Új Nógrád, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-12 / 33. szám

1990. MÁJUS 12., SZOMBAT nnmnn Turulmadár lenn a földben Betonból van a bronzszobor? A Kazáron, 1926-ban állí­tották fel a hősök emlék­művét, az I. világháborús hősök emlékére, rajta 31 ha­zafi nevével, és (akkor még) egy turulmadárral. Amikor bejöttek az oroszok, azt a tanácselnök levetette. Azóta hiába kutatjuk, nem talál­juk sehol — panaszolja Ka­zárról, a 80 éves Tőzsér László.­­ — Többszöri érdeklődés után is csak annyit tudtam meg, nem tudják, ki vette le, és állítólag elásták valahova. Én úgy tudtam, ez bronzszo­bor. A tanácselnök szerint vi­szont a belseje beton. Akkor ő mégis csak tud róla vala­mit? — Tegyék a helyére azt a madarat, nem ártott az sen­kinek! Az nem a Horthy­­rendszer madara... Olyan az a turulmadár, mint Szent Péter esernyője. De azt­ leg­alább megtalálták. — Ezenkívül áll Kazáron egy másik szobor is — foly­tatja — nem messze a hő­sök­­ emlékművétől. Azt éven­te többször megkoszorúzzák, festik a kerítését, az a szov­jet emlékmű. — Én az I. világháború­ban együtt harcoltam Voro­­nyezsnél azzal a harmincegy emberrel, láttam a szenvedé­seiket. Az ő szobruk úgy áll, mint egy ember, fej nél­kül. A magyar honvédők em­lékműve nem érdemli meg a gondoskodást?! Salamon Ferencet,­ Kazár tanácselnökét kértük meg a válaszadásra. — Annyit tudok mondani, a turulmadarat valamikor, valakik levették. Próbáltam nyomozni utána, senki nem ad egyértelmű választ. Állí­tólag elásták a faluban — nem jutunk egyről kettőre ebben a kérdésben. — Csakugyan „hátrányos helyzetű” a magyar hősök kazári emlékműve? — Rendszeresen tisztelet­díjat fizetünk egy idős né­ninek, hogy rendben tartsa a hősök emlékművét. Koráb­ban a szovjet emlékműnek is volt tiszteletdíjas karbantar­tója, ma már nincs. Hogy az lenne a rendezettebb? — Azt a szobrot egy ma­gánember állította. Az MSZMP, majd az MSZP rendszeresen koszorúzta, áp­rilis 4-én, és kapott egy ko­szorút november 7-én is, ez tény. — Mint ahogy az is, hogy mindenféle megkérdezés nél­kül jött egy brigád Salgótar­jánból (meg nem tudnám mondani, név szerint kik vol­tak), az obeliszket lesikál­ták, a kerítést lefestették. — Bronzból van a turul­madár? — Amikor levették, eltö­rött. Nekem egy kazári la­kos mondta, ő látta, hogy a belseje beton. Többet nem tudok róla, nem voltam ott... Legutóbbi vb-ülésünkön a lakók és a pártok javaslatá­ra emlékműbizottságot hoz­tunk létre. Feladata, mérje fel, akarják-e a község lakói, hogy a II. világháború ka­zári áldozatairól is megem­lékezzünk, akár rávésve, akár különtáblát elhelyezve a hősök emlékművén, vala­mint, hajlandók-e erre pénzt áldozni a lakók? És hogy tegyünk-e újra turulmadarat, vagy esetleg más jelképet — döntse el a község! Dudellai Ildikó Átváltozó műtárgyvagyon Az I. országos képzőművészeti kiállítás vásárlásairól tételesen beszámolt a képző- és iparművészek szakmai fo­lyóirata, a Szabad Művészet. Felsorolta a közintézmények és magánosok vásárlásait egyaránt. A lap tanúsága szerint 1950-ben, az alábbi intézmények vettek műtárgyat: Fővá­rosi Tanács, Népművelési Minisztérium, Igazságügyi Mi­nisztérium, Belügyminisztérium, Pénzügyminisztérium, Kul­tuszminisztérium, Magyar Tudományos Akadémia, találmá­nyi hivatal. Persze 1950 régen volt. In­tézmények szűntek meg, ala­kultak át, olvadtak össze és váltak szét az utóbbi negy­ven évben. Nem csoda, ha a műtárgyak is „elolvadtak”. Mesélik, hogy azon rövid idő alatt, amíg a Nehézipari Mi­nisztériumból Ipari Minisz­térium lett, és az intézmény