Nógrád, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-24 / 120. szám

­„PRO ARTE SALGÓTARJÁN” Patakiné Ke Edit Nem szakmai erény, olykor mégis megesik, hogy az újság­író van zavarban egy portré vagy interjú készítésekor. Furcsamód, erre akkor na­gyobb az esély, ha a kérde­zettet közelről ismeri. Felte­hetően kollégáim is így van­nak ezzel, hiszen a kiemel­kedő közéleti, művészeti tevé­­kenységéről régóta ismert és elismert Patakiné Kerner Edittel a NÓGRÁD hasábjain még nem jelent meg inter­júi, jóllehet nevébel — kultu­rális rendezvények kapcsán — gyakorta találkozhat az olvasó a tudósításokban. Meg­különböztetett „figyelmetlen­ségünk” oka, hogy Patakiné Kerner Edit — aki a közel­múltban negyedmagával ve­hette át a megyeszékhely ta­kácsa által első ízben adomá­nyozott „Pro Arte Salgótar­ján” aranydiplomát és emlék­­plakettet — újságíró-feleség, la­punk főmunkatársának hitve­st­— Mondd, Edit, elképzelhe­tő, hogy végig tudsz menni napközben Salgótarján főut­cáján úgy, hogy senki se kö­szönjön neked? — Nem, azt hiszem nem. Persze Salgótarján nem túl nagy város, én pedig túlságo­san is régóta lépek fel szín­padain. — Milyen régen...? — Idén ünneplem első színpadi fellépésem harminc­­ötödik évfordulóját. Első nyil­vános szereplésem színhelye igazából nem is színpad volt, hanem egy elnökségi asztal a megyetanács dísztermében. Ezen állva szavaltam el egy verset valami ünnepségen. Hároméves voltam. — Néhány évvel később már nyilván színésznőnek ké­szültél. .. — Sohasem akartam színész lenni! Dacára annak, hogy az amatőr színjátszómozgalom­ba is fiatalon bekapcsolód­tam — állítólag nem is ját­szom olyan rosszul —, leg­szívesebben mindig verset mondtam. Szóval nem akartam hivatásos művész lenni, pedig nekem nem kellett volna fel­vételiznem a színművészeti fő­­iskolára. Nem tudom, ma van-e ilyen lehetőség, de en­gem egy versmondóverseny után a főiskola egyik zsűri­tag tanára egyszerűen meghí­vott a színész szakra. Ezzel szemben én irodalomtanár akartam lenni... — ... És „véletlenül” azo­nos vagy azzal a Patakiné Kerner Edit magyar—orosz szakos tanárnővel, aki je­lenleg egy ötödikes osztály főnöke a salgótarjáni Rákóczi úti Általános Iskolában. — így igaz. De talán az sem véletlen, hogy a főiskolai együttes irányítása mellett ugyanitt egy gyermekszínját­szó csoportot is vezetek. — Hogyan emlékszel vissza saját diákéveidre? Mennyi­ben segítették tehetséged kibontakoztatását az akkori iskolák? — Nagyszerű tanáraim vol­tak, általános és középisko­lában egyaránt. A versmondás­ban is rengeteget tanultam tőlük. Ugyanakkor, meg kell mondanom, mire iskolába kezdtem járni, már meg vol­tam fertőzve a versekkel. Ez­ért elsősorban szüleimnek tar­tozom hálával. De, ha már szóba kerültek az iskolák, szá­momra kiváló iskola volt az akkori családi ünnepségeket rendező iroda. Rendszeresen foglalkoztatott versmondóként különböző ünnepségein. Egyéb­ként máig gyakran felkérnek közreműködésre. — Azt hiszem általában is elmondható, hogy többnyire kulturális rendezvényeken, ünnepségeken lépsz fel leg­gyakrabban. Hogyan tudsz ezeknek az „alkalmi kérések­nek” úgy megfelelni, hogy so­hasem érződik előadásodban a rutinszerűség ? — Én abból indulok ki, hogy akik engem meghívnak, azok számára az az alkalom valamilyen