Új Nógrád, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-12 / 33. szám
1990. MÁJUS 12., SZOMBAT nnmnn Turulmadár lenn a földben Betonból van a bronzszobor? A Kazáron, 1926-ban állították fel a hősök emlékművét, az I. világháborús hősök emlékére, rajta 31 hazafi nevével, és (akkor még) egy turulmadárral. Amikor bejöttek az oroszok, azt a tanácselnök levetette. Azóta hiába kutatjuk, nem találjuk sehol — panaszolja Kazárról, a 80 éves Tőzsér László. — Többszöri érdeklődés után is csak annyit tudtam meg, nem tudják, ki vette le, és állítólag elásták valahova. Én úgy tudtam, ez bronzszobor. A tanácselnök szerint viszont a belseje beton. Akkor ő mégis csak tud róla valamit? — Tegyék a helyére azt a madarat, nem ártott az senkinek! Az nem a Horthyrendszer madara... Olyan az a turulmadár, mint Szent Péter esernyője. De azt legalább megtalálták. — Ezenkívül áll Kazáron egy másik szobor is — folytatja — nem messze a hősök emlékművétől. Azt évente többször megkoszorúzzák, festik a kerítését, az a szovjet emlékmű. — Én az I. világháborúban együtt harcoltam Voronyezsnél azzal a harmincegy emberrel, láttam a szenvedéseiket. Az ő szobruk úgy áll, mint egy ember, fej nélkül. A magyar honvédők emlékműve nem érdemli meg a gondoskodást?! Salamon Ferencet, Kazár tanácselnökét kértük meg a válaszadásra. — Annyit tudok mondani, a turulmadarat valamikor, valakik levették. Próbáltam nyomozni utána, senki nem ad egyértelmű választ. Állítólag elásták a faluban — nem jutunk egyről kettőre ebben a kérdésben. — Csakugyan „hátrányos helyzetű” a magyar hősök kazári emlékműve? — Rendszeresen tiszteletdíjat fizetünk egy idős néninek, hogy rendben tartsa a hősök emlékművét. Korábban a szovjet emlékműnek is volt tiszteletdíjas karbantartója, ma már nincs. Hogy az lenne a rendezettebb? — Azt a szobrot egy magánember állította. Az MSZMP, majd az MSZP rendszeresen koszorúzta, április 4-én, és kapott egy koszorút november 7-én is, ez tény. — Mint ahogy az is, hogy mindenféle megkérdezés nélkül jött egy brigád Salgótarjánból (meg nem tudnám mondani, név szerint kik voltak), az obeliszket lesikálták, a kerítést lefestették. — Bronzból van a turulmadár? — Amikor levették, eltörött. Nekem egy kazári lakos mondta, ő látta, hogy a belseje beton. Többet nem tudok róla, nem voltam ott... Legutóbbi vb-ülésünkön a lakók és a pártok javaslatára emlékműbizottságot hoztunk létre. Feladata, mérje fel, akarják-e a község lakói, hogy a II. világháború kazári áldozatairól is megemlékezzünk, akár rávésve, akár különtáblát elhelyezve a hősök emlékművén, valamint, hajlandók-e erre pénzt áldozni a lakók? És hogy tegyünk-e újra turulmadarat, vagy esetleg más jelképet — döntse el a község! Dudellai Ildikó Átváltozó műtárgyvagyon Az I. országos képzőművészeti kiállítás vásárlásairól tételesen beszámolt a képző- és iparművészek szakmai folyóirata, a Szabad Művészet. Felsorolta a közintézmények és magánosok vásárlásait egyaránt. A lap tanúsága szerint 1950-ben, az alábbi intézmények vettek műtárgyat: Fővárosi Tanács, Népművelési Minisztérium, Igazságügyi Minisztérium, Belügyminisztérium, Pénzügyminisztérium, Kultuszminisztérium, Magyar Tudományos Akadémia, találmányi hivatal. Persze 1950 régen volt. Intézmények szűntek meg, alakultak át, olvadtak össze és váltak szét az utóbbi negyven évben. Nem csoda, ha a műtárgyak is „elolvadtak”. Mesélik, hogy azon rövid idő alatt, amíg a Nehézipari Minisztériumból Ipari Minisztérium lett, és az intézmény