Nógrád, 1984. június (40. évfolyam. 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
Kerekes Márton 1729-ban papírra vetett szavai szerint, „és ami földre omolt”. Vonatkozik ez Salgó várára is, mely Salgótarjántól csak Keletre, 625 méteres telkeletes bazaltcsúcson emelkt f ki a város egyetlen műertékeként. A várhegy és a városnak részben nevet adó középkori vár romja kedvelt kirándulóhely, a vendégek is mindig megtekintik ez a helyet, ahol — Petőfi Sándor Salgó című költeményének szavaival — „Nógrád, s Com jr közt hosszan nyúlik el a Mátra egyik erdőséges ága”. KXVXXXXXXXXXXXXXVVKXNXXVC A várrom falainak műemléki helyreállításához kapcsolódva 1981-től lehetőség nyílt az erősség módszeres régészeti feltárására. Ezt Feld István, az Országos Műemléki Felügyelőség régésze végzi, aki az 1981—83. évi régészeti kutatásokról részletes beszámolót írt. Eszerint, bár a munka még korántsem fejeződött be — csupán a felsővár kutatása zárult le, a leletanyag értékelése még folyik —, de már az eddigi eredmények is jelentősen gazdagították tudásunkat a várról. A salgói vár történetének kezdetei Nógrád megye egyik legjelentősebb Árpád-kori lődd nemzetségének, a Kacsitsoknak történetével áll szérős összefüggésben. Az írott forrásokban e nemzetség birtokában tűnik föl először a szőkébb környék, a nemzetségből kiágazó családok sok várat építettek az 1200-as években, nemcsak Salgót, de Somoskőt, Zagyvafőt és Bag-i vaskőt is. Salgó építői jó politikusok lévén a XIV. század eleji zavaros időket, Csák Máté és Károly Róbert harcait is szerencsésen átvészelték, s a várat megtarthatták. Az Anjou-kor nyugodt viszonyai közepette már le is költöztek a különböző udvarházakba, a várban csak a „kincseket” őriztették, így például a birtokbiztosító okleveleket. A vár 1400-ban a husziták birtokába került, tőlük hamarosan Mátyás király foglalta vissza, s adta híveinek, a Szapolyai családnak. Salgó utolsó fénykora az ezt követő több mint fél évszázad volt. Jelentős építkezések kezdődtek, beépült a nyitott udvar, vízgyűjtő készült, fölhúzták az északi hegyoldalban az alsó várat, gazdasági épületekkel, a katonák, s a szolganép lakhelyeivel. A felső vár szobáiba díszes csempéből rakott kályhák kerültek. A mohácsi vész után 1554-ben török kézbe került a vár. írott források híján a régészeti kutatásokból derült ki hogy Salgót az 1593-ban indított keresztény hadjárat során lőtték rommá a Boszorkánykőn fölállított ágyúkból. Utána már nem építették újjá, a vár története ezzel véget ért. De —, mint már idéztük — „és ami földre omolt”. Salgó romjai megihlették Petőfi Sándort, a meredek sziklacsúcsot legendák lengik körül, amelyeket napjainkban is szívesen idéznek az idelátogatóknak. S a Feld István vezette újabb régészeti kutatások, amelyek folytatódnak, mind több hiteles adalékkal is szolgálnak Salgó történetéről. A vár kutatásának eddigi eredményeiről ad számot az a kiállítás, amely jelenleg látható a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban. Ennek forgatókönyvét Feld István írta. A kiállítás címe Salgó vára. Célja a vár történetének jobb megismertetése, valamint a folyamatban lévő ásatás és helyreállítás bemutatása. A tárlat látványtervezője Presits Antal volt, szervezője és irányítója pedig dr. Szvircsek Ferenc. A kiállítás gazdag és megjelenését tekintve elegáns, szívesen illeszkedik a negyedszázados salgótarjáni múzeum rendezvénysorozatába is. S, miután a város lakói számára oly kedves kirándulóhelyről van szó, külön érdeklődésre tarthat számot. A kiállítás lényegében a mostani kutatások során napvilágra került tárgyakon keresztül, valamint írott adatok