Nővilág, 1857. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)
1857-11-08 / 44. szám
691 gyiket, az adót pontosan fizetni, ily csúfosan elmulaszták! Bizonyára ismét újból visszacserélték a kővári kapitányt, hogy múltkori nyájas, és barátságos levele után így visszaeshetett korábbi garázda szokásaiba. A diák sehogy se érthette a dolgot. Szerencsétlenségére ideje se maradt rá, hogy e világos ellenmondást valamiképen megfejtné magának. Ugyanis kapitány uram egy intésére ketten a fegyveresek közül, leugorván lovukról, a békeszerető fiatal embert dolmánya sinorjánál fogva megragadák, s mit sem hallgatva törvényes protestatióira, nyílt erőszakkal, magukkal menni kényszeritették, fel a városházára, nagy botránkozására a kiváncsilag összetódult népségnek, mely egészen nekikeseredve szemlélé a város kiváltságos jussának ilyetén módon történt lábbal tiportatását. így jutottak e napon a tanácsterembe, az erőszakoskodó kapitány, s a közjóért szenvedő irodiák. Nem kell azonban hinnünk, mintha érdemes Kardhordó Miklós uram még e sanyarú órájában is a nagybányai polgárság bátor és vitézlő köréhez képest, magát méltatlanul viselte volna? Legtávolabb legyen tőlünk a sértő gondolat. — Igaz ugyan, hogy egyelőre engednie kellett ifjúuramnak a vak kényszerűség ellenében , valamint igen csinosan is kelle szedegetnie egymásután lábszárait, midőn az imént akarata ellen ideröpítteték. De azontúl egy lépést sem tön vissza , sőt mindenben úgy viselte magát, mint férfihoz illett, kire tribunus uram távollétében, a város becsületének megőrzése bizva volt. Azért is iródiák uram, kiszabadulva a fegyveres szolgák kezeiből, rendbehozá megbomladozott öltözékét, s aztán nyugodt lélekkel odahuzódék a sárga posztóval bevont bírói karszék mellé, mely Rőt Ezekiel uram rabságba hurczoltatása óta úgyis gyászüresen állott a zöld asztal végén , szemközt a nagy ajtóval. A kapitány ezalatt körülnézvén a teremben haladék nélkül hozzáfogott a szándéklott kemény executióhoz, mely azonban a milyen szigorú s kíméletlen volt kezdetében , épen oly kurta és nevetséges jön eredményében. Ugyanis a tanácsház termeinek bútordarabjai között épen is csak azon rozsdás zárakkal ellátott vasláda volt a legszükségtelenebb portéka , melyet a jobb idők emlékezetére, csupa tiszteletből, a nemes város fökaszszájának nevezgettek. Ott állott az a szögletben, nem messze a kályhától; ajtaja tárva nyitva , kulcsa lakatostól felette lógott a fogason. Akár könyökig turkálhatott benne kapitány uram, ha nem restelné , hogy zekéje ujjával a portól és régiségtől megfeketült pókháló szövedékeket felszakitgatja. . . . A városi kincstár szomorú állapotának következtében kapitány uram a levéltárból azon függő pecséttel ellátott királyi okiratot kívánta kiadatni, melyben privilegium alakjában Nagybánya községe a szabad királyi bányavárosok közé beigtattatik. E levél lett volna aztán a kőváriak kezében, a legbiztosabb zálog, melynek kiválthatása végett a polgárok vagyonuk legutolsó maradványát is odaáldozandották. Amint méltóztatik kapitány uramnak parancsolni — felelt vállat vonítva a diák. De bizony legnagyobb bajunkra ezen egyetlen kincsünket, még Béla királyunk idejében felégették a prédáló tatárok. A kapitány fogcsikorgatva folytatá. — Lefoglalom a tanácsbeliek fizetését. Nem messzemegyünk vele kapitány uram. Három esztendeje múlt, hogy nincs a városnak senatusa. — Majd kikerül a tribunus fizetésiből. — Ebben is megelőzte kapitány uramat a jó Isten. A tribunust, pápista papot, s az éjjeli őröket a dézsmából fizetjük, az idén pedig már harmadikszor veri el a jég a szőlőhegyeket. Utoljára az íródeák fizetésére került a sor. Állt pedig e fényes salarium : nyolcz márjásból s egy pár fejelés csizmából. Ilynemű pénzügyi állapotok mellett kapitány uram dühében, és szégyenletében nem tudta mitévő legyen. Úgy történt vele, mint másokkal is, kik nagy zajjal és pattogással kapnak valamibe, s aztán ha kudarczot vallanak, nincs az a szűk hátulsó ajtó, melyen vissza ne húzódnának, csak tisztességgel tehessék.*