Nógrád, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-24 / 120. szám
„PRO ARTE SALGÓTARJÁN” Patakiné Ke Edit Nem szakmai erény, olykor mégis megesik, hogy az újságíró van zavarban egy portré vagy interjú készítésekor. Furcsamód, erre akkor nagyobb az esély, ha a kérdezettet közelről ismeri. Feltehetően kollégáim is így vannak ezzel, hiszen a kiemelkedő közéleti, művészeti tevékenységéről régóta ismert és elismert Patakiné Kerner Edittel a NÓGRÁD hasábjain még nem jelent meg interjúi, jóllehet nevébel — kulturális rendezvények kapcsán — gyakorta találkozhat az olvasó a tudósításokban. Megkülönböztetett „figyelmetlenségünk” oka, hogy Patakiné Kerner Edit — aki a közelmúltban negyedmagával vehette át a megyeszékhely takácsa által első ízben adományozott „Pro Arte Salgótarján” aranydiplomát és emlékplakettet — újságíró-feleség, lapunk főmunkatársának hitvest— Mondd, Edit, elképzelhető, hogy végig tudsz menni napközben Salgótarján főutcáján úgy, hogy senki se köszönjön neked? — Nem, azt hiszem nem. Persze Salgótarján nem túl nagy város, én pedig túlságosan is régóta lépek fel színpadain. — Milyen régen...? — Idén ünneplem első színpadi fellépésem harmincötödik évfordulóját. Első nyilvános szereplésem színhelye igazából nem is színpad volt, hanem egy elnökségi asztal a megyetanács dísztermében. Ezen állva szavaltam el egy verset valami ünnepségen. Hároméves voltam. — Néhány évvel később már nyilván színésznőnek készültél. .. — Sohasem akartam színész lenni! Dacára annak, hogy az amatőr színjátszómozgalomba is fiatalon bekapcsolódtam — állítólag nem is játszom olyan rosszul —, legszívesebben mindig verset mondtam. Szóval nem akartam hivatásos művész lenni, pedig nekem nem kellett volna felvételiznem a színművészeti főiskolára. Nem tudom, ma van-e ilyen lehetőség, de engem egy versmondóverseny után a főiskola egyik zsűritag tanára egyszerűen meghívott a színész szakra. Ezzel szemben én irodalomtanár akartam lenni... — ... És „véletlenül” azonos vagy azzal a Patakiné Kerner Edit magyar—orosz szakos tanárnővel, aki jelenleg egy ötödikes osztály főnöke a salgótarjáni Rákóczi úti Általános Iskolában. — így igaz. De talán az sem véletlen, hogy a főiskolai együttes irányítása mellett ugyanitt egy gyermekszínjátszó csoportot is vezetek. — Hogyan emlékszel vissza saját diákéveidre? Mennyiben segítették tehetséged kibontakoztatását az akkori iskolák? — Nagyszerű tanáraim voltak, általános és középiskolában egyaránt. A versmondásban is rengeteget tanultam tőlük. Ugyanakkor, meg kell mondanom, mire iskolába kezdtem járni, már meg voltam fertőzve a versekkel. Ezért elsősorban szüleimnek tartozom hálával. De, ha már szóba kerültek az iskolák, számomra kiváló iskola volt az akkori családi ünnepségeket rendező iroda. Rendszeresen foglalkoztatott versmondóként különböző ünnepségein. Egyébként máig gyakran felkérnek közreműködésre. — Azt hiszem általában is elmondható, hogy többnyire kulturális rendezvényeken, ünnepségeken lépsz fel leggyakrabban. Hogyan tudsz ezeknek az „alkalmi kéréseknek” úgy megfelelni, hogy sohasem érződik előadásodban a rutinszerűség ? — Én abból indulok ki, hogy akik engem meghívnak, azok számára az az alkalom valamilyen szempontból