Nővér, 2006 (19. évfolyam, 1-6. szám)
2006 / 1. szám - ÁPOLÁSVEZETÉS - Leviczki Zita: Betegsúlyossági kategóriák alkalmazása a betegek állapotának megítélésére
ÁPOLÁSVEZETÉS Betegsúlyossági kategóriák alkalmazása a betegek állapotának megítélésére Leviczki Zita Fővárosi Önkormányzat Szent Imre Kórház Összefoglaló Az ápolásvezetés számára komoly kihívást jelent a betegek valós ellátási igényének felmérése, valamint az ellátásukra fordítandó munkaerő pontos meghatározása. Általában problémát jelent, hogy az ápolók kimerültek és túlhajszoltak még abban az esetben is, ha a törvényi előírásoknak megfelelő a létszám. Kutatásom célja a Szent Imre Kórház Operatív Szakmák Mátrix Intézet részlegeinek példáján annak feltárása, hogy az eredetileg Németországból származó, és az ellátási szükségleten alapuló betegbesorolási módszer hazai alkalmazása mennyiben alkalmas az ápolási teljesítmény (és az ápolói túlterheltség) mérésére. A vizsgálatot 2005.január 1-től június 30-ig végeztem. A betegsúlyossági kategóriákhoz rendelt percértékek alapján kiszámolható, hogy mennyi időt kellene az ápolónak a betegekre fordítania, és megállapítható az is, hogy ténylegesen mennyit tud ebből megvalósítani. Az eredmények egyértelműen arra utalnak, hogy az ápolók nem tudnak annyi időt fordítani a betegekre, mint amennyit azok állapotuk szerint igényelnének. A minimumszintre vonatkozó törvényi szabályozás és a betegek optimális ellátásra vonatkozó elvárásai közti különbség áthidalása az ápolókra váró feladat, melynek ára -többek között- a kimerültség és a túlhajszoltság. „A kórházi munkaszervezés egyik fő kérdése a munkaerő.’’(Vekter, 2003) Az optimális létszámszükséglet megállapítása a zavartalan működés alapvető feltétele. Kórházainkban egészen az 1980-as évek elejéig a központilag megállapított létszámirányszám a betegellátó osztályok ágyszámaihoz igazodott. Ez a merev rendszer figyelmen kívül hagyta a betegek tényleges ápolási szükségleteit, általában a feladatorientált ápolást erősítette, és nem kellően segítette elő az ápolás szakmai fejlődését. Az elmúlt évek társadalmi, technikai változásait az ápolási feladatok növekedése, struktúrájának átalakulása követte. Az ápolási feladatok bővültek, a betegek szükségleteinek kielégítése, az igényességük növekedése rugalmasan alkalmazkodó rendszerben való ellátást kívánt. A monumentális, hierarchikus, rugalmatlan egészségügyi rendszer azonban kicsit megkésve, lassan mozdult az elvárt igényekhez képest. A feladatok egyre bővültek, egyre növekedett a jó minőségű munka iránti igény és ezzel párhuzamosan a végsőkig növekedett az ápolók fizikai és pszichés igénybevétele. Az ápolással szemben támasztott minőségi követelmények (tervezett, személyre szóló ápolás) csak megerősítették az egészségügyi szervezők már a 60-as években tett azon megállapítását, hogy a létszámot mindig az elvégzendő feladatok időszükséglete kell, hogy meghatározza. Az ápolásvezetés számára is komoly kihívást jelent mind a mai napig a betegek valós ellátási igényének felmérése, valamint az ellátásukra fordítandó munkaerő pontos meghatározása. „Több módszer is alkalmazható a létszámszükséglet megítélésére, meghatározhatjuk: -becsléssel, -statisztikai módszerekkel, -statisztikai módszerrel időszükséglet alapján, -időelemzéssel, -szervezési kísérlettel és munkaidőmérleggel.’’(Vekter, 2003) A munkaerő-szükséglet meghatározásakor mindig figyelembe kell venni, hogy az feleljen meg a betegellátási szükségleteknek, - az ellátási igényeknek, - a jogszabályi előírásoknak. Ezen túlmenően a megvalósítás pénzügyi feltételei biztosítottak legyenek, minimalizálja a létszám alul-, illetve túlszervezését, rendszeresen értékelje az ápolói munkát és munkaterhelést. Más országokban is jelentkezik ez a probléma. A külföldi egészségügyi ellátórendszerek több módszert is kipróbáltak és használnak a valós igények felmérésére, valamint a szükségletek optimális kielégítésének megítélésére. Leginkább azonban a financiális korlátok kényszerítő ereje miatt vált szükségessé az új technikák elkészítése és alkalmazása. NOVER 2006. 19. évf. I. szám