Nővilág, 1859. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1859-09-11 / 37. szám
578 bátorkodott volna beszédbe eredni, ha a harczvágyó férfiú értett volna magyarul. Ily módon hallgatásra lévén kárhoztatva nyugodtan ült a nemes lélek, kivéve azon csekély mozgást, mit kezeivel, lábaival s fejével tett (igaz, hogy szünet nélkül, hanem hihetőleg csupán csak egészségi szempontból). E mozgások következtében kétszer is talált érintkezni lába a kékkabátos úrnak lábával, amiért mind a kétszer igen nyájasan bocsánatot kért; de e nyájasság sem indította meg a kékkabátos úr kemény szívét, ki úgy tett, mintha észre se venné, így haladtak néhány mérföldön át. Egyik állomáson a jó fiatalember néhány perczre leszállt, hogy kezet szorítson egy jó pajtásával, hires gazdag birtokossal, ki ott állt a pályaudvarban s egyéb mulatságot nem talált, mint hogy nagy betűket írjon sétabotjával a homokba. Mikor visszatért a vagyonba a derék fiatal ember, szemeivel fürkészve keresett helyet, hol nem csak ülni hanem beszélni is lehetne, mit azonban nem talált s kénytelen volt elfoglalni előbbi helyét a szívtelen kékkabátos úr s a gyilkoló szerszámokkal ellátott harczias kereskedő között. Azonban most egyszerre, alig néhány percznyi szünet után a kékkabátos úr megmozditotta kissé panamáját futó pillanatot vetett a kocsi ablakára s ennyit kegyeskedett mondani : — Szép táj. Ez fölhivás volt a szomszéd fiatal emberhez, ki részéről sietett a legkitelhetőbb udvariassággal viszonozni. — Gyönyörű táj, valóban igen szép, amint tetszik mondani. (Más ember szeme nem látott a gyönyörű tájból egyebet, mint kukoriczaszárakat jobbra, kukoriczaszárakat balra; — és ha jó éles szemei voltak, akkor láthatta a kukoriczaszárakon a kukoriczacsöveket.) — Én szeretem az alföldet nagyon, szólt a kékkabátos úr, különösen a Tisza vidékét. Mennyi vadkacsa van ott, boldog Isten! Mintha mennyországban laknék ott az ember. A nemes fiatalembernek nem volt ugyan ilyen pogány fogalma a mennyországról, hanem a vad kacsákat dicsérni ő is kötelességének tartotta. A vadkacsákról aztán nagyon természetesen önmagára fordította a beszéd tárgyát, s azon kedves őszinteséggel, melyet a rosz emberek elég vakmerők kigúnyolni, elmondotta, hogy ő honnan való, hová utazik, hogyan mulatott Pesten, hány hold birtoka van az ő atyjának, hány lova neki, hány bérest tartanak? Ez mind szeretetreméltó őszinteséggel volt elmondva, bár némi kis tévedések történtek az adatokban különösen a számokban, melyekből az tűnt ki, hogy minden számadási munkálatok közöl a sokszorozáshoz leginkább ért fiatal barátunk. De hát ki lesz oly szigorú, azt kívánni, hogy valaki hibátlan tudja elmondani a holdaknak és lovaknak számát? Midőn a jószivü fiatal ember ez őszinte vallomások között, nevét nevezte : Bányai Tivadar, a kékkabátos nyájasan kérdezte ha nem rokona-e Bányai Mihály úrnak X,falván ? — Az a nagybátyám, feleli Bányai Tivadar úr, — az atyám testvére. Tetszik őt ismerni? Örülök, nagyon örülök. Régen tetszik ismerni? Igazán nagyon örülök. — Mi régen ismerjük egymást, Bányai Mihály úr és én, szólt a kékkabátos úr. Tíz évvel ezelőtt gyakran megfordultam házánál, akkor fiatal gyerek voltam, hadnagy a dzsidásoknál. Régen volt, ugye nem is hiszi, hogy oly öreg vagyok? — Oh kérem alásan, szólt az ifjú Bányai úr, ne tessék rólam neveletlenséget fötenni. Igenis, elhiszem. Hogy ne hinném? A kékkabátos úr alkalmasint jobban szerette volna ha kevésbbé nevelt feleletet kap. Nem szólt, hanem arczára az előbbi komoly méltóságos kifejezést vette föl s plaidjét kezdette festői redőkbe vonni. Azalatt megragadta a beszéd fonalát Bányai Tivadar úr, kit beszélybe ezennel követendő például ajánl azon unalmas hallgatag ifjaknak, milyeneket korunkba, fájdalom, meglehetős számmal találhatni. Ezek valódi csapásai az emberiségnek. (Ha folyvást beszélnének, nem érnének rá gondolkozni s nem keserítnék meg a magok és mások életét). Tivadar most szokott őszinteségével (s szokott tévedéseivel a számokat illetőleg) előadta Mihály bátyjának vagyoni állását