fontos. És, ha fontos, akkor nekem kötelességem a legjobbat nyújtani, ami tőlem telik. .. Egyébként néhány ritka kivételtől eltekintve magam választom ki az elmondandó műveket. Igyekszem azután úgy tolmácsolni, hogy a nézőtéren ülők mindegyike azt érezze, mintha hozzá szólnék, vele „beszélgetnék”. — Versmondóként, de színjátszóként is számos sikert arattál. Melyikre vagy a legbüszkébb? — Fontos a siker, fontos a szakmai elismerés is. De a legtöbb, amit egy amatőr kaphat, ha érzi, hogy a közösség, amelyben él és amelyért dolgozik — szereti. Először még érettségiző gimnazistaként volt alkalmam ezt tapasztalni, amikor az 1964-es „Ki mit tud”-on a televízió kamerái elé álltam. A zsűri nem engem juttatott tovább, de egész Tarján összefogott, hogy közönségszavazatokkal bekerülhessek a következő fordulóba. A tévések megmutatták nekem, volt olyan levél, amelyet egy gyár kollektívájából száznál is többen írtak alá. Persze, ez is csak egyetlen szavazatnak számított. A tévések sajnálkoztak, én viszont hihetetlenül boldog voltam. A másik élményem 1978- ból való, amikor hét Győrött töltött esztendő után hazaköltöztünk. Egy, a Tanácsköztársaságra emlékező műsorban léptem ismét tarjáni színpadra. Nem lehetett nem kiérezni a vastapsból, hogy megismerték, hogy a város visszafogadott. A Közéleti munkásságodat egy ízben „Szocialista Kultúráért” kitüntetéssel ismerték el, most áprilisban pedig az elsők között kaptad meg a „Pro Arte Salgótarján” aranydiplomát, amellyel a megyeszékhely tanácsa a város közművelődésében, a művészeti nevelés és ízlésfejlesztés terén végzett kiemelkedő tevékenységedet ismerte el. Mit jelent számodra ez a kitüntetés ? — Talán önteltségnek tűnik, de nem hiszem, hogy bármire is kötelez. Félig-meddig tréfásan azt szoktam mondani, ez nekem járt. Mindenesetre szeretném hinni, hogy megszolgáltam... Mégis, azt gondolom, hogy ez az elismerés valójában nem nekem szól, hanem annak a változásnak, hogy ismét kezdik felfedezni: az amatőrmozgalom — benne a vers- és prózamondás — igenis fontos. Pintér Károly Gyermeknapi VÁSÁR a pásztói áfész-nél május 25-én. Az áruház kötöttosztályán minden gyermekruházati cikket 14 éves korig, konfekcióosztályon: egyes lányka- és bébiruhákat, aljakat, blúzokat, 29. sz. Centriket-boltban: gyermekpulóvereket, pólókat, fehérneműket 20 százalék engedménnyel árusítunk. Szeretettel várjuk vásárlóinkat ÁFÉSZ VEZETŐSÉGE A legnagyobb kozák Nyolcvan éve született Mihail Solohov A Don mellett Vjesenszkajában látta meg a napvilágot 1905. május 24-én. Anyja kozáklány volt, foglalkozását élete végéig változtatgató apját ő maga olyan embernek írja le, aki „bevándorló” volt ugyan, de akit a kozákok befogadtak. A nagy forradalom szele a tizenhárom éves gimnazista Solohovot hazarepíti szülőföldjére. Előbb csak szemlélője az akkor még mindig vérontással járó gyors változásoknak, de a húszas évek elején már maga is fegyverrel harcol a Don-vidéken garázdálkodó ellenforradalmi bandák ellen. 