Pestről Budára költözött, ér­tékes szőnyegek, bútorok, festmények különös — az ol­vasó fantáziájára bízzuk, hogy elképzelje, milyen — átváltozáson estek keresztül. Később, az ötvenes évek végétől aztán annyival bo­nyolultabbá vált a helyzet, hogy nem az intézmények vásároltak maguknak, hanem az állam vette meg a műtár­gyat, és osztotta szét múze­umoknak, közintézmények­nek. Még 1986-ban is műkö­dött a begyűjtéses, úgyneve­zett milliós állami vásárlá­sok rendszere. A néhány napos kiállításra az ország művészei összehordták az el­adásra felkínált műveiket. És a zsűri, kiválasztotta az arra érdemeseket, meghatá­rozta az árakat. Így vagy úgy, az állam mind a mai napig jelentős összegért vásárolt kortárs művészektől festményt, szob­rot, grafikát, amelyek mú­zeumokba, közintézmények­be, minisztériumokba, is­kolákba, könyvtárakba, ta­nácsokhoz stb. kerültek. Az átadás könyvjóváírással tör­ténik, s a műtárgy így az il­lető intézmény tulajdonává válik. Formailag tehát „tisz­ta sor”. Hogy hol, mi módon ke­zelik, értékelik a műtárgya­kat, az már korántsem egy­értelmű. Kezdjük azzal, hogy a képet, szobrot leg­jobb esetben vásárlási érté­kén tartják nyilván. (Még a múzeumokban sincs mai ér­ték szerinti nyilvántartás!) Noha köztudott, hogy a mű­tárgyak értéke 10—20—30 év alatt igencsak sokat válto­zott. És nem lefelé. Említhetnénk, hogy a mű­tárgypiacon oly’ kelendő Kassák Lajos, Kádár Béla, Scheiber Hugó és mások festményeit, kollázsait nem is olyan rég a hivatalos kul­túrpolitika esztétikailag ér­téktelennek ítélte. S enged­ték, hogy amerikai, francia, nyugatnémet köz- és magán­­gyűjtemények fillérekért megszerezzék. Nincs jó véleményük a közintézmények műkincske­zeléséről, a szakembereknek, a muzeológusoknak és a Mű­velődési Minisztérium illeté­keseinek. A kép, a szobor ugyanúgy leltári tárgy, mint az íróasztal, vagy a lámpa, amelyet bizonyos idő eltel­te után ki kell selejtezni, „le kell írni”. Egyes közintéz­ményekben a valahai vétel­ár feléért, harmadáért meg lehet szerezni értékes szob­rokat, festményeket, rajzo­kat. Így szóródott szét, s je­lent meg meglehetősen ol­csó áron a Bizományi Áru­ház kínálatában a Kovács Margit-életmű. Ha meg fi­zetség nélkül tűnik el egy­­egy kép a falról, nem csi­nálnak nagy ügyet belőle, legfeljebb „leírják”. Mégis kellemetlen helyzetbe került az a minisztériumi munka­társ, akit a főnöke a falról leakasztott képpel kívánt megjutalmazni. A meggon­dolatlan hivatalnok a Bizo­mányiban akarta eladni az ajándékot. Ott tűnt fel a be­csüsnek a kép hátulján a mi­nisztérium pecsétje, leltári száma. Egy főhatóság magát meg­nevezni nem kívánó gazda­sági hivatalnokától tudom, hogy a más posztra, nyug­díjba vonult­ magas beosz­tású vezetők gyakran hiva­tali szobájuk egész berende­zését „átmentették a privát szférába”. Volt, aki még a szőnyeget is elvitte. De könyvet, festményt, grafikát feltétlenül. Ha valaki tételesen számba venné, milyen műtárgyak vannak közintézményeink birtokában, bizonyára talál­na jó néhányat közülük, amelyeknek múzeumokban, közgyűjteményekben volna a helye. S kiderülne, létezik egy olyan vizuális műtárgy­­vagyon, amellyel fel lehetne javítani a közgyűjtemények kortárs anyagát. Kádár Márta Szenvedély Kevés ember mondhatja el a világon, hogy olyan könyvtára volt, mint amilyennel Stephen Blumberg elkápráztatta az FBI, a szövetségi nyomozóiroda de­­tektíveit Iowa államban. A vi­déki villa szobáiban, folyosóin, dobozokban, ládákban, szekré­nyekben, a fürdőben, a mellék­­helyiségben több mint 11 ezer kötet várta az avatottak