Nővilág, 1857. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)

1857-08-02 / 30. szám

A mult század közepe táján még nem is­merték a faültetvények ily czélbeli haszná­latát s a tengerpart szerencsétlen lakói vé­delem nélkül ki voltak téve a fövenytorlat pusztításainak. A földmives, csak a veszély legvégső perczében hagyja el házát és örök­ségét; de ha a föveny már a templom ha­rang koronáját is ellepte, belátta, hogy to­vább ő sem maradhat. — Egész családokat lehete ilyenkor látni, batyuval hátukon, szomorúan lépdelni nyájaik és csordáik után, melyeket magok előtt hajtottak az or­szág belsejébe. Az igy elhagyott falvak lassan­­kint elpusztultak, ha fenmaradt is egy da­rabig valamely magas fának a fövenyből ki­látszó csúcsa, a torony keresztje, vagy vala­mely kiemelkedő kémény, vagy tűzfal , jött a nyugoti szél, elsöpörte s a városnak nyo­ma se maradt többé. Nevezett időben ilyen sors fenyegette a kis Castillac várat, mely Gironde bal partja és az óczeán közt benyúló földnyelven fe­küdt. A vár egy régi nemes család birtoka volt. Valaha e mezők kövérek voltak, a rét gazdagon termett, és ha a Castillac urak be aratása nem felelt is meg mindig az ő rend­kívüli igényeiknek, annyi igaz, hogy saját uradalmuk jövedelméből megélhettek. De mintegy húsz év óta, a fövenytárlat, mint egy erős csatarend szállotta meg a gascog­­nei (azt is teszi szélzsák, dicsekvő) szegény nemes emberek földét. Először az ős tölgy­erdők tűntek el szemeik elöl, hol atyáik, far­kas- és vadkanra vadásztak; aztán egy ziva­tar néhány óra alatt elpusztította legelőjü­ket, melyen 8 — 10 darab apró tehén, vagy 24 sovány juh, s néhány pony legelt. Most messzünnen kellett a sós füvet keresni, s az elégtelen takarmány miatt a nyár fele szám­ra olvadt le. Azonban még semmit sem tar­tottak elveszettnek, míg azt a néhány fa­­kunyhót látták, melyből Castillac falva ál­lott. — A landesi paraszt olyan okos és oly kevéssel megelégszik! De e nyomoru kuny­hókat is elérte sorsuk. Egy éjjel erős szél­vész támadt, a kunyhókat elseperte, alig maradt ember és élő állat. A szegény jobb­ágyok alázatosan búcsút vettek földesuraik­tól, mivel ez istenverte földön tovább nem maradhattak. A Castillacok, daczára családi gögyöknek mindig jó urak voltak, s belátták, hogy jobbágyaikat tovább meg nem tarthat­ják, miután azokat a fövenytárlat hűbéri es­küjük alól végkép feloldotta. Csupán egyetlen jobbágy maradt ott, ki különösen ragaszko­dott a kastélybeliekhez, 12 —13 éves fiatal unokaöcscsével, a még megmaradt földesúri nyáj őrzése végett, mely a Castillac urak jö­vedelmének ezentúl egyetlen segélyforrását képezte. E­gy ember és virgonéz gyermek alkották a kastély egész cselédségét s a föl­desúri jószág összes jobbágyságát. Egy darabig azt hitték, hogy a magasla­ton emelkedő kastélyt legalább, a föveny­torlat megkimélendi. Állott pedig e kastély néhány bagolyfészek s egy négyszög alakú örtornyocskából 2 — 3 fiók­toronynyal. Alko­tásuk idomtalan, durva volt, s alkalmasint a legkésőbb századok műve, miután a Cas­tillac urak azt állították, hogy őseik e kis erdőkben harczoltak a sarracenok és nor­­mandok ellen, kik Aquitaniát a nyolczadik és kilenczedik században megszállották. A falak, több helyen hat lábnál vastagabbak voltak ; keskeny és ritka ablakok tulajdon­kép lőrések voltak, s a köveket egybefoglaló element oly szilárd volt, hogy daczára a több pontokon korhadozó épületnek, a pa­rasita növények abban gyökeret nem ver­tek. E tömör és szilárd épület egyformán arra látszott számítva lenni, hogy az ele­mek, mint az emberek támadásainak ellen­álljon. — Jaj de nincs olyan erős, kinél erő­sebb ne volna! Egy napon a fövenytorlat, miután csöndesen felemelkedett a földszin­tig, mely a vártorony alapjain szolgált, el­borította a cselédségi épületeket, betolult a kastély kapujába, úgy hogy a várba, az első emeleti ablakokon kellett bejárni. E szorongató szükségben sürgetve kel­lett a Cassillac családnak magáról gondos­kodni. A föveny magát az őrtornyot kezdte fenyegetni, s az ember azt várta volna, hogy a család kiköltözik , s elhagyja e veszedel­mes helyet. — A Castillac család nem tette ezt; megbántása lett volna ily tett az ősök szellemének, kik itt a sarracenok­ és nor­­mandokkal harczoltak. A Castillac-család, fejének nem rég tör­tént halála után három személyre olvadt le, egy nő­ és két férfira; mind­hárman fiatalok, s fajuk hagyománya szerint nem úgy alkot­va, hogy valamitől féljenek. Hector az idő­sebb, s egyetlen tulajdonosa a nemesi kir­

Next