1922 végén Moszkvába költözött, de három év után végleg visszatért szülőföldjére. Tizenkilenc éves korában jelent meg első elbeszélése, ■ Anyajegy, s ezt két év múlva az első önálló kötet követte, Doni elbeszélések címmel. A Doni elbeszélések érdeklődést keltettek nemcsak irodalmi berkekben, hanem az akkor még meglehetősen szűk, az új irodalmat váró és kívánó olvasói körökben is. Az elbeszéléskötet megjelenésének évében — 1926-ban — kezdi írni az író főművét, a Csendes Dont. A regény főhőse, a kozák Grigorij Meljehov, az első világháború során döbben rá, hogy a kozákság a hatalmas birodalom más népeit leigázni segítő eszköz a cárizmus kezében. Ezt a kiábrándító felfedezést Grigorij élete végéig nem képes önmagában feldolgozni, mint ahogy azt sem érti meg, hogyan kezdhette ki az idő a kozákok nagy családjának belső békéjét, miért harcol egymás ellen kozák és kozák, orosz és orosz, szegény és még szegényebb. Grigorij az eposzi méretű műben folyton sodródik a vörösöktől a fehérgárdistákhoz, a lenézett szegények közül a gazdag tisztek közé, egyik asszony ágyából a másikéba... A vérben született szovjet élet enciklopédiája — mondhatjuk mi Solohov Csendes Donjáról, a hatalmas regényfolyamról. A visszavonultan élő „legnagyobbb kozák”-ot még a harmincas évek végén tagjai sorába választotta az SZKP Központi Bizottsága, évtizedekig tagja volt a Legfelső Tanácsnak is. A nagy honvédő háború idején központi lapok haditudósítójaként is véresről a hadrakelt doni kozákokról írt legtöbbet, amint arról az 1946-ban megjelent A gyűlölet iskolája című könyvében olvashatunk. Nem nehéz szemmel követni a solohovi életműben azt a törekvést,hogy kifejezze: a forradalom a egyetlen lehetséges út a mindent átformáló változásokhoz. Erről vall az Új barázdát szánt az eke és a Feltört ugar című regényeiben is, amelyekben a megváltozott paraszti életet ábrázolja. Az 1965-ben elnyert Nobeldíj a szovjet irodalom egyik legnagyobb alkotóját koszorúzta meg. A hatalmas, lezárt életművet reánk hagyó „legnagyobb kozák” 1984. február 21. óta nincs közöttünk. Szülőfalujában, a Don magas, meredek partjától kőhajításnyira pihen, immár örökre. Hegyes Zoltán FILMJEGYZET FLASHDANCE Alexandra reggelente magányosan ébred egy hajdan műteremnek használt, kopott New York-i bérlakásában. Kerékpárra pattan és bekarikázik a gyárba, ahol semmiben sem különbözvén, kék overállba bújtatott munkatársaitól, végzi a dolgát — hegeszt. Esténként azonban szenvedélyének hódol, ami esetében azt jelenti, hogy egy huszadrangú mulató színpadán táncol. Teszi ezt úgyszólván mindennemű előképzettség nélkül, istenadta tehetségére, ösztönös ritmusérzékére és a zenére hagyatkozva. A világért sem akarjuk összevetni honi amatőr revütáncosaink életmódját tengerentúli kolléganőikével, de senmi se gondolja, hogy nálunk ismeretlen ez a ,,kettős élet”! Különösen azóta nem, amióta nálunk is teret hódított a diszkózene és nyomában a diszkótánc. Az a zabolátlan táncos műfaj, amelyben egy csapásra száz és száz fiatal vélte megtalálni a kitűnés, a feltűnés lehetőségét. Aligha meglepő, hogy elsősorban lányok, és az sem, hogy elsősorban azok a fiatalok, akiknek erre más téren látszólag semmi esélyük sem volt. A több száz — Amerikában nyilván több ezer — diszkótáncos közül persze csak keveseknek sikerül valóban kiemelkedniük az átlagból, és a „huszadrangú bárokból” valóban rangos táncosszínpadokra kerülniük, valóban „felvillanniuk”. A „Flashdance” (szó szerinti fordításban: felvillanó