Pestről Budára költözött, értékes szőnyegek, bútorok, festmények különös — az olvasó fantáziájára bízzuk, hogy elképzelje, milyen — átváltozáson estek keresztül. Később, az ötvenes évek végétől aztán annyival bonyolultabbá vált a helyzet, hogy nem az intézmények vásároltak maguknak, hanem az állam vette meg a műtárgyat, és osztotta szét múzeumoknak, közintézményeknek. Még 1986-ban is működött a begyűjtéses, úgynevezett milliós állami vásárlások rendszere. A néhány napos kiállításra az ország művészei összehordták az eladásra felkínált műveiket. És a zsűri, kiválasztotta az arra érdemeseket, meghatározta az árakat. Így vagy úgy, az állam mind a mai napig jelentős összegért vásárolt kortárs művészektől festményt, szobrot, grafikát, amelyek múzeumokba, közintézményekbe, minisztériumokba, iskolákba, könyvtárakba, tanácsokhoz stb. kerültek. Az átadás könyvjóváírással történik, s a műtárgy így az illető intézmény tulajdonává válik. Formailag tehát „tiszta sor”. Hogy hol, mi módon kezelik, értékelik a műtárgyakat, az már korántsem egyértelmű. Kezdjük azzal, hogy a képet, szobrot legjobb esetben vásárlási értékén tartják nyilván. (Még a múzeumokban sincs mai érték szerinti nyilvántartás!) Noha köztudott, hogy a műtárgyak értéke 10—20—30 év alatt igencsak sokat változott. És nem lefelé. Említhetnénk, hogy a műtárgypiacon oly’ kelendő Kassák Lajos, Kádár Béla, Scheiber Hugó és mások festményeit, kollázsait nem is olyan rég a hivatalos kultúrpolitika esztétikailag értéktelennek ítélte. S engedték, hogy amerikai, francia, nyugatnémet köz- és magángyűjtemények fillérekért megszerezzék. Nincs jó véleményük a közintézmények műkincskezeléséről, a szakembereknek, a muzeológusoknak és a Művelődési Minisztérium illetékeseinek. A kép, a szobor ugyanúgy leltári tárgy, mint az íróasztal, vagy a lámpa, amelyet bizonyos idő eltelte után ki kell selejtezni, „le kell írni”. Egyes közintézményekben a valahai vételár feléért, harmadáért meg lehet szerezni értékes szobrokat, festményeket, rajzokat. Így szóródott szét, s jelent meg meglehetősen olcsó áron a Bizományi Áruház kínálatában a Kovács Margit-életmű. Ha meg fizetség nélkül tűnik el egyegy kép a falról, nem csinálnak nagy ügyet belőle, legfeljebb „leírják”. Mégis kellemetlen helyzetbe került az a minisztériumi munkatárs, akit a főnöke a falról leakasztott képpel kívánt megjutalmazni. A meggondolatlan hivatalnok a Bizományiban akarta eladni az ajándékot. Ott tűnt fel a becsüsnek a kép hátulján a minisztérium pecsétje, leltári száma. Egy főhatóság magát megnevezni nem kívánó gazdasági hivatalnokától tudom, hogy a más posztra, nyugdíjba vonult magas beosztású vezetők gyakran hivatali szobájuk egész berendezését „átmentették a privát szférába”. Volt, aki még a szőnyeget is elvitte. De könyvet, festményt, grafikát feltétlenül. Ha valaki tételesen számba venné, milyen műtárgyak vannak közintézményeink birtokában, bizonyára találna jó néhányat közülük, amelyeknek múzeumokban, közgyűjteményekben volna a helye. S kiderülne, létezik egy olyan vizuális műtárgyvagyon, amellyel fel lehetne javítani a közgyűjtemények kortárs anyagát. Kádár Márta Szenvedély Kevés ember mondhatja el a világon, hogy olyan könyvtára volt, mint amilyennel Stephen Blumberg elkápráztatta az FBI, a szövetségi nyomozóiroda detektíveit Iowa államban. A vidéki villa szobáiban, folyosóin, dobozokban, ládákban, szekrényekben, a fürdőben, a mellékhelyiségben több mint 11 ezer kötet várta az