Nógrád Megyei Hírlap, 2020. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

2020-06-04 / Különszám

HÁBORÚBAN HALLGATNAK a múzsák, legalábbis így tartja a mondás. Arról azonban kevésbé születnek mondások, hogy a múzsák gyakran a háború után sem jutnak szóhoz, de nem azért, mert nem akarnának, hanem mert nem hagyják őket szóhoz jutni. Ahogyan ez 1920 után Magyarországon, az elcsatolt területeken is előfordult. „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés!” - mondta Hamlet, mire a nézőtéren előbb síri csönd lett, a követ­kező pillanatban viszont olyasmi történt, ami új érte­lemmel töltötte meg Shakespeare dán királyfijának híres monológját. A dátum 1919. szeptember 30. A helyszín Kolozsvár, az ottani Magyar Nemzeti Szín­ház Hunyadi téri épülete. Hamlet szerepében Janovics Jenő, a színház direktora. Történeti háttér: a román csapatok 1918 karácso­nyán bevonultak Kolozsvárra, és ezzel a színház sorsa is megpecsételődött. A románok úgy döntöttek, hogy 1919. október 1-jén államosítják a színházat. Az utolsó előadás előkészületeit és a szövegkönyvet már cenzú­rázták. Azt ugyan engedélyezték, hogy a magyarok Hamlettel búcsúzzanak színházuktól, ám a cenzor úgy gondolta, hogy Hamletnek talán nem kellene meghal­nia. Némi vita után végül azt mondta Janovicsnak: „Meghalni, azt szabad maguknak.” Mindezt a direktor fennmaradt naplójából tudjuk, aki azt is megírta, hogy Hamlet utolsó szavai - „Ó meg­halok, Horatio. / Túlzajg az ádáz méreg lelkemen! / Nem élhetem meg az új híreket; / De íme, jóslók; Fortinbras­­ra száll / Az ország; övé haldokló szavam. / Beszéld el ezt neki, s minden körülményt, / Mi okozá. A többi, néma csend.” (Arany János fordítása) - akkor csak ebben a változatban hangozhattak el: „Horatio, halott ,vagyok; Te élsz, / Győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket.” De Janovics naplójának tanúsága szerint a cenzor hiába ügyködött, éppen az ellen nem tudott tenni, amit minden erejével próbált befolyásolni és megakadályozni. Miután ugyanis Janovics kimondta, hogy lenni vagy nem lenni, ez történt: „Pillanatnyi megdöbbent némaság után fergetegként robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról éles női hang törte meg elő­ször a csöndet: - Élni akarunk! S utána kétezer torok dübörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, remény­kedően: - Élni akarunk! Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember ka­paszkodni. A tenyerek összeverődtek,­­ a lábak szilajul dobogtak, félelmetes pillanat volt. Magam is megriadtam a visszafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől.” Az előadás után az emberek nem akartak hazamenni, és Ja­novics tudta, ebből baj lesz. Naplójában minderről így írt: „Ajkamra tapasztott ujjakkal jeleztem, hogy beszélnem nem szabad, s kézmozdu­lattal kértem, könyörög­tem, hogy távozzanak. Erre viharosabban tört fel a sírás. Közben dacos kiáltások siví­­tottak: - Nem me­gyünk el, itt mara­dunk! Nem hagyjuk a színházunkat! Még ott állottam a színpad elején, tehetetle­nül, tanácstalanul, reszketve a fenyegető pilla­natoktól, amikor a térről minden kapun át benyomul­tak a rendőrök, a katonák, és rekedt szidalmak között, gumibotokkal, puskatussal verték ki a közönséget. Ütötték-verték, kit hol találtak. Sikoltva, egymást ta­posva menekült, aki tudott az embertelen támadás elől, de aki el tudta kerülni az ütlegeket, tetézetten megkapta a téren, ahol a katonák kordonjába ütközött. Azután elcsendesedett minden, a harctéren csupán eltaposott kalapok, szakadt ruhafoszlányok maradtak. A nagy színházépületben csak hárman maradtunk: az öreg Méry bácsi, a házi tűzoltó, aki várta, hogy olthas­son, Bürger Antal öltöztető szabó meg én. A vén szabó lehúzta rólam Hamlet királyi fekete trikóját. Azután végtelen, véget érni nem akaró, hosszú, álmatlan sör éjszaka következett.” Kolozsváron 1941. november 9-ig tartott az éjsz­ka. Akkor nyitott újra a Hunyadi téri színház, és akkori direktor, Táray Ferenc, aki a huszonkét év­ azelőtti búcsúelőadáson Horatio szerepében lépt színpadra, ott folytatta, ahol minden abbamaradt: közönség Shakespeare Hamletjét láthatta, immár ce­zúrázatlanul. A kolozsvári színház történ­te mindent elmond arról, ha az I. világháborút, illetve a tri­aoni békediktátumot követő é­tizedekben mi várt a magyar szí­házakra. Mert bár a magyar nye­vű színjátszás nem halt el teljese de a társulatok, ha maradtak ily.­nek, vidéken és a határon túli terü­­teken kis termekbe, perifériára szán­va tudtak csak játszani. Gajdó Tam színháztörténész, az Országos Színin­történeti Múzeum és Intézet tudomány főmunkatársa szerint 1920 után alapjá­ban változott meg minden, ami addig színházak életét jellemezte. Lapunknak 1­galmazva azt mondta, hogy minden me­szűnt, ami az addig amúgy jól működő, f­lődő színházi életet meghatározta. Egy központi kimutatás szerint Magyari­szágon még 1913-ban, vagyis a Nagy Hábo megelőző évben is 81 színházépületet tartott nyilván. Ezek közül, nem számolva a kilenc budape pagy színházzal, a legnagyobbak (ezer ülőhelyet­­t haladók) közé tartozott a pozsonyi, a pécsi, a szege a nagyváradi, a debreceni, az aradi, a kolozsvári, szombathelyi, a veszprémi, a bártfai, a makói és székelyudvarhelyi. Ezeket a színházakat azonban­­ kell elképzelni, hogy a 81 épület közül mindössze 1 catnyiban működött színház egész évben: a fővárosi­kon kívül Pozsonyban, Nagyváradon és Aradon - K­lozsváron évente tizenegy hónapig. A többi hely nagyon változó nyitva tartással várták a nézőket: 700 férőhelyes losonczi például évente csak 84 nap. A Kolozsvári Nemzeti Színház társulata 1919-ben

Next