tánc) című amerikai film főhőse — Alexandra — erre tesz kísérletet. E tényből, és a fentebb vázolt alaphelyzetből következően szándékával sokan tudnak majd azonosulni, tehát a filmnek várhatóan Magyarországon is igen nagy sikere lesz. Közönségsikere lenne talán akkor is, ha Alexandrának történetesen, nem teljesülne a vágya. Egy kevésbé „boldog vég” mellesleg bizonyára a filmnek is javára válna, viszont ez esetben aligha készült volna az USA-ban, ahol a művészek nagy része szívesen áltatja magát — és főként közönségét — máig abban a hitben, hogy Amerika ma is a korlátlan lehetőségek hazája, hogy itt a kitartás, a szorgalom mindig meghozza gyümölcsét stb... Merthogy a „Flashdance” áttételesen természetesen erről szól. Az alapvetően sajnos hamis, bizonyos értelemben manipulatív amerikai produkciók között a „Flashdance” szerencsére az ártalmatlan kategóriába tartozik, igaz ettől a film semmivel sem lett értékesebb. (Esztétikai szempontból csupán a koreográfus és az operatőr munkája értékelhető a közepesnél többre.) Adrian Lyne rendező ugyan nem erőltette magát azért, hogy a gyönyörűen koreografált táncokat a szokványostól eltérő keretbe ágyazza, de filmje azért lehetőséget hagyott arra, hogy a figyelmes néző elgondolkozzon a klasszikus karriertörténet néhány momentumán. Mindenekelőtt azon, hogy a film ,,megfeledkezett” annak bizonyításáról, hogy Alexandra kimagaslóan tehetségesebb társnőinél. (A filmben rajta kívül mások is lejtenek egy-egy táncot, semmivel sem ügyetlenebből.) Másrészt, mégha emiatt Alexandra össze is vész barátjával, mégis csak az ő közbenjárásával — horribile dictu! — protekciójával jut az áhított táncművészeti iskola felvételi bizottsága elé. Egyébként már az a tény, hogy Alexandra felvételizni, vagyis tanulni akar, elfogadhatóbbá teszi a film üzenetét, ami ilyesformán akképp módosul, hogy: mindenki előtt nyitva az út a kiemelkedés felé, aki tehetséges, aki szorgalmas, aki kitartó, aki bátor, akinek van egy kis protekciója, és aki tanulni akar. Ha a film honi ifjú nézői valamennyi tényezőt észreveszik — és még a szerencsével is számolnak —, akkor akár példaképük is lehet a kétségtelenül tehetséges, eszményi küllemű, elragadóan izgalmas mosolyú főszereplő, Jennifer Beals. Kár, hogy a „Flashdance” mindebből a „felvillanás” eleve adott lehetőségét hangsúlyozta, kellemes, szórakoztató csomagolásban. A tanmese így túlságosan mesésre sikeredett. —pintér— MOGRÁD - 1985. május 24., péntek műsor KOSSUTH RÁDIÓ 1 «.*0: Tudomány és gyakorlat (ism.) «.50: Szebenyi János fuvolázik ».33: Erdőszélen vadrózsa 9.33: Lottósorsolás 10.00: Az öröm. Verhaeren versei. _3 »0.10: zenekari muzsika 11.00: Gondolat 11.45: Timár Edit népdalokat énekel 11.30: Ki nyer ma? 12.45: Szocializmus. Válogatás a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elméleti folyóiratából 12.55: A zene is összeköt. 