Nógrád, 1984. június (40. évfolyam. 127-152. szám)

1984-06-10 / 135. szám

Embert formáló véletlenek A környezet átlagán felüli ízlésről tanúskodik. Helyszín a Salgótarjáni Egészségügyi Szakközépiskola és Szakiskola irodája, igazgatói szobája. Szemben ül az igazgató: Venczel Ottó. Fekete, enyhén őszülő, vékony alkatú, 45 éves férfi. A hetvenes évtized végétől tanít az intézményben, két éve igazgató. — Nagyon sok a véletlen abban, hogy tanár lettem — említi gondolatban végigzongorázva élete sorsmeghatározó pontjain. — Családomban, se közel, se távol nem volt értelmiségi. Atyai nagyapám üveges, Németországból vándorolt be, anyai nagyszülőm bányászkodott, a Felvidékről, a Besztercebánya mellett Óhegyről került Salgótarjánba. Kisgyerek voltam, amikor meghalt az apám. Egyedül nevelt édesanyám, aki kitűnő tanuló volt, de a szegénységük miatt nem tanulhatott. Venczel Ottó örökölte a tehetséget. Először kitanulta a villanyszerelő-mesterséget, közben a Madách Gimnázium levelező tagozatát végezte. — Nagyon rendes tanáraim voltak, szépen emlékszem rájuk. Például Vize Lászlóra és feleségére. Azt hiszem, ők szemeltek ki a tanárságra. Eszembe jut, egyszer egy tétel elmondása előtt bevallottam, hogy nem tudom, és Vizéné méltatlankodva kérdezte: hogy lesz akkor maga matematikatanár?! S még néhány véletlen”-t említhetünk: sikerült, elintézni, hogy kamasz fővel egyszerre két iskolába járjon, hogy a katonaságtól egy év halasztást kapjon; az acélgyári brigádbeli jóízű beszélgetések pedig csiszolták szellemét, előadókészségét. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem természettudományi karának matematika—fizika szakán szerzett 1965-ben tanári diplomát. — Az egyetemi évek alatt értettem meg Vizéné igazát. Nagyon elmaradott voltam, be kellett hoznom a hátrányaimat. Nagyon nagy nehézségek árán végeztem el az egyetemet. De a szakmám az előnyömre vált: felmentettek a gyakorlati foglalkozások alól, és így pótoltam a hiányzó ismereteket. Társadalmi ösztöndíjasként a zagyvarónai gimnáziumban (!) kezdett tanítani. — Odamentem, és egy év múlva megszűnt a gimnázium — említi ironikus humorral. Aztán tanított a Madách Gimnáziumban, a salgótarjáni ipari szakmunkásképző intézetben, fizikából megyei szakfelügyelőként dolgozott. — Nagyon sokat jelentett pedagógiai, emberi szempontból, hogy sokfelé megfordultam, sokféle iskolával megismerkedtem. Kiszélesedtek a kapcsolataim, bejáratos lettem az Országos Pedagógiai Intézetbe, a megyei pedagóguskabinetbe. Bizonyára e kapcsolatok révén lett tankönyvíró is? — Bizonyára — erősíti meg feltételezésemet. — Többször tartottam előadást az OPI-ban, megismertek. Aztán dr. Paál Tamás, az OPI munkatársa kapott megbízatást a reformtankönyvekhez való transzparenssorozatok elkészítésére. Ő szervezte a munkát, és engem választott egyik munkatársának. Mechanikából én csináltam a transzparenseket. A TANÉRT forgalmazza, használják a szakközépiskolákban. Jól sikerült. Így amikor Paál Tamás megnyerte a dolgozók szakközépiskoláiban használatos fizikatankönyv-pályázatot, a harmadik kötet megírásába bevont engem is. A lektorok véleménye alapján rengetegszer át kellett írni, a feleségem — röntgenasszisztens — gépelte az anyagot. A könyv 1982-ben jelent meg. Aztán elkészült a IV. kötet is, egy másik társszerzővel, ez megjelenésre vár. A tankönyvírásra hogyan reagáltak a kollégák? — Úgy érzem, büszkék rá. Annyi biztos, nem kell szégyenkeznem