Nővilág, 1859. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1859-09-18 / 38. szám
o gása nem volt Erdős Elek ellen (egy bizonyos korban a büszke hölgyek is rendkívül jószívűekké válnak), csak kissé több erélyt kívánt benne, hogy ki tudta volna már magát magyarázni egy hosszú év alatt. De a szerencsétlen ember alkalmasint azt hitte, hogy Mariskának udvarolni olyan munka, mint a trójai háború, melyet tiz évig kell folytatni. Ha megkérte volna öt hónappal ezelőtt Mariskának kezét, meg is kaphatta volna s most nem volna kitéve azon borzasztó gyötrelmeknek, hogy egy idegent lát Mariskához közel ülni, bizalmasan mosolyogva társalogni. Ki tudja, mit beszél? A szerencsétlen szerelmesnek úgy tettszett, mintha Mariska nem köszöntené ma oly nyájasan, mint egyébkor. Ezek a fiúk is, mintha mind összesküdtek volna ellene, útját állják, nem bocsátják közel Mariskához, sőt Tivadar, a szerény Tivadar gúnyosan híja birkózni s azt ígéri neki, hogy a kanapé alá vágja. Világos, hogy ez összeesküvés. Ni, most mindig közelebb hajol az az idegen férfi Mariskához , Mariska szemei folyvást az idegenen függenek, erre nem is tekint. Világos, hogy ez árulás. Ily esetben azon olaszok, spanyolok, művészek, török basák és rablólovagok, kikről oly temérdek regényt írtak már, megölik a csábítót, vagy a hűtlen kedvest, vagy mindhármukat. Hanem Erdős Elek, ki az olaszokhoz csak annyiban hasonlított a mennyiben szerette a macaronit, a művészekhez, török basákhoz és rablólovaghoz pedig épen semmit sem hasonlított,ily gyilkosságot véghez nem vihetett. De mégis meg kell beszúlnia magát. Ez nagyon természetes és méltányos volt. Meg is beszúlta magát azzal, hogy oly mogorva lett, mintha legalább is tíz év óta volna világgyűlölő. Alig felelt Mariska kérdéseire. Beszélhet most már hozzá, nem hisz többé neki, nem hisz semmi leánynak. Ámde Mariska nem beszélt. Amint látta, hogy Eleknek kedve jött durczáskodni, hagyta őt, hadd teljék kedve. Ezalatt valami szörnyű titok lappanghatott. A kedves Mariska mosolyában, mint a jótevő nap sugaraiban boldog boldogtalan részesült s csak Eleknek nem jutott belőle. A szegény ifjú visszavonult azon ürügy alatt, hogy Mihály bácsival kell beszélnie. Mihály bácsi szobájában aztán leült az öreg úr mellé, rágyújtott egy öblös tajtpipára s elképzelte, hogy most ő is olyan öreg úr, kinek szive elhamvadott és csak pipájában pislog még valami tűz. Csak a jó Mihály bácsi nem üldözi őt, midőn egész világ üldözi, azt gondolta Elek, és még a jó Mihály bácsiban is csalódott. Ez az ősz ember, ez a tiszteletreméltó öreg úr nem átallt Elek ellenségeivel szövetkezni s alig szítt ki egy pipa dohányt, eltávozott és a kékkabátos idegennel karon fogva tért vissza. Ekkor Elek kirohant s ment egyenesen Mariskához, kétségbeesetten. Mariska egyedül volt s az uzsonna elrendezésével foglalkozott. Épen egy tányér császárkörtét helyezett az asztalra s készült a mamával elégedetlenségét éreztetni, miért nem tudott szebb görögdinnyét kiválasztani. Erdős Elek némán lépett előre s megállt az asztal mellett, a nélkül, hogy egy pillanatra méltatná a gyümölcsös tányérokat, még a császárkörte iránt is mély megvetést mutatott. — Hát önnek mi baja? szólt Mariska, bámulván az ifjúnak kétségbeesett arczát, ünnepélyes néma mozdulatait. — Kicsoda az az ember? szólt erre az ifjú. — Melyik? kérdé Mariska. — Az az ember, ki önnel beszélt, — az az ember, ki kékkabátot visel. — Az nem ember, viszontá sértődve Mariska, hanem berfelsi Berg Hermann Viktor lovag. Épen bizony mintha ő csak az ,,az ember“ volna! Főhadnagy volt a dzsidásoknál és Csehországban szép jószágai vannak. Az az ember! A boldogtalan szerelmes mély sóhajjal felelt. Meglehet, hogy e sóhajban volt valami baljóslatú, ami vízbeugrásra, kéksavval mérgezésre, siralmas versek írására, vagy más nagy szerencsétlenségre emlékeztetett; meglehet, hogy ez indította könyörületre Mariska szívét. Hanem az bizonyos, hogy