szempontból fon­tos. És, ha fontos, akkor ne­kem kötelességem a legjob­bat nyújtani, ami tőlem te­lik. .. Egyébként néhány rit­ka kivételtől eltekintve ma­gam választom ki az elmon­dandó műveket. Igyekszem azután úgy tolmácsolni, hogy a nézőtéren ülők mindegyi­ke azt érezze, mintha hozzá szólnék, vele „beszélgetnék”. — Versmondóként, de szín­játszóként is számos sikert arattál. Melyikre vagy a leg­büszkébb? — Fontos a siker, fontos a szakmai elismerés is. De a legtöbb, amit egy amatőr kap­hat, ha érzi, hogy a közös­ség, amelyben él és amelyért dolgozik — szereti. Először még érettségiző gimnazista­ként volt alkalmam ezt tapasz­talni, amikor az 1964-es „Ki mit tud”-on a televízió kame­rái elé álltam. A zsűri nem engem juttatott tovább, de egész Tarján összefogott, hogy közönségszavazatokkal beke­rülhessek a következő forduló­ba. A tévések megmutatták nekem, vol­t olyan levél, ame­­lyet egy gyár kollektívájából száznál is többen írtak alá. Persze, ez is csak egyetlen szavazatnak számított. A té­vések sajnálkoztak, én vi­szont hihetetlenül boldog vol­tam. A másik élményem 1978- ból való, amikor hét Győrött töltött esztendő után haza­költöztünk. Egy, a Tanács­­köztársaságra emlékező mű­sorban léptem ismét tarjáni színpadra. Nem lehetett nem kiérezni a vastapsból, hogy megismerték, hogy a város visszafogadott. A Közéleti munkásságodat egy ízben „Szocialista Kultú­ráért” kitüntetéssel ismerték el, most áprilisban pedig az elsők között kaptad meg a „Pro Arte Salgótarján” aranydiplomát, amellyel a megyeszékhely tanácsa a vá­ros közművelődésében, a művészeti nevelés és ízlésfej­­lesztés terén végzett kiemelke­dő tevékenységedet ismerte el. Mit jelent számodra ez a ki­tüntetés ? — Talán önteltségnek tű­nik, de nem hiszem, hogy bár­mire is kötelez. Félig-meddig tréfásan azt szoktam mon­dani, ez nekem járt. Minden­­esetre szeretném hinni, hogy megszolgáltam... Mégis, azt gondolom, hogy ez az elis­merés valójában nem nekem szól, hanem annak a válto­zásnak, hogy ismét kezdik felfedezni: az amatőrmozga­lom — benne a vers- és pró­­zamondás — igenis fontos. Pintér Károly Gyermek­napi VÁSÁR a pásztói áfész-nél május 25-én. Az áruház kötöttosztályán minden gyermekruházati cikket 14 éves korig, konfekcióosztályon: egyes lányka- és bébiruhákat, aljakat, blúzokat, 29. sz. Centriket-boltban: gyermekpulóvereket, pólókat, fehérneműket 20 százalék engedménnyel árusítunk. Szeretettel várjuk vásárlóinkat ÁFÉSZ VEZETŐSÉGE A legnagyobb kozák Nyolcvan éve született Mihail Solohov A Don mellett Vjesenszka­­jában látta meg a napvilágot 1905. május 24-én. Anyja ko­záklány volt, foglalkozását élete végéig változtatgató ap­ját ő maga olyan embernek írja le, aki „bevándorló” volt ugyan, de akit a kozákok be­fogadtak. A nagy forradalom szele a tizenhárom éves gim­nazista Solohovot hazarepíti szülőföldjére. Előbb csak szemlélője az akkor még min­dig vérontással járó gyors változásoknak, de a húszas évek elején már maga is fegy­verrel harcol a Don-vidéken garázdálkodó ellenforradalmi bandák ellen. 