Nyelvtudományi Közlemények 50. kötet (1936)
Tanulmányok - Laziczius Gyula: A finnugor hangjelölés kérdéséhez 219
zeichen vertretenen lauten nur ein geringer unterschied besteht" (FUF. Anz. II, 31). PAAsoNENnek (JSFOu. XXI.) is legalább 30 jelre volt szüksége az irtisi osztják dialektus magánhangzóinak leírására. KANNISTO a „Zur Geschichte des Vokalismus der ersten Silbe im Wogulischen" c. munkájában már 41 magánhangzót tartott megjelölendőnek külön jellel, köztük 6 o, 4 u, 5 í-féle hangot, a többiekről nem is szólva. LAGERCRANTZ (Sprachlehre des Südlappischen nach der Mundart von Weisen) még látszólag szerénynek mutatkozott, midőn csak 28 különböző magánhangzót jelölt, de ebben még nem volt benne a lapp quantitas, amelynek figyelembevételével ez a szám a sokszorosára emelkedett. A régebbi átírók persze egészen máskép látták a finnugor nyelvek állapotát a magánhangzók tekintetében. BuDENznek pl. a Magyar-ugor összehasonlító szótárban elegendő volt még 12 jel a magánhangzók feltüntetésére. AHLQVIST vogul szövegeiben sem találunk többet 10 magánhangzó-jelnél és WIKLUND is csak 7 magánhangzót különböztetett meg lapp nyelvtanában. (Ezekre és a föntebbi számszerűségekre vö. E. LEWY dolgozatát a HEEPE szerkesztette „Lautzeichen und ihre Anwendung in den verschiedenen Sprachgebieten" c. munkában, 72 sköv.) Kétségtelen, hogy ezek a régi, érdemes kutatók sokszor túlságosan egyszerűnek látták a helyzetet, és nem vettek észre olyan eltéréseket, amelyek ma már tisztán állnak előttünk, bizonyos azonban az is, hogy a lényeget illetőleg mégis csak közelebb jártak a nyelvi igazsághoz, mint a túlzók, akik utánuk következtek. A finn iskola tagjai úgyszólván egymásra licitáltak, hogy ki mennyi finomságot tud feljegyezni. Fonetikai tudásuk tárházából szinte ontották a hangdistinkciókat, s közben elfelejtették, hogy mindennek van határa, még a fonetikai finomságok hajszolásának is. Elfelejtették, hogy a beszédhangok utáni hajszában könnyen elsikkadhat a nyelv hangjainak vizsgálata. Ők csak egy fantomot láttak, a beszédhangok ezer féleségét, ezt kergették, ezt igyekeztek írásukban elérni, vagy legalább is megközelíteni. Hogy hová vezetett ez az út, azt legjobban lehet látni AIMA kétrendbeli javaslatából, amelyet nemrégiben terjesztett elő az átírás kérdésében (vö. JSFOu, XLVI, 66 és 76). AIMA nagy elismeréssel szól SETALA hangjelölési rendszeréről, amely az évtizedes gyakorlatban nagyon célravezetőnek és