miatta. Akadt aki megvette a tankönyvet és dedikáltatta, mások tiszteletpéldányt kértek. Nem csak helyből, Balassagyarmatról is. — Ez a tisztelet jele. De tartalmi elemzésre, értékelésre vállalkoznak-e? — Sajnos azt kell mondanom, használják a könyvet, de nem jelzik vissza az értékeit. Eddig egy kollégám kritizálta, egy másik dicsérte, tehát 1:1 az állás. Tudom nem a dolgozók fizikaoktatása jelenti a főcsapást, mégis... Mert rengeteg munka van benne. Elolvastam egy csomó könyvet, jól megtanultam a fizikát. De írni nagyon fárasztó dolog. Nemcsak azért, mert nehezen fogalmazok, másért is. Számtalan szempontot kell összeegyeztetni, minden szót meg kell rágni. A tankönyvet érteni kell a gyereknek, meg kell magyarázni a dolgokat, nem lehet annyira tudományos. Ugyanakkor helyesnek kell lenni nyelvtanilag, szakmailag. — El is ment akkor a kedve a további munkától? — Szó sincs róla — csattan Venczel Ottó válasza. — Ha újból megbíznának ezzel, vagy valami hasonlóval, szívesen vállalnám. Készen állok rá szellemileg, fizikailag. Öröm nekem, éppen úgy, mint a tanítás. Az iskolaigazgató leánya pedagógusnak készül: első éves magyar—történelem szakos bölcsészhallgató Debrecenben. Az apa sem bánta meg választását, hogy a villanypóznát a katedrával cserélte fel. — Nagyon szeretek a gyerekek között lenni. Előre néznek, optimisták, érzelemgazdagok, szépek, fogékonyak. Felvidítanak, akármilyen szomorú vagyok. Hálás vagyok, hogy meghallgatnak, és nem sajnálom, nem számolom az energiát. Élvezettel csinálja az ember. Mint ahogyan a strandon lubickol... Sulyok László Útrakelő fák A helyben naggyá fejlődött fák kiemelése és átültetése kétféleképpen is elvégezhető. Az egyszerűbb és kevesebb költséggel járó módszer, hogy a fagyok előtt kiássák a földlabdájukat, amely a fagyok beköszöntésekor keményre összeáll, így nem esik szét, amíg csörlővel vagy darus kocsival kiemelik, és átszállítják az ugyancsak előre előkészített új helyére. A módszer hátránya, hogy időjáráshoz és évszakhoz kötött. Lombos állapotban és lombhullás után, amikor nem lehet megvárni a fagyok beköszöntését, vagy ha tavaszi áttelepítésről van szó, földlabda-összetartó szerkezettel ültethetők át az idős nagy fák. Ez meggátolja a földlabda fellazulását, szétesését, ami nélkülözhetetlen a fa életben maradásához. Legnagyobb biztonsággal és hidraulikusan működő földlabdaösszetartók használhatók. Ezek fő része egy szétnyitható, majd a fatörzs körül összezáródó keretre szerelt négy vagy hat nagyméretű „ásóegység", amelyek hidraulika hatására a földbe süllyednek. Ezáltal fordított kúp, vagy gömb alakú földlabdát alakítanak ki. Ezt a földlabdát az ásóegység feszesen tartja mindaddig, amíg átkerül az újonnan kialakított helyére a fa. A legkorszerűbb változatuk önjáró. Elvégzi a nemegyszer több tonna súlyú fa kiemelését úgy, hogy a virágsziromszerűen, kétfelé nyitva álló és a fa körülfogására képes ásóegységeit hidraulikával jó mélyen besüllyeszti a földbe. Ezután a gép hidraulikus berendezése a kehelyformában záródó csótaaokkal szorosan megmarkolt földlabdával együtt kiemeli a helyéből a fát, és az út helyén kiásott ültetővödörhöz viszi, ahol ismét a földbe engedi. A világ legrégibb jégdarabjai A Coloradó-tóban, a bolíviai La Paztól mintegy 1000 km-rel délre, az Andok egyik kihűlt kráterének mélyén, mintegy 3500 m magasságban 15 000 éves jégdarabokra bukkantak. Ez azonban semmiség azokhoz a jégrétegekhez képest, amelyeket