és korabeli illusztrációk, térképek segítségével ad átfogó képet Salgó várának több mint három évszázados történetéről. A tárlat hangulati részéből többi között érdekesek azok a kő és vas ágyúgolyók, amelyek szintén a régészeti föltáráskor kerültek elő, s igazolják, hogy a várat heves ostrommal vették vissza a keresztény csapatok. Ezek a vár keleti oldalából bukkantak felszínre, megerősítve azt a gondolatot, hogy az egyetlen stratégiai pont, ahonnan lőtték a várat, a Boszorkánykő volt. Érdekesek a különböző kaliberű ágyú- és szakállaspuska-golyók, számszeríj-nyílhegyek, lándzsahegyek, ezek szintén a vár pusztulási rétegéből származnak. Ezeket fényképes és rajzos anyagok egészítik ki, XIV—XVI. századi ábrázolások, rajzok, illusztrációk, amelyek a korabeli fegyvereket működés közben mutatják be. A kiállítás másik csoportját különböző használati eszközök, például kések, ollók, csizmák, lópatkók, óntányérok, egyéb felszerelési tárgyak alkotják. Ezek a vár életének utolsó szakaszából maradtak fenn. Ide tartozik egy tipikus török lemezpatkó, vagy egy kakasos vízcsap is. Épülettartozékok, vasalások, ajtópipák, szögek, elkorhadt gerendák, átégett patícsdarabok bukkantak felszínre ugyancsak a vár pusztulási rétegéből. A felső vár lépcsőházából nagyméretű gerendaszerkezet is előkerült. \V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\Vi A kézi korongon formált fazekak a vár legkorábbi, XIII. századi időszakából,’ a falak melletti ‘ építési betöltésből kerültek napvilágra. De kiállították a XVI.századi lakók asztali és konyhai edényeit is. Az ezeken talált különféle festékmaradványok, mázak arról tanúskodnak, hogy ezek minden bizonnyal a vár környéki beszerzési helyekről származnak. Közöttük ugyanis csupán egyetlen, török jellegzetességet tükröző zöld cseréptál van. A felső vár földszinti helyéről származik egy kézimalom részlete is. Egyébként, a felső vár díszesebb helyiségeit az 1500-as években besztercebányai fazekasműhelyben készített, gazdagon díszített csempékből rakott kályhákkal fűtötték. Ezeket szép zöld mázzal vonták be. Látható itt egy töredékekből kiegészített, restaurált kályhacsempe is, amely Magyarország címerét ábrázolja. Az alsó vár helyiségeiből körülbelül nyolcvan kályhaszem került elő. A belőlük összerakott szeneskályhák az alsó vár egyszerűbb szobáit fűtötték. Ezekből is kiállítottak néhányat. V\\V&\\\W\\\\VNAV,\\ A vár pusztulási rétegéből előkerült állatcsontok a vár utolsó lakóinak étrendjéről vallanak. A medvecsontok bizonyítják, hogy a salgói erdőkben a XVI. században még valóban éltek medvék. Kedvelt ételük volt a szarvasmarha, a juh, a kecske. A vadászok étrendjébe pedig a vaddisznó az őz, a szarvas tartozott. .A házi szárnyasok közül szívesen fogyasztották a ludat és a tyúkot. Rendkívül érdekes, hogy igen sok sertéscsont is előkerült. Ez azt jelzi, hogy a vár védői nem éppen a hithű mohamedánok közé tartoztak, nem igazi, kis-ázsiai mohamedánok voltak, hanem talán balkániak, délszlávok, különben nem ették volna meg a disznóhúst. Előkerült a vár legkorábbi kisméretű kapujának eredeti helyén lévő küszöbköve (ezt majd, rekontsrukcióban helyreállítják). Oklevelek, térképek, a vár utolsó kiépítésének dokumentumai, a végvári élet képei, az 1593—94-es hadjárat térképe stb. teszik még gazdagabbá a kiállítást. 