14.10: Válogatott perceink 15.30: Brahms: Esz-dúr trió 16.05: Nemzetközi mese- és gyermekrádió-fesztivál 16.55: Örömhír. Tamkó Sirató Károly versei 17.00: Neveletlenek, n. rész. 17.25: Talabér Erzsébet nótákat énekel 17.45: Szabó Ede emlékezete 19.15: Embermesék 20.15: Fejezetek a magyar zenei előadó-művészet négy évtizedéből. VIII/8. (befejező) rész 21.00: Johann Strauss-művek 21.40: Egy történelmi nyomozás 22.20: Tíz perc külpolitika 22.30: Szemben egymással 23.00: Walter Gieseking két zongoraversenyt játszik 0.10: Rácz Aladár cimbalmozite PETŐFI RÁDIÓ: 8.05: Zenés játékokból 8.50: Tíz perc külpolitika (ism.) 9.05: Napközben 12.10: Fúvószene 12.25: Édes anyanyelvünk (ism.) 12.30: Népi muzsika 13.05: Pophullám 14.00: Péntektől péntekig 17.30: ötödik sebesség 18.20: Közvetítés a labdarúgó UEFA-tornáról és a balatonfüredi soling Európabajnokságról. 19.05: Fiataloknak! 19.50: Egészségünkért! 20.00: Nótakedvelőknek 21.05: Gáti József rádiós szerepeiből. 22.18: Az élő népdal (ism.) 22.28: Jereb Ervin szerzeményeiből 23.20: A tamburmajor lánya. 24.00: Éjféltől hajnalig MISKOLCI STÚDIÓS 17.00: Műsorismertetés, hírek. Időjárás. 17.05: Péntek este Észak-Magyarországon. (A tartalomból,» A szabadtéri mozikról. — A központi antennák sorsa. — A garanciális javításokról. — Orvosi tanácsok. — Magnóátjátszás. — Program a hét végére.) Szerkesztő: Nagy István. 18.00: Észak-magyarországi krónika. 18.25—18.30: Lap- és műsorelőret*MAGYAR TELEVÍZIÓ! 8.35: Tv-torna (ism.) 8.40: Iskolatévé 9.op: Zelk Zoltán: Tollászkodik a tavasz 9.25: Kamera 9.55: Az élet ereje (ism.) 10.50: A lehetetlen lefilmezése 11.30: Képújság 13.40: Iskolatévé 14.00: A boldogság 14.40: Oldjuk meg! Biológia 15.45: Hírek 15.50: Száz híres festmény 16.05: Mihail Solohov-sorozat. Feltört ugar. Szovjet film. III/2. rész 17.40: Három nap tévéműsora 17.45: Reklám 17.55: Képújság 18.00: Kalendárium 19.00: Reklám 19.10: Tv-torna 19.15: Esti mese 19.30: Tv-híradó 20.op: Gogol: Holt lelkek 21.45: Péntek esti randevú 22.45: Tv-híradó 3. 22.55: Himnusz 16.15: Csörgősipka. X/9. rész: Egyszer csak... (ism.) 16.25: Don Quijote XXXIX 33. rész 16.55 : Keresztkérdés 17.25: Labdarúgó UEFA-torna elődöntő 19.00: A lipicai ménes 19.15: Eugen Suchon, a zeneszerző. (ism.) 19.40: A Kreml ősi falainál (ism.) 20.00: A barokk világa. VI/3. rész 21.00: Tv-híradó 2. 21.20: Gondolkodó 22.10: A Scraples divatház. VI /3. rész 22.50: Súlyemelő Európa-bajnok 23.45: Képújság BESZTERCEBÁNYA! 19.30: Tv-híradó 20.00: A borzok. Természetfilm. (Tsm.) 20.25: Gróf Monte Cristo. (2. rész) 21.75: Szórakoztató vetélkedő 27.35: Hírek 22.45: NDK zenés szórakoztató tv-műsor 2. MŰSOR: 19.30: Tv-híradó M.OQj Játék Itt szórakozz* -**7 21.05: Egy város születése. 21.30: Időszerű események 21.56: Időjárás-jelentés 22.00: Ez történt huszonnégy óra alatt 22.10: Törőcsik Mari-sorozat :2.35: Súlyemelő-LB MOZIMŰSOR: Salgótarjáni November 7.: Háromnegyed 6-tól: Rocco és fivérei I—II. (14). Olasz film. FILMKLUB: 10-től: Nő az ablak mögött: Amerikai film. NAPKÖZIS MOZI: Névtelen vár. — Balassagyarmati Madách: ISKOLAMOZI: Panda Maci kalandjai. Háromnegyed 6 és 8-tól: Párbaj (16). Amerikai film. — Pásztói Mátta: Flashdance. Színes USA film. 8-tól: Máskor, máshol. Színes angol film. — Szécsényi Rákóczi: Végelszámolás (16). Színes jugoszláv film. — Rétság:A karmester (14). Színes lengyel filmdráma. MESEMOZI: A kis teve és a csacsi. — Érsekvadkert: Fele barátnőm (14). Színes, szinkronizált csehszlovák film. Nagylóc: Menekülés a győzelembe. Színes, szinkronizált USA 2. MCSOR: W.1«: Képújság kalandfilm. ,4