1922 végén Moszkvába költözött, de há­rom év után végleg vissza­tért szülőföldjére. Tizenkilenc éves korában jelent meg első elbeszélése,­­ ■ Anyajegy, s ezt két év múlva az első önálló kötet követte, Doni elbeszélések címmel. A Doni elbeszélések érdek­lődést keltettek nemcsak iro­dalmi berkekben, hanem az akkor még meglehetősen szűk, az új irodalmat váró és kívánó olvasói körökben is. Az elbeszéléskötet megjelené­sének évében — 1926-ban — kezdi írni az író főművét, a Csendes Dont. A regény fő­hőse, a kozák Grigorij Melje­­hov, az első világháború so­rán döbben rá, hogy a kozák­­ság a hatalmas birodalom más népeit leigázni segítő eszköz a cárizmus kezében. Ezt a ki­ábrándító felfedezést Grigorij élete végéig nem képes ön­magában feldolgozni, mint ahogy azt sem érti meg, ho­gyan kezdhette ki az idő a kozákok nagy családjának belső békéjét, miért harcol egymás ellen kozák és kozák, orosz és orosz, szegény és még szegényebb. Grigorij az epo­szi méretű műben folyton sod­ródik a vörösöktől a fehér­­gárdistákhoz, a lenézett sze­gények közül a gazdag tisz­tek közé, egyik asszony ágyá­ból a másikéba... A vérben született szovjet élet­­ enciklo­pédiája — mondhatjuk mi Solohov Csendes Donjáról, a hatalmas regényfolyamról. A visszavonultan élő „leg­­nagyobbb kozák”-ot még a harmincas évek végén tagjai sorába választotta az SZKP Központi Bizottsága, évtize­dekig tagja volt a Legfelső Tanácsnak is. A nagy hon­védő háború idején központi lapok haditudósítójaként is véresről a hadrakelt doni ko­zákokról írt legtöbbet, amint arról az 1946-ban megjelent A gyűlölet iskolája című könyvében olvashatunk. Nem nehéz szemmel követni a so­­lohovi életműben azt a törek­vést,­hogy kifejezze: a forra­dalom a egyetlen lehetséges út a mindent átformáló vál­tozásokhoz. Erről vall az Új barázdát szánt az eke és a Feltört ugar című regényei­ben is, amelyekben a meg­változott paraszti életet ábrá­zolja. Az 1965-ben elnyert Nobel­­díj a szovjet irodalom egyik legnagyobb alkotóját koszo­­rúzta meg. A hatalmas, lezárt életművet reánk hagyó „leg­nagyobb kozák” 1984. február 21. óta nincs közöttünk. Szü­lőfalujában, a Don magas, meredek partjától kő­hajítás­­nyira pihen, immár örökre. Hegyes Zoltán FILMJEGYZET FLASHDANCE A­lexandra reggelente magányosan ébred egy hajdan műteremnek használt, kopott New­ York-i bérlakásá­ban. Kerékpárra pattan és bekarikázik a gyárba, ahol semmiben sem különbözvén, kék overállba bújtatott munkatársaitól, végzi a dolgát — hegeszt. Esténként azon­ban szenvedélyének hódol, ami esetében azt jelenti, hogy egy huszadrangú mulató színpadán táncol. Teszi ezt úgy­szólván mindennemű előképzettség nélkül, istenadta tehet­ségére, ösztönös ritmusérzékére és a zenére hagyatkozva. A világért sem akarjuk összevetni honi amatőr revü­táncosaink életmódját tengerentúli kolléganőikével, de sen­mi se gondolja, hogy nálunk­ ismeretlen ez a ,,kettős élet”! Különösen azóta nem, amióta nálunk is teret hódított a diszkózene és nyomában a diszkótánc. Az a zabolátlan táncos műfaj, amelyben egy csapásra száz és száz fiatal vélte megtalálni a kitűnés, a feltűnés lehetőségét. Aligha meglepő, hogy elsősorban lányok, és az sem, hogy elsősor­ban azok a fiatalok, akiknek erre más téren látszólag sem­mi esélyük sem volt. A több száz — Amerikában nyilván több ezer — disz­kótáncos közül persze csak keveseknek sikerül valóban ki­emelkedniük az átlagból, és a „huszadrangú bárokból” va­lóban rangos táncosszínpadokra kerülniük, valóban „felvil­lanniuk”. A „Flashdance” (szó szerinti fordításban: felvillanó tánc) című amerikai film főhőse — Alexandra — erre tesz kí­sérletet. E tényből, és a fentebb vázolt alaphelyzetből kö­vetkezően szándékával sokan tudnak majd azonosulni, tehát a filmnek várhatóan Magyarországon is igen nagy sikere lesz. Közönségsikere lenne talán akkor is, ha Alexandrának történetesen, nem teljesülne a vágya. Egy kevésbé „boldog vég” mellesleg bizonyára a filmnek is javára válna, vi­szont­ ez esetben aligha készült volna az USA-ban, ahol a művészek nagy része szívesen áltatja magát — és fő­ként közönségét — máig abban a hitben, hogy Amerika ma is a korlátlan lehetőségek hazája, hogy itt a kitartás, a szorgalom mindig meghozza gyümölcsét stb... Merthogy a „Flashdance” áttételesen természetesen erről szól. Az alapvetően sajnos hamis, bizonyos értelemben ma­nipulatív amerikai produkciók között a „Flashdance” sze­rencsére az ártalmatlan kategóriába tartozik, igaz ettől a film semmivel sem lett értékesebb. (Esztétikai szempontból csupán a koreográfus és az operatőr munkája értékelhető a közepesnél többre.) Adrian Lyne rendező ugyan nem erőltette magát azért, hogy a gyönyörűen koreografált táncokat a szokványostól eltérő keretbe ágyazza, de filmje azért lehetőséget hagyott arra, hogy a figyelmes néző elgondolkozzon a klasszikus karriertörténet néhány momentumán. Mindenekelőtt azon, hogy a film ,,megfeledkezett” an­nak bizonyításáról, hogy Alexandra kimagaslóan tehetsé­gesebb társnőinél. (A filmben rajta kívül mások is lejte­nek egy-egy táncot, semmivel sem ügyetlenebből.) Másrészt, mégha emiatt Alexandra össze is vész ba­rátjával, mégis csak az ő közbenjárásával — horribile dic­­tu! — protekciójával jut az áhított táncművészeti iskola felvételi bizottsága elé. Egyébként már az a tény, hogy Alexandra felvételizni, vagyis tanulni akar, elfogadhatób­­bá teszi a film­­ üzenetét, ami ilyesformán akképp módosul, hogy: mindenki előtt nyitva az út a kiemelkedés felé, aki tehetséges, aki szorgalmas, aki kitartó, aki bátor, akinek van egy kis protekciója, és aki tanulni akar. Ha a film honi ifjú nézői valamennyi tényezőt észre­veszik — és még a szerencsével is számolnak —, akkor akár példaképük is lehet a kétségtelenül tehetséges, eszményi küllemű, elragadóan izgalmas mosolyú főszereplő, Jennifer Beals. Kár, hogy a „Flashdance” mindebből a „felvilla­nás” eleve adott lehetőségét hangsúlyozta, kellemes, szóra­­koztató csomagolásban. A tanmese így túlságosan mesésre sikeredett. —pintér— MOGRÁD - 1985. május 24., péntek műsor KOSSUTH RÁDIÓ 1 «.*0: Tudomány és gyakorlat (ism.) «.50: Szebenyi János fuvolázik ».33: Erdőszélen vadrózsa 9.33: Lottósorsolás 10.00: Az öröm. Verhaeren ver­sei. _3 »0.10: zenekari muzsika 11.00: Gondolat 11.45: Timár Edit népdalokat énekel 11.30: Ki nyer ma? 12.45: Szocializmus. Válogatás a Magyarországi Szociál­demokrata Párt elméleti folyóiratából 12.55: A zene is összeköt. 