1LGÓ állá A továbbiakban bemutatják a rom korábbi kutatásával, helyreállításával kapcsolatos dokumentumokat, elképzeléseket is, amelyek egy része a mai műemléki szemlélettel nem egyeznek, mégis érdekes és tuti álságos végigkövetni őket. A tárlat leglátványosabb tárgya egy 1:50 léptékű rekontsrukciós elképzelést tükröző makett, Máthé Géza munkája. Ez Salgó várát ábrázolja az 1554. évi török foglalás idején. Összevéve, az első három esztendő (1981—1983) kutatásai nemcsak tudományos szempontból eredményesek, hanem lehetővé teszik a romok hiteles és élményt keltő bemutatását is. Amint azt Feld István régész írja: „Remélhető, hogy az alsóvár feltárása során a vár pusztulásáról is nyerünk újabb adatokat, s talán eddig még közzé nem tett írott források is felbukkannak. Ugyancsak reméljük, hogy munkánk eredményeképpen nem csupán történeti ismereteinket gyarapíthatjuk, hanem hozzájárulhatunk a várnak, mint műemléknek megfelelő bemutatásához is.” Ugyanakkor szükség van arra, hogy ne csak a kutatások folytatódjanak, hanem bizonyos társadalmi összefogás is kibontakozzon a jövőben a vár megóvása érdekében. Hiszen Salgó vára szép természetvédelmi környezetében napjainkban is Salgótarján igen nagy értéke, múltjának tanúja, s idegenforgalmi látványként is becsülendő érték. Tóth Elemér szénzlet a Salgó vára című kiállításról BÁRÁNY! FERENC TEHER Úgy adtam én, hogy ő megértse: visszaadtam, amit azóta sem osztott meg senkivel, látom görnyedni őt az őszi alkonyatban, mit tőlem visszanyert, mindent tovább cipel. Fölötte matt magány: behorpadt bádogégbolt, előtte csontkaréj, elporladt láthatár, viszi belőlem azt, ami csak az övé volt — s ez nagy teher neki. Soká nem bírja már. TÖRŐ ISTVÁN: UTAK Nem üthetsz bárhová karókat, annyi már a tilalom-tábla, lesz ki neked megmagyarázza, hogy éred el a kaptátokat, forgolódó nagy mellű nap, előre nem tudsz kitérni, szikkadt fogát arcodba vési, merre viszed hát múltadat? Szekérút, gyalogút, országút, összeköt annyi tanyát, falut, egyszínűt, de sok-sok ajkút, míg minden főútba befut, míg sorsát járja az ember birodalmat épít magának, hegyezgeti a sátorfákat, társaihoz utat így lel! I40GRAD - 1984. június 16., szombat Az igazgató arca: a titkárnő. Róla minden pontosan leolvasható. Tóföldi belép az ajtón, köszön, és legszívesebben már hátrálna is kifelé. Az „igazgató arca” borús, mint egy novemberi reggel, a köszönést szórakozottan elfelejti viszonozni, és elmerülten babrál valamely papírokkal. Tóföldi leül a bőrfotel szélére, a lábát maga alá húzza, kezét az ölében pihenteti. Olyan pózban görbéd most, mint egy ottfelejtett sportszatyor. Csönd van, csak a papírok surrogása hallatszik, és valami átható parfümillat lengedez. — Panaszunk van magára — szólal meg az „igazgató arca” királyi többesben —, dühösek vagyunk... — Miért? — Tóföldi szájából úgy vergődik elő a kérdés, mint a nagybeteg lélegzetvétele. — Nem mondhatok többet — jelenti ki nyomatékkal —, de rövidesen megtudja... Mindjárt kijön Televényi, és akkor bemehet. Tóföldi agya lázasan dolgozik. Vajon mit követhetett el? Mi az, amiért hivatja az igazgató? Próbákról nem késett mostanában, a színpadon nem röhögtette a kollégákat, tudomása szerint mondani sem mondott olyat, ami esetleg rossz színben tüntetheti fel. Vagy valaki mégis sustorgott volna...? De mikor? Tegnap este még barátságosan köszöntötték egymást az igazgatóval, sőt ő mondta meg neki a kihúzott lottószámokat. 