kíván­csiságát. A könyvek ugyanis egytől egyig bibliofil ritkaságok voltak. Az első becslés 2 millió dollár felett állapította meg az értéküket. Köztük számos olyan kötet volt, amely könyvtörté­neti ritkasága miatt felbecsül­hetetlen értékű. Ezeket a köny­veket azonban nem olvasta, nem rendszerezte senki. Ezek a könyvek — az Inquirer kifejezé­sével — bűnjelek, azazhogy egy sajátos betegség tünetei, a „bib­­liomániáé”. Stephen Blumberg ezeket Amerika különböző könyvtáraiból lopta, éveken át. A nyomozók két évig dolgoztak csupán azért, hogy azonosítsák azt a személyt, aki hol egy fe­kete Cadillac, hol egy öreg Olds­­mobil autóval járta az országot — egy túra hónapokig tartott — s „gyűjtötte” a könyveket. Ez volt a munkája és a szenve­délye is. A villát örökölte, s vele tekintélyes pénzt is. Gyűj­­tőszenvedélyéhez úgyszólván semmi befektetésre nem volt szüksége; ócska ruhákban járt, márcsak amiatt is, hogy ne néz­zék ki a szegények ingyenkony­hájáról. „Könyvei” közül egyet sem olvasott. Letartóztatása után, a börtön pszichológusa, az elme­állapotát vizsgálva, így zárta jelentését: Valószínűleg nem őrült, csupán nagyon magányos. Érthető, hogy kereste a­ legjobb társaságot. Mániákusan. Ráadásul az analfabéták szá­ma is növekszik. Így aztán egyre kevesebben olvashatják el, hogy mit kellene tenniük, hogy megmentsék a földet. 5 A balassagyarmati lány­kollégiumot még könnyen megtalál­tuk. Ezzel szemben úgy el­mentünk a névadó mellett, mintha ott sem lett volna. Második nekifutásra fe­deztük fel Geisle­r Eta szo­borportréját, nem messze a bejárattól, egyébként szép környezetben. Mintha ez az eset is jelképezné Geisler Eta oda nem tartozását. — 1963-ból származik az a legrégebbi dokumentum, amiben az intézmény már „Geisler Eta Középiskolai Leánykollégium" elnevezés­sel szerepel. Fábián János­né, a kollégium igazgatója így vélekedik: — A központi irányítás erőse­n érvényesült az in­tézménynevek meghatáro­zásánál. Gondolom, az szá­mított, hogy „nő legyen, fi­atal, munkás, és munkás­­mozgalmi múlttal rendelke­ző.” Geisler Eta megfelel ezeknek a kritériumoknak, de számunkra fontosabb az a tény, hogy semmi köze Gyarmathoz!­­ Az már biztos, hogy „leváltják” őt. A kérdést csak az új keresztanya sze­mélye jelenti.­­ Ennek az az előzménye, hogy a hagyomány szerint minden évben, november e­lső hetében megrendez­zük a kollégiumi napokat. Ennek keretében a beérke­ző elsős diákok bemutat­koznak az általuk szervezett programmal, és megemlé­kezünk a névadóról, vetél­kedőt szervezünk az életút­­jából. — Az egész ezzel indult. Évről évre ugyanazok a­­ kérdések jelentették a ver­senyt, semmi újat nem tudtunk kitalálni. Én ma­gam is utánanéztem az iro­dalomban: egy novellát ta­láltam összesen az életéről... — Próbáltam megkeresni az élő rokonságát. Egy em­ber van valahol Budapes­ten, akinek semmi kapcso­lata nincs az itt lakókkal. — Nem érezzük, hogy a névadónk példát jelentene a lányoknak. Semmiféle érzel­mi kötődést nem tapasztal­tam részükről, nem azono­sulnak vele. Olyan valakit kell keresni, akinek a me­gyéhez van kötődése! Ab­ban nem volt közöttünk vi­ta, hogy nő legyen, így ve­tődött fel Veres Pálné és Madáchné Fráter Erzsébet neve. — A nevelőkkel beszél­gettünk erről, majd felve­tettük az önkormányzat (a diáktanács) előtt: — Ho­gyan érzik ezt magukénak? Egyhangú volt a vélemény: ismerjük meg mindkettő életútját, hozzuk közel őket a diákokhoz, és dönt­sön a közgyűlés (a diákság egésze). „Alapozásul” elolvassák a Zöldfa utca című könyvet, és a Lidércláng című drá­mát, hogy