az Antarktiszon, az Alan Hills térségben fedeztek fel, s amelyek korát 200 000— 600 000 évre becsülik. Ezekkel a rétegekkel azért foglalkoznak a kutatók, hogy elemezzék a jégpáncélba fagyott meteoriteket, és valamiféle képet kapjanak a sarkvidéki klíma fejlődéséről a különböző korokban. A fényírástól a fotóművészetig Két album képeinek lapozása közben Szinte hihetetlen, hogy csaknem másfél évszázada már hazánkban is, amikor először hatolt be fény egy lencsén, mely kép rögzítésére volt hivatott. Pedig Petőfi Sándor közismertté vált dagerrotip arcképe bizony immár több mint 135 éve készült. Azóta nagy utat járt meg a művészetté érett fényírás, ahogyan egykor nevezték. Számos korszaka alakult ki, élt nálunk is, akárcsak a nagyvilágban. A hazai fényképezésnek ezt a nagy ívét mutatja be egyegy jellegzetességgel az idei ünnepi könyvhétre a Képzőművészeti Kiadónál megjelent nagy album „Leletek a magyar fotográfia történetéből” címmel. A válogató, szerkesztő Szilágyi Gábor és Kardos Sándor tiszteletre méltó becsületességgel hárítja el már a bevezetőben azt a látszatot, mintha a magyar fotográfia történetét kísérelték volna meg összehozni és megírni. Ehhez az egyébként hiányzó műhöz ennél több kötetre lenne szükség. Ám elégedettek lehetünk a 99 szerző 445 felvételének lapozásakor azzal, hogy italában történeti szemlélettel kapunk áttekintést a magyar fotográfia különböző korszakairól, műfajairól, alkotó egyéniségeiről, miközben „a szemlélődő élvezetét, rácsodálkozását tolmácsolja, vállalva a szubjektivitást is”. Mondhatni: imponáló leletfeltárást és -gyűjtést folytattak a szerkesztők, miközben 1848—49-től csaknem napjainkig terjedő hatalmas anyagból kellett válogatniok. Nem lehet még most sem meghatottság nélkül szemlélni a Petőfi-képet, amellyel kötetüket indítják, de különös érzés fogja el az embert a második kép láttán is, amely Zsák Móricz színezett dagerrotípiája egy 1856-ban , Szegeden elhunyt asszonyról, Zselinszky Károlynéról, ki 30 éves korában elhalálozván 13 gyermeket hagyott maga után. Aztán időrendben következnek régi és újabb felvételek, ismert fotóművészektől, fotóriporterektől, és ismeretlen, de figyelemre méltó amatőröktől. A képek bepillantást nyújtanak olyan korszakba, amikor a fotográfusok a képzőművészekkel léptek versenyre, a múlt század végi piktorializmus idején, s láthatunk jellemző alkotásokat a szociofotó úttörő és bátor irányzatából éppúgy, mint a polgárság ízlésének megfelelő úgynevezett magyaros stílusból. Figyelemmel kísérhetjük az 1960-as éveknek azt a megújulását, amikor a képzőművészet és a fotó közti határok mindinkább kezdtek elmosódni, föloldódni — s még említhetnénk számos más példát is e lapokról. A fotóművészet kedvelőinek érdekes elemzést nyújt Kreilisheim Györgynek 1941- ben megjelent tanulmánya, amely most változatlanul — és gondolatainak időszerűségét máig megőrizve — olvasható a kötetben. Ha már a visszapillantásnál tartunk, akkor egy másik új művet is meg kell említenünk, melynek szerzője mondhatni a saját életútjával ölel föl korszakokat. A 94 esztendős Vajda Lászlóról van szó, akiben tudós botanikust és a magyar természetfotózás egyik nagy mesterét egyaránt tisztelhetjük. Hét évtized fotóművészeti munkásságát mutatja be 200 felvétel fölhasználásával a „Flora Photographien Carpato-Pannonica” című album (ugyancsak a Képzőművészeti Kiadó gondozásában), Rácz István elemző bevezető tanulmányával. A magyar fényképezés