avatottak kíváncsiságát. A könyvek ugyanis egytől egyig bibliofil ritkaságok voltak. Az első becslés 2 millió dollár felett állapította meg az értéküket. Köztük számos olyan kötet volt, amely könyvtörténeti ritkasága miatt felbecsülhetetlen értékű. Ezeket a könyveket azonban nem olvasta, nem rendszerezte senki. Ezek a könyvek — az Inquirer kifejezésével — bűnjelek, azazhogy egy sajátos betegség tünetei, a „bibliomániáé”. Stephen Blumberg ezeket Amerika különböző könyvtáraiból lopta, éveken át. A nyomozók két évig dolgoztak csupán azért, hogy azonosítsák azt a személyt, aki hol egy fekete Cadillac, hol egy öreg Oldsmobil autóval járta az országot — egy túra hónapokig tartott — s „gyűjtötte” a könyveket. Ez volt a munkája és a szenvedélye is. A villát örökölte, s vele tekintélyes pénzt is. Gyűjtőszenvedélyéhez úgyszólván semmi befektetésre nem volt szüksége; ócska ruhákban járt, márcsak amiatt is, hogy ne nézzék ki a szegények ingyenkonyhájáról. „Könyvei” közül egyet sem olvasott. Letartóztatása után, a börtön pszichológusa, az elmeállapotát vizsgálva, így zárta jelentését: Valószínűleg nem őrült, csupán nagyon magányos. Érthető, hogy kereste a legjobb társaságot. Mániákusan. Ráadásul az analfabéták száma is növekszik. Így aztán egyre kevesebben olvashatják el, hogy mit kellene tenniük, hogy megmentsék a földet. 5 A balassagyarmati lánykollégiumot még könnyen megtaláltuk. Ezzel szemben úgy elmentünk a névadó mellett, mintha ott sem lett volna. Második nekifutásra fedeztük fel Geisler Eta szoborportréját, nem messze a bejárattól, egyébként szép környezetben. Mintha ez az eset is jelképezné Geisler Eta oda nem tartozását. — 1963-ból származik az a legrégebbi dokumentum, amiben az intézmény már „Geisler Eta Középiskolai Leánykollégium" elnevezéssel szerepel. Fábián Jánosné, a kollégium igazgatója így vélekedik: — A központi irányítás erősen érvényesült az intézménynevek meghatározásánál. Gondolom, az számított, hogy „nő legyen, fiatal, munkás, és munkásmozgalmi múlttal rendelkező.” Geisler Eta megfelel ezeknek a kritériumoknak, de számunkra fontosabb az a tény, hogy semmi köze Gyarmathoz! Az már biztos, hogy „leváltják” őt. A kérdést csak az új keresztanya személye jelenti. Ennek az az előzménye, hogy a hagyomány szerint minden évben, november első hetében megrendezzük a kollégiumi napokat. Ennek keretében a beérkező elsős diákok bemutatkoznak az általuk szervezett programmal, és megemlékezünk a névadóról, vetélkedőt szervezünk az életútjából. — Az egész ezzel indult. Évről évre ugyanazok a kérdések jelentették a versenyt, semmi újat nem tudtunk kitalálni. Én magam is utánanéztem az irodalomban: egy novellát találtam összesen az életéről... — Próbáltam megkeresni az élő rokonságát. Egy ember van valahol Budapesten, akinek semmi kapcsolata nincs az itt lakókkal. — Nem érezzük, hogy a névadónk példát jelentene a lányoknak. Semmiféle érzelmi kötődést nem tapasztaltam részükről, nem azonosulnak vele. Olyan valakit kell keresni, akinek a megyéhez van kötődése! Abban nem volt közöttünk vita, hogy nő legyen, így vetődött fel Veres Pálné és Madáchné Fráter Erzsébet neve. — A nevelőkkel beszélgettünk erről, majd felvetettük az önkormányzat (a diáktanács) előtt: — Hogyan érzik ezt magukénak? Egyhangú volt a vélemény: ismerjük meg mindkettő életútját, hozzuk közel őket a diákokhoz, és döntsön a közgyűlés (a diákság egésze). „Alapozásul” elolvassák a Zöldfa utca című könyvet, és a Lidércláng című drámát, hogy