már a vita előtt is legyenek ismereteik. — Fráter Erzsébetet egy meglehetősen egyoldalú le­genda lengi körül, ami nem feltétlenül szolgálja a jó hí­rét. Nem fogadták őt ele­ve ellenérzéssel? — Nem igazán hiteles a Veres Pálné kontra Fráter Erzsébet Kollégiumi házasság Balassa­gyarmaton? „Leváltják” s névadó Geisler Etát Fráter Erzsébetről a köztu­datban élő kép. Gyarmaton már van egy Madách Imre kollégium, izgalmas lenne ha a miénk a felesége nevét nyerné el! — Ennek eldöntésére, mint hírlik, az első össze­csapásokra május 23-án, és 24-én kerül sor. — Veres Pálné képvise­letében Nagy Ervinné ta­nár, iroalomtörténész sze­repel, május 23-án, 17 óra­kor. Másnap, este hét óra­kor T. Pataki László újság­író „harcol” Fráter Erzsé­betért. Megállapodásunk szerint részt vesznek egy­más programjain. Minden bizonnyal két pártra szakad majd a lány­­kollégium. Érmek május 30-án adhatnak hangot, amikor nyilvános vita után megszavazzák az új név­adót, akinek emlékére az őt képviselő versenyző ad műsort. Az új jelöltek megítélé­sében nem szeretnék senk­it befolyásolni. Ezért álljon itt végezetül Geisler Eta (1913—1931) mementója: ki­futó, kommunista. 1928-ban lépett be a KIMSZ-be. Részt vett a 100 százalék szavaló­kórus tevékenységében, 1929. november 7-én kom­munista tüntetésben való részvétel miatt bebörtönöz­ték. 1930. június 30-án is­mét letartóztatták. Az öt hónapos börtönbüntetés alatt súlyosan megbetege­dett és rövid idővel kisza­badulása után elhunyt. Dudellai Ildikó fotó: Rigó Tibor Ma még Geisler Etának hívj­ák a leánykollégiumot. Fábián Jánosné igazgató Geister Eta szoborportréjával. Kedves vendégem volt Budapestről Szinnay István, egykori balassagyarmati detektívfelügyelő, aki a fő­városban a Váci utcában antikbútor-restaurátor lett. Elkísérte hozzám barátja, Dévai Bíró András, 64 éves párizsi műépítész, aki 1946- ban került Svájcba, majd onnan Párizsba. Neve fém­jelzett az egész világon. Nem csoda, hisz ő a párizsi Grand Prix International d’Urbanisme és d'Architek­­ture, azaz a párizsi város­­rendezési és építészművé­szeti nagydíj tulajdonosa. Befutott művész, akinek családja több generáción át nemzetközi szerepet vállalt művészi vonalon. Most Deb­recenben kutatja ükapja, a történelemből jól ismert Dévai Bíró Mátyás (1500— 1545) híres reformátor élet­körülményeit és munkáit. Számunkra különös je­lentőségű édesapjának, Dé­vai Bíró Józsefnek élete, akit nemcsak hazánkban, Genfben és Párizsban egy­aránt jól ismertek, s aki a posztimpresszionista irány­zat jeles képviselőjeként 1974-ben bekövetkezett ha­láláig világszerte ünnepel­tek. Ferdinand Hodler ^svájci festőművész volt ta­nítómestere. Budapesten a Pál László Társaság tagja és a Fészek Klub főtitkára. Nógrád megyében sokat festegetett. Különösen ked­velte Salgótarjánt és kör­nyékét, Hollókőt, valamint az Egerig terjedő tájakat a fennséges Szarvaskővel. Nógrádi vonatkozású ké­peiből nem is egyet talá­lunk Luganóban és Karls­­ruheben, s gondosan őrzik műveit Stockholmban, Bar­celonában, Szt. Luisban, Genovában, Esztergomban, hogy csak a nevesebb mú­zeumokat említsük. Luganó városa a képki­állításáért 20.000 dollár költ­séget vállalt, s azt nagy si­kerrel megrendezte. Dévai Bíró József repro­dukcióit szeretnénk össze­gyűjteni. A balassagyarmati honismereti kör arra kéri a művészet barátait: legye­nek segítségére, hogy az összegyűjtött nógrádi vo­natkozású képekből mielőbb kiállítást rendezhessünk itt­hon is. (Kamarás József) Társasági élet r Értékes nógrádi festmények világhírű múzeumokban

Next