Nógrádi Szemle, 1987 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 1. szám
Ebben az időben jelennek meg az első német betelepülők is. Először Berkenyét és Katalinpusztát benépesítve, de találkozunk szórvány német betelepülőkkel Hugyagon, Kisorosziban, Varsányban is. Ők is mint más szórvány betelepülők, fokozatosan beolvadtak a magyar falu közösségébe. 1709 és 1728 között már csak a korábban néptelen puszták települtek be, ami hátrányt is jelentett, hiszen ezek a vidékek kevésbé voltak jó földrajzi - termelési adottságúak. Bokor, Sámsonháza, Marokháza, Luczin, Keszeg, Vanyarc nevét említhetjük. Ide már csak, és kizárólag szlovákok érkeztek, míg a korábbi időben természetesen a magyar jobbágy lakosság mozgása is számottevő, hiszen a török elől északra menekült nógrádiak is visszatértek korábbi lakhelyeikre. Ezt a szlovák betelepülést már minden későbbi megyei feldolgozás jelentősnek ítélte meg. Még Mocsáry Antal is részletesen felsorolja miként népesült be Luczin, azaz a mai Luciáivá. Elsőként néhány juhászfamília, a Bacsák és a Bojtárok elődei építettek itt maguknak házat, majd három zólyomi két túróczi, egy-egy liptói és árvái, valamint egy Nógrád megyei evangélikus család is megtelepedett itt. Marokháza is, ahogy írják „gyülevész emberekből álló kicsiny tót falu volt”. (Gyülevész: a több helyről összegyülekezett embereket jelenti.) Keszeg megszállítása után szép renddel épített szláv falu lett, lakosai pedig szorgalmas földművelők voltak olvashatjuk a régi krónikában. E népmozgásnak számos eredményét és következményét regisztrálhatjuk. 1728-ra már 200 lakott település volt Nógrád megyében és 86 lakatlan, ám művelt határú puszta. Példátlanul nagymértékben megnőtt a lakosság száma, és ugyanilyen arányú volt a lakosság élelmiszertermelésének a fellendülése is. A lakosság számának növekedése és az élelmiszertermelés növekedése között természetesen szoros kapcsolat van. 1728 és 1770 között a paraszti szántóterület 242%-os, a paraszti kaszáló 233%-os, míg a népességszám 211%-os növekedése mutatható ki. Körülbelül száztízezren éltek már ekkor a megyében. Mindez a szabad földterületek felhasználásának a következménye, amely párosult igényes, szorgalmas földművelő munkával a kor adott termelési rendje és színvonala alapján. A XVIII. század végére kialakult az a településrend, amelyet ma is jól ismerünk, s az a termelési rend is, amelyet a korábbi szakirodalom is igen érzékletesen mutat be. Azaz a megye déli részén szórvány falvakban élő szlovák lakosság a mezőgazdasági termelésből élt meg alapvetően, míg a megye északi részén összefüggő szlovák területeken a megélhetés elsődleges forrása az ipari termékenység, a háziipar volt. Elsősorban a famegmunkálás volt ennek a fő formája és az itt készült termékeket nem csak Nógrádban, de szinte az egész Alföldön értékesítették. De ugyanilyen jelentős az agyagipar művelése is, és a korai nógrádi üveghuták munkásai is kivétel nélkül szlovákok voltak. Ha a megye történetében a XIX. sz. első felében a nemzetiségiek szerepét és helyét keressük, elsősorban a nyelvmozgalomra kell gondolnunk. Nem a nyelvújításról van szó, hanem a nemzeti törekvések szolgálatába állított magyarnyelvűség megteremtéséről. Ebből a szempontból nézve mindenképpen nyugodtnak lehet tekinteni a megye társadalmi-politikai légkörét. Az 1831-ben létrehozott Nógrádi Nemzeti Intézet ugyan célul tűzte ki a magyar nyelv terjesztését főleg az iskolákban, de ekkor tevékenysége abban merült ki, hogy legalább az oktatást tegye folyamatossá és tartalmassá a rendkívüli mértékben elhanyagolt falusi iskolában. Ugyanakkor kevéssé ismert tény, hogy a szlovák nyelv megteremtéséért, - itt az irodalmi nyelvről van szó - vívott komoly politikai harcban Nógrád megye is sajátos szerepet kapott. A Ludovit Stur nevével fémjelzett csoport (vagy iskolának is nevezhettük őket) eszmerendszerének megelelően gyakorta felkereste a megyék lakóit.