Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
IRODALOM Pogány rekviem Hargitai Gyula versei Hargitai Gyulának egyetlen verseskötete látott napvilágot. Aztán elment, mielőtt még neve igazán ismertté vált volna a fogyatkozó érdeklődők körében. Annak idején leginkább a Mozgó Világ adta közre verseit, többen figyelni kezdtek rá, monológjaira, balladáira. Valami különös szorongás bujkált bennük, amire figyelt is, nem is az olvasó. Vagy nem eléggé figyelt. Pedig — utólag fájdalmasan tisztán látni — világos volt, a baj, a tragédia itt van a küszöbön. De hát, régen nem tudunk már igazán figyelni, s végképp nem tudjuk — elnézést a kifejezésért — szeretni egymást. Hovatovább már eltűrni sem. Itt jár-kel közöttünk a Gonosz, élet-hiány ruhába öltözötten. Mind többen jutnak el a végső pontra. Van, aki még vissza-visszatér, lidérces álmok gyötrik, tovább megy. Van, aki nem képes rá. Olyan ez, mint amikor az ember megáll a lengő hídon, lenéz a folyóra. Egyszerre csak úgy érzi, megindul vele visszafelé a híd, mind szédítőbben, mind megállíthatatlanabbul. Akkor már nem igazán játék a játék. Pedig nem a híd indul meg — azt legföljebb időnként fölrobbantják —, hanem „csak" optikai csalódásról van szó. A folyó folyik tovább. Viszont az ilyesféle optikai csalódásokba is bele lehet halni. Az élet ilyen. A Héttorony Könyvkiadó gondozásában most jelent meg Hargitai Gyula Pogány rekviem című versgyűjteménye. Alig több mint félszáz vers, öt ciklusba jól elrendezve. Mányoki Endre írt kitűnő előszót a könyvhöz, amelyben emlékezik Hargitai Gyulára (1956—1982), miközben megdöbbentő erővel szól a kortárs irodalom állandóan növekvő veszteséglistájáról. „Nézem a névsort. A magam veszteséglistáját" — írja. — „Most éppen a fáznál tartok. Hajnóczy és Hekerle között Hargitai (Haitsch) Gyula fejfája. Egyikük sem él már (?) De arcvonásaikat, jellemüket, személyiségüket letörölhetetlenül ráírták arra a portréra, ami szembenéz velünk. És amivel nekünk is szembe kell néznünk. Mert ha (továbbra is) csak elhárítani vagyunk képesek, könnyen megeshet, hogy már nem lesz, amivel szembenézzünk, és nem lesz, aki szembenézzen velünk.” E sorok — költészettől függetlenül — mindennapjaink fenyegetően időszerű gondjára hívják föl a figyelmet. Farkasüvöltésnél is kísértetiesebb az a közéleti artikulálatlanság, ami már korántsem valamiféle esztétikai érzéket sért, hanem magát az embert pusztítja. Úgy tetszik, semmiféle kódex sem állíthatja meg azt az indulatomlást, ami fenyeget, a belső, erkölcsi gáttalanság elképesztő méreteire utalva.Úgyszólván az időszerűtlenségnek kijáró lomtárba kerül hovatovább az irodalom, a művészet, a kultúra, holott sohasem volt olyan időszerű, mint ma. Nem a költők miatt! Azok legföljebb meghalnak vagy elnémulnak az artikulálatlanság viszonyai közepette. De hol lesz az emberi szó, az emberi arc, az emberi tekintet? Hol a szabadság, ami rend nélkül csak anarchiába fúlhat? Önazonosság nélkül hogyan maradhat életben az ember? Lám, költői kérdéseket sorolok. Bár azt gondolom, korántsem csak költői kérdések ezek. Az életünkről van szó. Mit mond a költő? Hargitai Attila így sóhajt: „A felhőknek van igazuk, vándorolni kéne egy életen át”. Csakhogy mindannyian a felhők alatt élünk, s maga a költő is elvándorolt. Az ember azonban legalább vigaszt keres, ha már tűnőben a remény. Mányoki Endre, a társ így fogalmaz: „Mindenki, akinek az élete bár fiziológiai értelemben lezárult, ám szellemileg műalkotásfokban reinkarnálódott, él. Nem gyakorlatilag és nem elméletileg, hanem valóban. Él, mert érthető. Él, mert megismerhető, átélhető, befogadható, sajáttá tehető vagy elutasítható. Csak az nem él, aki az életét nem képes (hajlandó) valamilyen formában közössé tenni.” A költő élete pedig akkor a közösségé, ha versei azok. Amelyekben mindent elmond, ami csak rátartozik, mert hiszen csak ez az, ami mindenki másra is tartozhat, aki képes észrevenni a legnagyobb csodát, az életet, az univerzum e legnagyobb — valószínűleg véletlen — csodáját, és hogy „fönt milyen nagyok testvéreink, a csillagok”. (Esti fények). Margitai Gyula költésze1te voltaképpen olyan kísérlet, amely mindannyiunkat foglalkoztathat. Nevezetesen, az a kérdés, hogy kivel vagyok azonos? Asszociációi, lélekből kiszakadó versszövegei látomásai és