14.10: Válogatott perceink 15.30: Brahms: Esz-dúr trió 16.05: Nemzetközi mese- és gyer­­mekrádió-fesztivál 16.55: Örömhír. Tamkó Sirató Károly versei 17.00: Neveletlenek, n. rész. 17.25: Talabér Erzsébet nótákat énekel 17.45: Szabó Ede emlékezete 19.15: Embermesék 20.15: Fejezetek a magyar zenei előadó-művészet négy év­tizedéből. VIII/8. (befejező) rész 21.00: Johann Strauss-művek 21.40: Egy történelmi nyomozás 22.20: Tíz perc külpolitika 22.30:­ Szemben egymással 23.00: Walter Gieseking két zon­goraversenyt játszik 0.10: Rácz Aladár cimbalmozite PETŐFI RÁDIÓ: 8.05: Zenés játékokból 8.50: Tíz perc külpolitika (ism.) 9.05: Napközben 12.10: Fúvószene 12.25: Édes anyanyelvünk (ism.) 12.30: Népi muzsika 13.05: Pophullám 14.00: Péntektől péntekig 17.30: ötödik sebesség 18.20: Közvetítés a labdarúgó UEFA-tornáról és a bala­tonfüredi soling Európa­­bajnokságról. 19.05: Fiataloknak! 19.50: Egészségünkért! 20.00: Nótakedvelőknek 21.05: Gáti József rádiós szere­peiből. 22.18: Az élő népdal (ism.) 22.28: Jereb Ervin szerzeményei­ből 23.20: A tamburmajor lánya. 24.00: Éjféltől hajnalig MISKOLCI STÚDIÓS 17.00: Műsorismertetés, hírek. Időjárás. 17.05: Péntek este Észak-Magyarországon. (A tarta­lomból,» A szabadtéri mozikról. — A központi antennák sorsa. — A garanciális javításokról. — Orvosi tanácsok. — Magnóátját­szás. — Program a hét végére.) Szerkesztő: Nagy István. 18.00: Észak-magyarországi krónika. 18.25—18.30: Lap- és műsorelőre­­t*­­MAGYAR TELEVÍZIÓ! 8.35: Tv-torna (ism.) 8.40: Iskolatévé 9.op: Zelk Zoltán: Tollászkodik a tavasz 9.25: Kamera 9.55: Az élet ereje (ism.) 10.50: A lehetetlen lefilmezése 11.30: Képújság 13.40: Iskolatévé 14.00: A boldogság 14.40: Oldjuk meg! Biológia 15.45: Hírek 15.50: Száz híres festmény 16.05: Mihail Solohov-sorozat. Feltört ugar. Szovjet film. III/2. rész 17.40: Három nap tévéműsora 17.45: Reklám 17.55: Képújság 18.00: Kalendárium 19.00: Reklám 19.10: Tv-torna 19.15: Esti mese 19.30: Tv-híradó 20.op: Gogol: Holt lelkek 21.45: Péntek esti randevú 22.45: Tv-híradó 3. 22.55: Himnusz 16.15: Csörgősipka. X/9. rész: Egyszer csak... (ism.) 16.25: Don Quijote XXXIX 33. rész 16.55 : Keresztkérdés 17.25: Labdarúgó UEFA-torna elődöntő 19.00: A lipicai ménes 19.15: Eugen Suchon, a zene­szerző. (ism.) 19.40: A Kreml ősi falainál (ism.) 20.00: A barokk világa. VI/3. rész 21.00: Tv-híradó 2. 21.20: Gondolkodó 22.10: A Scraples divatház. VI /3. rész 22.50: Súlyemelő Európa-bajnok­ 23.45: Képújság BESZTERCEBÁNYA! 19.30: Tv-híradó 20.00: A borzok. Természetfilm. (Tsm.) 20.25: Gróf Monte Cristo. (2. rész) 21.75: Szórakoztató vetélkedő 27.35: Hírek 22.45: NDK zenés szórakoztató tv-műsor 2. MŰSOR: 19.30: Tv-híradó M.OQj Játék Itt szórakozz* -**7 21.05: Egy város születése. 21.30: Időszerű események 21.56: Időjárás-jelentés 22.00: Ez történt huszonnégy óra alatt 22.10: Törőcsik Mari-sorozat :2.35: Súlyemelő-LB MOZIMŰSOR: Salgótarjáni November 7.: Há­romnegyed 6-tól: Rocco és fivé­rei I—II. (14). Olasz film. FILM­KLUB: 10-től: Nő az ablak mö­gött: Amerikai film. NAPKÖZIS MOZI: Névtelen vár. — Balassa­gyarmati Madách: ISKOLAMO­ZI: Panda Maci kalandjai. Há­romnegyed 6 és 8-tól: Párbaj (16). Amerikai film. — Pásztói Mátta: Flashdance. Színes USA film. 8-tól: Máskor, máshol. Szí­nes angol film. — Szécsényi Rá­kóczi: Végelszámolás (16). Szí­nes jugoszláv film. — Rétság:A karmester (14). Színes lengyel filmdráma. MESEMOZI: A kis teve és a csacsi. — Érsekvad­­kert: Fele­ barát­nőm (14). Színes, szinkronizált csehszlovák film. Nagylóc: Menekülés a győzelem­be. Színes, szinkronizált USA 2. MCSOR: W.1«: Képújság kalandfilm. ,4

Next