la segítségével, de az intézet is benne volt. szakmát ta­nulva is ott éltem a Mamá­nál, sőt, még egy ideig utána is­ jártam rajzolni és festeni, még írtam is a megyei lap­nak, a régi magyartanárom biztatott, közben elvégeztem a szobafestő szakmát, verse­ket is írtam, a Magyar Ifjú­ságban megjelentek a verseim. A szobafestést tanultam, de nem bántam meg soha. Min­dig volt egy-két ember aki, amikor megtudta, hogy álla­mi gondozott gyerekből nőt­tem ki magam, külön szere­tettel segített, a szakmában is volt ilyen, már meghalt szegény. — Az ember már olyan, hogy, ha valahol él, és ott tud dolgozni is, tanulni is, akkor jól érzi magát, onnan nehezen megy el, akkor is, ha nem ott született. De vélem azt, hogy ki vagyok, vagy, hogy mi vagyok, hogy állami gondozott lennék — nem érez­tették, és, ha volt is, hogy nehezebb idők jártak, min­dig volt kitartás és türelem mindenki részéről. De nincs is olyan ember sok, alig né­hány, aki jól ismer és tudja ezt rólam. Ami sok mindent jelent, mert jelenti azt is, hogy a körülményeim olya­nok voltak, hogy ez nem „látszik rajtam”. Nem lettem más, mint azok, akik család­ban, szülőknél nőttek fel, és, ha nem kell, azért mégsem mondom magam sem. Talán két százalék sincs az ismerő­sökből, aki tudna erről. A mama olyan, hogy szerintem sokkal többet megtesz, mint sok fiatal szülő, aki alig tud valamit a gyerekéről. Megnősültem, született egy gyerekünk. Egy másikat pe­dig magunkhoz vettünk. Sze­­retnék visszaadni valamit abból, amit kaptam. Pataki László ! f

Next