4, 12, 16, 44, 53. Tehát este még nem. Akkor hát éjszaka vagy ma reggel? Hercegi...? Megszegte volna az egyezségüket, és mégis hátba fúrta? Ez bizony lehetséges. .. Esetleg Televényi.. ? Televényivel két napja nem is találkozott. Persze attól még elejthetett egy megjegyzést, hiszen mindennap együtt ebédelnek az igazgatóval. De most még délelőtt tizenegy óra, még nem ebédelhettek együtt, a tegnapi étkezésnél meg nem mondhatott semmit, mert akkor az már este érződött volna. Most áztatná bent? És az áztatási szünetben szólt ki az igazgató a titkárnőnek, hogy hívja be őt? Ez sem valószínű, mert már a portán várta az üzenet, reggel, amint bejött a színházba, hogy tizenegyre jöjjön az igazgatóhoz. Televényi hát mégsem lehet... Akkor hát kicsoda...? Nincs már idő sorra venni mindenkit, legfeljebb találgathat. Vizekinek a tegnapi próbán panaszkodott a vérnyomására: „már megint lent van — mondta —, valószínűleg időváltozás lesz”. Lehet, hogy Vizeki igazgatóváltozásnak ferdítve fújta be? De mikor? Éjjel a klubban? Televényi lép ki a párnázott ajtón, az „igazgató arca” egyszerű derűs lesz, mint egy rózsaszín napernyő. — Szevasz — veti oda Televényi Tóföldinek, majd kivesz egy cukrot a kávéfőző mellett álló cukortartóból, feldobja, elkapja, bekapja. — Margitka, szépségből, mint mindig, most is kitűnő. Mikor jön velem nászútra? — Ne vicceljen, Televényi — csilingel —, figyelmen kívül hagyja, hogy férjnél vagyok? — Igen — mondja Televényi —, teljesen figyelmen kívül hagyom. Mert a szépség nem lehet egy ember sajátja. Ez törvény. Nem hallott még róla? Tóföldi a párnázott ajtót figyeli. Udvaronc — gondolja Televényiről, de különösebben nem érdekli a bugása. Már csak azért sem, mert a könyökén jön ki ez a szöveg. A múltkor a pénztárosnőnek mondta el ugyanezt a gázsifizetéskor, azelőtt meg a büfésnőnek. Sajnos úgy adódott, hogy mindkétszer kénytelen volt végighallgatni. Most már nem, Ő különben sincs itt. Csak ketten döngicsélnek a szobában, ő egyszerűen elpárolgott a tudatukból. Az „igazgató arca” még csak azt sem mondja, hogy menjen be, önmagától nem megy, azért sem. A párnázott ajtó újra megnyílik résnyire. Kovásznál kikukkant, körbenéz, észreveszi Tóföldit. — Rám vársz? — Igen. Hívattál? — Téged? — Az igazgató hangjában csodálkozás. — Margitka! A pár szétrebben. Televényi gyors „szervusztok”-kal távozik. — Mondja csak — nézi az „arcát” az igazgató —, nem történt valami félreértés? Ha jól emlékszem, Hercegivel lenne megbeszélésem. Az „igazgató arca” több színt is vált ezalatt, majd kiköt a fehérnél. — Elnézést — rebegi, míg nagyra tágult szemmel a naptárba mered —, csakugyan Hercegi van bejegyezve... Nem is tudom, hogy történhetett. .. Azonnal intézkedem. .. Tárcsázik, hallózik, „kéretjük Hercegit” — mondja. És közben az igazgató felé is röppent egy feloldozást kérő pillantást. Tóföldi sóhajt, kihúzza magát. Nem haragszik az „igazgató arcára”, inkább valami sajnálattal élegy kíváncsisággal tekint rá. Szeme mikroszkópja alá helyezi, akár valamely vírust. Mert ha haragot nem is, de mélységes megvetést azért érez iránta, őt összetéveszteni Hercegivel? — Iszol egy kávét? — kérdezi az igazgató, mire Tóföldi beleegyezően bólint: — igen, hát hogyne, hiszen azért jött. — Margitka, két kávét legyen szíves — utasítja az igazgató, és leül a Tóföldiével szomszédos bőrfotelbe. A zsebébe kotor. Kis fémszelencét vesz elő, felkattintja a fedelét. — Mézcukorka. Jót tesz a hangszálaknak. Parancsolj. — Köszönöm — vési , ki egyet Tóföldi. — Sokáig szopogasd — mondja az igazgató —, úgy jobban hat. — Szopogatom — mondja Tóföldi. — Vigyázz, ne nyeld le, mert úgy már nem ér semmit. — Nem nyelem le. Az igazgató visszateszi a szelencét. Hallgatnak. Tóföldi csöndesen szopogatja a cukrot. — Van egy hármasom — mondja az igazgató. — Igazán? Gratulálok. Mi jött be? — 4, 16, 44. És tudod mi a legbosszantóbb? — Micsoda? — Hogy a tizenhármasra tippeltem, és a tizenkettest húzták. Na, mit szólsz? Ha eltévesztem, van egy négyesem. .. — Fantasztikus! — mondja Tóföldi, és valóban úgy is érzi. Hát nem az? Megint megúszott egy napot fúrás nélkül. Tóth-Máté Miklós: Az igazgató arca