hőskorából származó fotói a Kárpát-medence és az azt körülvevő magas hegyek, valamint az Adriai-tenger partjának őshonos és ma már ritkaságszámba menő növényeit örökítették meg. Külön fölsorakoztatja a Sashegy, a budai hegyvidék, a Mátra, a Bükk, a Mecsek, a Vértes, a Magas-Tátra és az erdélyi hegyvidék flóráját. Így nyújt gazdag és különleges szemlélődést, sőt pontos ismeretanyagot a fényképezés híveinek éppúgy, mint a természetbarátoknak. Strelisky Sándor felvétele 1894-ben Blaha Lujzáról Jövedelmező freskó Leonardo da Vinci 500 évvel ezelőtt festett világhírű freskója, az Utolsó vacsora váratlanul az üzletemberek figyelmének középpontjába került. Egy ügyes ügynöknek az az ötlete támadt, hogy eredeti nagyságú fotóreprodukciót készít a hallhatatlan alkotásról. A felvételhez 36 kamerára van szükség. S rögtön azután, hogy befejezték az egyes részletek összeállítását, szerződéseket írtak alá a reprodukció bemutatásáról Ausztráliában és Kanadában, ami nagy nyereséget ígér a vállalkozónak. Lassan érő paradicsom? A világ paradicsomtermesztő iparát alapjaiban rendíthetik meg a paradicsomgenetika területén legutóbb végzett munkák. Amerikai és angol kutatók olyan új törzseket fejlesztettek ki, amelyek sokkal tovább tartanak, mint a szokványos, erősen romlandó üzleti fajták. A tudósok el vannak ragadtatva az eredményektől; nem így a termesztők egy része. A paradicsom a szedés után is tovább érik. Jelenleg a szedés után 3—4 napon belül el kell adni. Azután elkezd cuppogóssá válni, hacsak különleges és költséges módon nem hűtik. Az új, sokkal lassabban érő fajtákat a növényen lehet hagyni, amíg tökélesen beérnek, és utána még akár 40 napig is eltarthatok, mielőtt elkezdenének romlani. NÓGRÁD - 1984. június 10., vasárnap ... Már úgy értem, hogy pétervásári, tehát sietve kijelentem, hogy a fenti címmel egyáltalán nem minősítettem a legutóbbi Stúdió ’84 igazán érdekfeszítő (vagy érdekszférás?) helyszíni tudósítását arról, hogy akkor most szeressük a különbözőségeket és tűrjük egymás nyűgét s nyilait, vagy pedig éppen ellenkezőleg — ne szeressük egymást, gyerekek! Megjegyzem, hogy már ennyi után is kifulladva rettegek attól, hogy Érdi Sándor esetleg összevonja a szemöldökét. Mert, ha aztán a lovát is ugratja — jaj nekem! Pedig megmondta nemrégiben is a képernyőről szórva a szelídes dörgedelmeket a hazai tévékritikusok szemébefülébe, hogy „jó lesz vigyázni. .Mert akinek a Stúdió nem tetszik , az megnézheti ám magát! A Stúdió úgy szereti az igazságot, mint legutóbb Mátyás, a király. A Sándor, a Rózsa, na az szerette még úgy az igazságot, mint a Stúdió, meg az Érdi, aki az igazságért elmegy akár Pétervásárára is (egy napra), mehetne kettőre is és akkor nem kellene, mint most is tette, az érdekeltektől megkérdezni ,hogy vélekedik magáról, magukról az illetékes szerv illetékesei, ami bizony elég kényelmetlen kérdés, mert mit mondjon az ember? A pétervásári Új Tükör baráti társaság kontra helyi kultúrház (sic! pedig Kodály tanár úr ezt már kikérte a magyar nyelv nevében és van, aki emiatt bezúgott az egri tanárképző nyelvhelyességi vizsgáján) ügyében kiszállt tehát egy pesti, vidékszakértő jelzés alapján a hevesi községbe (városba?), hogy ott helyben szemébe mondassa magának az igazságot; ki a bűnös az átkozott helybéli villában, hogy mi legyen, vagy mi ne legyen? — együtt vagy külön, vagy azonos pénzért, vagy honnan lenne akkor több pénz arra, hogy ilyen és olyan