már a vita előtt is legyenek ismereteik. — Fráter Erzsébetet egy meglehetősen egyoldalú legenda lengi körül, ami nem feltétlenül szolgálja a jó hírét. Nem fogadták őt eleve ellenérzéssel? — Nem igazán hiteles a Veres Pálné kontra Fráter Erzsébet Kollégiumi házasság Balassagyarmaton? „Leváltják” s névadó Geisler Etát Fráter Erzsébetről a köztudatban élő kép. Gyarmaton már van egy Madách Imre kollégium, izgalmas lenne ha a miénk a felesége nevét nyerné el! — Ennek eldöntésére, mint hírlik, az első összecsapásokra május 23-án, és 24-én kerül sor. — Veres Pálné képviseletében Nagy Ervinné tanár, iroalomtörténész szerepel, május 23-án, 17 órakor. Másnap, este hét órakor T. Pataki László újságíró „harcol” Fráter Erzsébetért. Megállapodásunk szerint részt vesznek egymás programjain. Minden bizonnyal két pártra szakad majd a lánykollégium. Érmek május 30-án adhatnak hangot, amikor nyilvános vita után megszavazzák az új névadót, akinek emlékére az őt képviselő versenyző ad műsort. Az új jelöltek megítélésében nem szeretnék senkit befolyásolni. Ezért álljon itt végezetül Geisler Eta (1913—1931) mementója: kifutó, kommunista. 1928-ban lépett be a KIMSZ-be. Részt vett a 100 százalék szavalókórus tevékenységében, 1929. november 7-én kommunista tüntetésben való részvétel miatt bebörtönözték. 1930. június 30-án ismét letartóztatták. Az öt hónapos börtönbüntetés alatt súlyosan megbetegedett és rövid idővel kiszabadulása után elhunyt. Dudellai Ildikó fotó: Rigó Tibor Ma még Geisler Etának hívják a leánykollégiumot. Fábián Jánosné igazgató Geister Eta szoborportréjával. Kedves vendégem volt Budapestről Szinnay István, egykori balassagyarmati detektívfelügyelő, aki a fővárosban a Váci utcában antikbútor-restaurátor lett. Elkísérte hozzám barátja, Dévai Bíró András, 64 éves párizsi műépítész, aki 1946- ban került Svájcba, majd onnan Párizsba. Neve fémjelzett az egész világon. Nem csoda, hisz ő a párizsi Grand Prix International d’Urbanisme és d'Architekture, azaz a párizsi városrendezési és építészművészeti nagydíj tulajdonosa. Befutott művész, akinek családja több generáción át nemzetközi szerepet vállalt művészi vonalon. Most Debrecenben kutatja ükapja, a történelemből jól ismert Dévai Bíró Mátyás (1500— 1545) híres reformátor életkörülményeit és munkáit. Számunkra különös jelentőségű édesapjának, Dévai Bíró Józsefnek élete, akit nemcsak hazánkban, Genfben és Párizsban egyaránt jól ismertek, s aki a posztimpresszionista irányzat jeles képviselőjeként 1974-ben bekövetkezett haláláig világszerte ünnepeltek. Ferdinand Hodler ^svájci festőművész volt tanítómestere. Budapesten a Pál László Társaság tagja és a Fészek Klub főtitkára. Nógrád megyében sokat festegetett. Különösen kedvelte Salgótarjánt és környékét, Hollókőt, valamint az Egerig terjedő tájakat a fennséges Szarvaskővel. Nógrádi vonatkozású képeiből nem is egyet találunk Luganóban és Karlsruheben, s gondosan őrzik műveit Stockholmban, Barcelonában, Szt. Luisban, Genovában, Esztergomban, hogy csak a nevesebb múzeumokat említsük. Luganó városa a képkiállításáért 20.000 dollár költséget vállalt, s azt nagy sikerrel megrendezte. Dévai Bíró József reprodukcióit szeretnénk összegyűjteni. A balassagyarmati honismereti kör arra kéri a művészet barátait: legyenek segítségére, hogy az összegyűjtött nógrádi vonatkozású képekből mielőbb kiállítást rendezhessünk itthon is. (Kamarás József) Társasági élet r Értékes nógrádi festmények világhírű múzeumokban