Nyelvünk és Kultúránk - az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének tájékoztatója, 40. szám (1980)
Szabó T. Ádám: Határok nélkül - anyanyelvünk szolgálatában
tibetológusa lett. S ez sem lekicsinylendő! A tudomány műveléséhez megszállottságra is szükség van — de nemcsak arra! A sumér—magyar összehasonlításnak nem szabad csak a „hit” szintjén maradnia. Alapos előtanulmányokat, a magyar nyelv történetének, a rokon nyelvek történetének alapos ismeretét követeli meg a legmagasabb szinten. Egyre több magyar és finn fiatal és idősebb kutató is foglalkozik az utóbbi években a japán és a koreai nyelvvel. Ez az érdeklődés azért is indokolt, mert e nyelvekben találhatók olyan szavak, elsősorban a halászó és vadászó életforma kultúrszavai, amelyeknek megfelelőit nem egy finnugor nyelvben is megtaláljuk. Elképzelhető, hogy valamikor az Urál hegység vidékén őseink a koreaiak és a japánok őseinek szomszédságában éltek. Vannak olyan japán és magyar kutatók is, akik valamiféle ősi rokonságot is feltételeznek. E szerint a magyarok elődei nyugatra, a japánok és a koreaiak elődei keletre húzódtak. Első hallásra ez sem lehetetlen, de itt is alapos, jól átgondolt kutatásra van szükség, s ha ez a feltételezés nem igazolódik is, lesz néhány olyan magyar szakemberünk, aki jól ismeri az ó- és újjapánt, az ó- és újkoreait, e népek nyelvét és kultúráját. Ez sem lebecsülendő teljesítmény! Amikor itt is, ott is rokonokat keresünk, igen gyakran megfeledkezünk arról, hogy immár legalább ezer éve a németek, a szláv népek és a románok szomszédságában élünk. A magyar peremvidékeken egy-egy faluban, városban két-három nyelv is keveredik. Ahogyan mi buzgalommal és szenvedéllyel igyekszünk ápolni, művelni nyelvünket, terjeszteni kultúránkat, hasonló módon teszik azt többé-kevésbé a szerb, horvát, német, román, szlovák kultúra- és nyelvápolók is. Sajnos, igen gyakran a nyelvápolás nem áll másból, mint az idegen szavak, kifejezések gyomlálásából. A magyar nyelv nagyfokú türelmességről tett tanúbizonyságot, amikor a honfoglalást követő évszázadokban nem kevés szláv és német szót vett át közvetlen szomszédaitól. A világban szétszóródott magyarság ma már jórészt legalább kétnyelvű. Hogy az egyik nyelv művelésének nem kell föltétlen a másik rovására mennie, arra szép példa az 1978-ban megrendezett békéscsabai konferencia, „Az Anyanyelv Hete”. Ezen a magyarországi kisebbségek képviselői is szép számban részt vettek. Ilyen jellegű „anyanyelvi hetekre” lenne szükségünk nemzetközi szinten is. Jó lenne — legalább felső szinten — összeülniük a szomszédos országok nyelvet és kultúrát mentő szakembereinek, s őszintén megbeszélniük, hogy mik a gondok és a tennivalók. Együtt talán könnyebben boldogulunk. A kis és közepes nagyságú népek nyelvművelői, műveltségápolói gyakran küszködnek hasonló gondokkal. Számunkra a legtermészetesebb talán az lenne, hogy először a „családban”, pl. a finnekkel (akár a finnországi svéd kisebbség képviselőinek bevonásával) beszéljük meg nyelvirányító munkánkat, majd a Kárpát-medence, a duna-völgyi államok többi nyelvészével tárgyaljunk a teendőkről. Jó lenne pl. a nagy tapasztalattal rendelkező finn rokonaink bevonásával megrendeznünk a nemzetiségi kultúra, az anyanyelvápolás nemzetközi konferenciáját a csehszlovák, román, jugoszláv, osztrák kollégák bevonásával. Végezetül a sok nehezen megvalósítható gondolat mellett egy olyat is fel akarok vetni, amelyet már korábban említettem volt az 1979-es anyanyelvi konferencián, amelynek megszervezése azonban erőmet meghaladja, nem is beszélve az anyagiakról. Itt is a finn példára akarok hivatkozni: a finn tanügyminisztérium már évek óta megrendezi a világ különböző egyetemein dolgozó finn nyelvoktatók háromnapos nyári találkozóját. E találkozón megjelennek a