igényt is ki lehessen elégíteni, na, és szóval, akkor leszakította-e valaki a másik plakátját (Új Tükör baráti etc., illetve az ominózus „kultúrház”), vagy hát akkor kinek, mi itt a felelőssége és majd most igazságot tesz a Stúdió a szakemberek demokratikus bevonásával. A szakemberek aztán csupa nagy igazságot mondtak. Csak erről hallgattak. Hogy esetleg véleményük szerint is két torzsalkodó kultúrkakas keverte, tipikus, pohár vízben tajtékzó viharra szállt ki a Stúdió illetékes évfolyama Érdi Sándor vezetésével. Volt ugyan enyhe célzás itt-ott arra nézve is, hogy esetleg Pétervásárán mégsem eszik olyan forrón a palóclevest, és hogy nem is igazi párharc ez a két „szomszédvár” között, hogy akkor hova menjen a közönség? Hanem talán éppen a szemmel láthatóan felbiztatott és a Tükör, valamint a mellé húzódott Stúdió által jó előre levoksolt baráti körvezető említette dologról van itten szó! Személyes ellentétekről a baráti kör vezetője és a művelődési ház igazgatója között (vele tart a tanács is, mert ugyan kivel tarthatna, ha nem a saját fenntartású „üzemével?”). Hogy kettejük között van és volt, meg talán lesz is mindig (amíg, mint az előre jósolható, a tévélátogatás után az igazgató elmegy , szokik tanítani), hogy szóval lehetnek kudarcos ellentétek meg ilyesmi. Megvallom őszintén, nekem elég lett volna körülbelül ennyi is ahhoz, hogy otthon maradjak. Ha akkora apparátus áll a hátam mögött, mint a televízió, ahonnan majdnem „hatalmi pozícióból” lehet igazságot kutatni és hirdetni — néha elég egyoldalúan. De hát, ez én vagyok. Nem úgy a Stúdió „aki” kivonult igazságot vetni és aratni, azután megosztani is otthon, a szakemberek segítségével, akik egyúttal a tárgyilagosság képviselőiként is válaszolgattak Érdi Sándor kérdéseire. Nem cifrázom én tovább! Elég volt a „tiszteletkörökből”! Már csak megmondom, ami a bögyömben van az adás óta (és néhány „stúdiós” adás óta, amelyekben az érdekszférák úgyszólván kiestek a képernyőről a parkettra). Ha úgy gondolja az igazságért látó-futó apparátus, hogy ez a szomszédvár párharc a kultúráért a jellemző gondja a mai népművelésnek és ez a jellemző községeinkre, falvainkra, városainkra, akkor fogalma sincs az életről. Nagy szó? Nem tudom megmondani. Minősíteni sem akarom ezt az adást, csak felháborít, hogy egy szimpla személyi „bedugulást” felhasznál valaki arra, hogy nyilvánvaló, társadalmi, meg minden más igazságot elmondjon ott, ahol egészen más a gond! Nemhogy szomszédvárak nincsenek (párviadalokkal a közönségéért), de a legtöbb helyen homokvárak sincsenek a községekben a kultúra mezein, hogy azok összedűlhetnének időnként. És akkor jön ez a talmi mese a sokszínűség pártolásáról és eltűréséről, meg a „kötelező konfliktus-tűrőképesség” fokozásáról, meg minden más szép igazságról. De jönnek az olcsó poénok is, az olcsó gesztusok, hogy aszongya „és akkor a tanácselnök és tizenöt fős kísérete felszállt a buszra és elutazott Pestre, a Hofélia előadására. Mintha ez bűn lenne. Mintha ez a tárgyalt kérdés —■ legyen két kultúrkör Pétervásárán, vagy ne legyen, és ha legyen, akkor hogyan legyen? — szempontjából szóra érdemes tény lett volna. Valóban meg kellene tanulni mér az olcsó poénokat egyszerűen elhagyni. A Hofélia kell ..nekik!” a Körösi Csoma-megemlékezés ugyanakkor persze smafu az „ilyeneknek”... „Utazzunk prekoncepcióval!” Előre eldöntött szempontokkal. Azok legalább nem ráznak. (T. Pataki) TALLÓZÓ ,a sáririport