végtelenül komoly tudatos „játékai”, balladái, monológjai kristálytiszta intellektualitás hordozói. A költő, aki tudja, hogy angyalsírok a felhők. Szabályok négyszögében című versében pontos létállapotot rögzít: „Szabályok négyszögében álltam végig, eltörpült egyszer előttem egy aranymadár, bárányok közt farkasra leltem.” T. E. Folyóirat-tallózó Úgy látszik, vannak megszokhatatlan dolgok. Ilyen az is, hogy már hosszú évek óta egyre csökkenő reménnyel várjuk az új esztendőt. Milyen új esztendő vár a magyar művészetekre? Az irodalomra? A folyóiratokra? Egyelőre nem sok jót láthatunk, inkább a riasztó tények gyülekeznek. Egyre lehetetlenebb helyzetbe kerül minden művelődési intézmény és orgánum, s minden, ami közvetlenül kimutathatóan nem termeli a pénzt, csak viszi. Máris megszűnt az Új Tükör című kulturális hetilap, amely pedig a színesképes hetilapok közül vitathatatlanul a legigényesebbként működött, s értéket közvetített. S hasonló veszély fenyeget más lapokat, folyóiratokat is. Néma csönd van e területen, vagy zavart magyarázkodásokat olvashatunk: felháborodott tiltakozásokat és változatlanul kioktató hangvételű hivatalos válaszokat, s mindezt a reform jegyében. Az elvek és a gyakorlat nemigen kerültek közelebb egymáshoz: miközben egyre csak az Európa-házról beszélünk, mintha nem tudnánk, hogy Európa elsősorban kultúrát jelent. E zavart és zavarodottságot növelő helyzetről szól Vekerdi László esszéje a Liget téli számában. Eligazító már a cím is: Szólásszabadság, inflációval. Arról a furcsa helyzetről van szó, amelyben a megteremtett nyilvános szólásszabadság néhány hónap után nem örömet és felfokozott cselekvőkészséget hozott magával, hanem — Csoóri Sándor kifejezését idézve — fáradtságot, „fáradt forradalmat”. Vekerdi egyrészt a korábbi évtizedek cáfolhatatlan értékeire hívja fel a figyelmet, mondván, hogy ne mindent utasítsunk el, hiszen az irodalomnak például nem sivár, hanem inkább fénykora volt az elmúlt három évtized, másrészt arra figyelmeztet, hogy a szabadsággal visszaélni is lehet, s ez semmivel se jobb, mint a sajtószabadság hatósági korlátozása volt. A minőség eszméje, az erkölcsi elv nem fog önmagától érvényesülni, s ha nem „segítünk” neki, kaotikus lehet a helyzet. Ilyen segítő a Hitel, amely első teljes évfolyamát zárta, s most januárban némileg megváltozott külsővel és szerkesztőséggel kezdte az új évet a „független irodal, mi, társadalmi, kritikai lap”. Második évfolyamába — bár még nem teljesbe — lépett a 2000 is, amelynek januárban a legizgalmasabb közleménye Vajda Mihály írása: A filozófus és a politika, amely Heidegger és Lukács György kapcsán elemzi a címben föltett kérdést. A konkrét anyag alapján merül fel a gond: lehetséges-e, hogy a filozófia az ördög cimborája? Hiszen Heidegger egy ideig kapcsolatban állt a nácizmussal. Lukács pedig mindvégig bolsevik, sőt — a cikk megfogalmazása szerint — sztálinista volt. Heidegger később kritikusan szemlélte korábbi önmagát, s „utolsó gondolkodói korszakában nem akarta már politikai eszközökkel megoldani az életkérdéseket”, Lukács viszont „művét tekintette eszköznek, amely csakis a mozgalom céljait kell hogy szolgálja”. Az 1945 után leghangsúlyosabban Lukács György által képviselt kulturális politika döntően hozzájárult ahhoz, hogy Márai Sándor mind idegenekből érezte magát, s 1948-ban az emigrációt választotta. 1989 nemcsak tragikus halálának, hanem művei hazatérésének esztendeje is. Könyveinek hazai kiadásáról ugyan még csak megállapodás született, de néhol már — folyóiratokban — találkozhatunk egy-egy írásával, s még inkább életművének elemzésével. Úttörő szerepet vállalt ebben a munkában az Életünk. A nemrég megjelent novemberi(!) szám — a 75 éves Határ Győző köszöntése mellett — Márai előtt tiszteleg egy összeállítással, amelyben Méliusz József verse, Habsburg Ottó, Pomogáts Béla, Vatai László és Rónay László esszéi mellett összeállítást olvashatunk az író 1983-as naplójegyzeteiből. A Napló Márai egyik fő műve, s a megjelent kötetek Magyarországon gyakorlatilag hozzáférhetetlenek, akárcsak az író egyéb munkáinak nagyobb része. Ez a mostani szemelvénygyűjtemény végre méltóan mutatja meg azt a szellemi és stiláris teljesítményt, amely nélkül csonka lenne a magyar irodalom. V. G. Ötágú síp Tépett zsoltár — méltósággal A nyugati magyar költészetről A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együttjáró megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava — legalábbis a legjobbaké — messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel, vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA-ban levő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül.: 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921 —1981), de idevehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlóit (1905—1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mind a hajduk életműve monográfiát érdemelne. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad, a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre kerülő írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon indult — életpályák teljesedtek kit, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek — volt, ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György — Cambridge, András Sándor — Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György ( Toronto, illetve Montreal), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként keresték-s keresik kenyerüket, s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírában. Többen közülük poéta doetusként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jói eredménnyel. (András Sándor Mondolatok; Siklós István Csönd erdeje előtt; Vitéz György Missa Agnostica; Kemenes Géfin László Fehérfólia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igazi szólás, az önfelmutatás szellemhőjét és energiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csáky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire rokon világú Keszei István (1935— 1984), aki egy párizsi hónapos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóirat-alapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Báklich Gábor (1923) és Csokits János (1928) — Csokisnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Szabó Ferenc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929—1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és reformance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágines (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Sismándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mind-mind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyilván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sok száz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Szakolczay Lajos Avantgárd, konstruktivista lengyel és nemzetközi anyagot állít ki Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában a lódzi Múzeum Sztuki. A múzeumnak két jelentős gyűjteménye van. Az egyik a 20-as, 30-as évek lengyel művészetét öleli fel, a másik, a modern európai kollekció, amely a művészek ajándékozása révén jött létre, az 1930-as években. Számunkra mindkét gyűjtemény bemutatkozása rendkívül érdekes. A korai lengyel avantgárd azért, mert azt alig ismeri a magyar közönség. De még a kutatás se tud pél- Konstruktivizmus Lengyelországból Kiállítás a Nemzeti Galériában dául arról, hogy a lengyel—magyar avantgárdkapcsolatok intenzívek lettek volna. Mégis, Kassák lapjában, a Mában megjelentek a lengyel lapokról szóló híradások, csakúgy, miint, ahogy a Biok, a Praesens, vagy a Zworotnica is közölte magyar aktivisták írásait, grafikáit. A nemzetközi gyűjtemény pedig olyan művészek révén vonzó, mint Arp, Calder, Theo van Doesbuirg, Max Ernst, Léger, Picasso, Qrenfant, vagy a magyar származású Huszár Vilmos. Absztrakt festmények, grafikák, térkompozícióik, építészeti tervek, plakátok, dokumentumok láthatók a kiállításon. Jelentős, még a 60-as évek művészetére is közvetlenül hatást gyakorló alkotók — Strzeminstai, Kobro, Stazewsiki — kompozíciói. A lengyel avantgárd legfontosabb irányzata a konstruktivizmus volt; ennek sokszínű, sajátos változata a 20-as, 30-as években bontakozott ki. Ez az irányzat a művészet forradalmát a társadalmi forradalmisághoz hasonlította, azzal azonosította. A művészetet a társadalmi változások részesének, cselekvő tényezőjének vélte. E felfogás ma már illúziónak tűnik. Ám a művészetben ebből az utópiából ,nagy erejű művek és művészeti tények születtek. Henryk Berlevi: Mechanofaktúra kompozíció (1924) Henryk Stazewsky: Kompozíció (1930)