Nővilág, 1860. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1860-06-03 / 23. szám
355 — Egy kettős Vilmos-aranyat kérek, kedves tábornok úr! (Egy kettős Vilmos-arany negyven frank.) Zibin kinézett a kocsi-ablakon. — Ah te vagy, szólt egy jól ismert hang. Látod, a jósnő nem hazudott, de a jóslatnak teljesülni kell egészben. Mihály adj nekem egy kettős Vilmos-aranyat, hogy békében haltak meg. Az új tábornok néhány forintot akart odavetni neki. — Nem, nem! csak egy kettős Vilmosaranyat, mond. És ezzel eltűnt. Mi az erkölcsi igazsága e történetnek? fogják kérdeni a szigorú lelkűek. Vannak emberek, kiket a szerencse, bármit tegyenek is, fölemel, és mint elkényeztetett gyermeket karján hordoz. Más erkölcsi igazsága nincs. Francziából GY. GY. A HEGYIG Egy legközelebb Edingburgban megjelent angol könyvből veszszük ki a következő gyönyörű népmesét : Egyszer volt egy ember, akit Gudbrandnak hittak, s mivel jobbágytelke egy magas hegyen feküdt, annálfogva nevezék őt a hegyi Gudbrandnak. Már most tudnotok kell azt is, hogy Gudbrand és felesége oly boldogul, s oly terhetlen békességben éltek egymással, hogy minden, amit a férj cselekedett, felesége előtt oly helyesnek, rendénvalónak tetszett, mint semmi egyéb a világon, s mindennek örült, akármibe kezde. Ládájukban száz kemény talléruk volt, s istállójukban két tehenük. Egy napon így szól az asszony Gudbrandhoz : — Tudod mit, kedves uram? én azt gondoltam, jó lenne egyik tehenünket a városba hajtani és ott eladni, mert hát akkor lesz pénz a kezünk közt, s jómódú embereknek csak olyan jó, ha pénz van kezük közt, mint akármi más fajta embereknek. Ami a száz tallért illeti a láda fenekén, ahhoz nem szabad nyúlnunk, s egyébként is, én nem tudom mire való volna nekünk a két tehén. Ha eladjuk, még azt is nyerjük vele, hogy akkor csak egy tehénre lesz gondom, míg most kettő számára kell szénáról szalmáról gondoskodni. Gudbrand is úgy vélekedett , hogy felesége tiszta igazságot beszél , annálfogva másnap azonnal útra kelt a tehénnel, hogy eladja a városban, de midőn oda ért, hát nem talált senkit, a kinek kedve lett volna az ő tehenét megvenni. U D U R A N D. — Jó, jó — gondold Gudbrand, — a legroszabb esetben megint csak haza megyek a tehénnel. Van számára istállóm s szénám, s hazafelé sem hosszabb az út, mint idáig, — s ezzel megfordult, s haza felé ballagott a tehénnel. Egy darabig előrehaladva egy férfival találkozék, kinek egy lova volt eladó, s mivel Gudbrand gondold, hogy jobb lesz egy ló, mint egy tehén, tehát megcseréle az emberrel. Nemsokára azonban találkozék egy másik, aki egy sörtést árult. Gudbrand jobbnak tartotta egy kövér sertéssel birni, mint egy lóval, s ez okból cserét jön a sertés tulajdonosával. Ezután folytatta útját, - de imé, találkozik egy vásárra menő emberrel, ki egy kecskét hajt. Többet ér nekem egy kecske egy sertésnél, gondold Gudbrand, és oda adta érte a sertést. Erre jó darab utat tett, mig egy juhot vezető emberrel akadt össze, kivel szintén megcserélt. Csakhamar a juhot is elcserélte egy luddal, s miután megint nagy messze elment, találkozék egy emberrel, ki egy derék kakast árult, s ezzel is megcserélt. Ezután addig ment mendegélt, miglen ráesteledett, s igen éhes lévén, hogy szinte szédült belé, eladta a kakast egy pénzért, s azon valami ennivalót vett, mert — gondold a hegyi Gudbrand — ha az ember életét megmenti az éhhaláltól, — ez csak többet ér egy kakasnál. Mikor jól lakott, haza ment falujába, de szomszédja házához érvén, ehhez beszólott.*