Nógrádi Szemle, 1987 (18. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 1. szám

Ebben az időben jelennek meg az első német betelepülők is. Először Berkenyét és Katalinpusztát benépesítve, de találkozunk szórvány német betelepülőkkel Hu­­gyagon, Kisorosziban, Varsányban is. Ők is mint más szórvány betelepülők, fokoza­tosan beolvadtak a magyar falu közösségébe. 1709 és 1728 között már csak a korábban néptelen puszták települtek be, ami hátrányt is jelentett, hiszen ezek a vidékek kevésbé voltak jó földrajzi - termelési adottságúak. Bokor, Sámsonháza, Marokháza, Luczin, Keszeg, Vanyarc nevét em­líthetjük. Ide már csak, és kizárólag szlovákok érkeztek, míg a korábbi időben ter­mészetesen a magyar jobbágy lakosság mozgása is számottevő, hiszen a török elől északra menekült nógrádiak is visszatértek korábbi lakhelyeikre. Ezt a szlovák bete­lepülést már minden későbbi megyei feldolgozás jelentősnek ítélte meg. Még Mo­­csáry Antal is részletesen felsorolja miként népesült be Luczin, azaz a mai Luciáivá. Elsőként néhány juhászfamília, a Bacsák és a Bojtárok elődei építettek itt ma­guknak házat, majd három zólyomi két túróczi, egy-egy liptói és árvái, valamint egy Nógrád megyei evangélikus család is megtelepedett itt. Marokháza is, ahogy írják „gyülevész emberekből álló kicsiny tót falu volt”. (Gyülevész: a több helyről össze­gyülekezett embereket jelenti.) Keszeg megszállítása után szép renddel épített szláv falu lett, lakosai pedig szorgalmas földművelők voltak olvashatjuk a régi króniká­ban. E népmozgásnak számos eredményét és következményét regisztrálhatjuk. 1728-ra már 200 lakott település volt Nógrád megyében és 86 lakatlan, ám művelt határú puszta. Példátlanul nagymértékben megnőtt a lakosság száma, és ugyanilyen arányú volt a lakosság élelmiszertermelésének a fellendülése is. A lakosság számá­nak növekedése és az élelmiszertermelés növekedése között természetesen szoros kapcsolat van. 1728 és 1770 között a paraszti szántóterület 242%-os, a paraszti kaszá­ló 233%-os, míg a népességszám 211%-os növekedése mutatható ki. Körülbelül száztízezren éltek már ekkor a megyében. Mindez a szabad földterü­letek felhasználásának a következménye, amely párosult igényes, szorgalmas föld­művelő munkával­­ a kor adott termelési rendje és színvonala alapján. A XVIII. század végére kialakult az a településrend, amelyet ma is jól ismerünk, s az a terme­lési rend is, amelyet a korábbi szakirodalom is igen érzékletesen mutat be. Azaz a megye déli részén szórvány falvakban élő szlovák lakosság a mezőgazda­­sági termelésből élt meg alapvetően, míg a megye északi részén összefüggő szlovák területeken a megélhetés elsődleges forrása az ipari termékenység, a háziipar volt. Elsősorban a famegmunkálás volt ennek a fő formája és az itt készült termékeket nem csak Nógrádban, de szinte az egész Alföldön értékesítették. De ugyanilyen je­lentős az agyagipar művelése is, és a korai nógrádi üveghuták munkásai is kivétel nélkül szlovákok voltak. Ha a megye történetében a XIX. sz. első felében a nemzetiségiek szerepét és helyét keressük, elsősorban a nyelvmozgalomra kell gondolnunk. Nem a nyelvújításról van szó, hanem a nemzeti törekvések szolgálatába állított magyarnyelvűség megteremtéséről. Ebből a szempontból nézve mindenképpen nyu­­godtnak lehet tekinteni a megye társadalmi-politikai légkörét. Az 1831-ben létreho­zott Nógrádi Nemzeti Intézet ugyan célul tűzte ki a magyar nyelv terjesztését főleg az iskolákban, de ekkor tevékenysége abban merült ki, hogy legalább az oktatást tegye folyamatossá és tartalmassá a rendkívüli mértékben elhanyagolt falusi iskolá­ban. Ugyanakkor kevéssé ismert tény, hogy a szlovák nyelv megteremtéséért, - itt az irodalmi nyelvről van szó - vívott komoly politikai harcban Nógrád megye is sajátos szerepet kapott. A Ludovit Stur nevével fémjelzett csoport (vagy iskolának is nevez­hettük őket) eszmerendszerének megelelően gyakorta felkereste a megyék lakóit.

Next